Angyal István (1928–1958) Auschwitzból, ahol elvesztette édesanyját és nővérét – ez utóbbi nem átlagos „zsidó halál”-lal halt meg, hanem kötélen végezte lázadás miatt – kommunistaként tért haza Budapestre. A kommunizmus sztálini válfajából hamar kiábrándult, 1949-ben fejjel lefelé felakasztotta Sztálin képét a vécéjébe, ami akkor életveszélyes vállalkozás volt. A Bölcsészettudományi Karra iratkozott be, de nem végezte el az egyetemet, hanem elment Sztálinvárosba (Dunaújváros) építésvezetőnek.
A forradalomban az első naptól kezdve tevékenyen részt vett. A Tűzoltó utcai fegyveres felkelők parancsnoka lett. Csoportja eredményesen harcolt a megszállók ellen, igen sok tankot és páncélozott kocsit semmisítettek meg. Fellépett az egyéni terror ellen, huszonnégy ávós sorkatonát őrizetbe vett és etetett a forradalmi napokban. „Valóban angyal” – mondták nekem, amikor riporteri minőségemben felkerestem a Tűzoltó utcát. Kommunista funkcionáriusok háza elé, ezek kérésére, védőőrizetet állított. Felajánlotta a kormánynak, hogy csoportjával segítségére lesz a valóban jobboldali erők ellen folytatandó harcban. November elsején felkérte Kádár Jánost az újonnan megalakult MSZMP első titkárát, hogy másnap vegye át jelképesen csoportja vezetését. Kádár ezt meg is ígérte neki, de a beígért napon nem a Tűzoltó utcába ment.
A szovjet inváziót követően a Tűzoltó utcaiak november 7-ig folytatták a fegyveres ellenállást. Ezután Angyal a Péterfy Sándor utcai kórházban rendezkedett be, itt röplapok írásával és sokszorosításával foglalkozott. November 16-án razziát tartottak a kórházban. Angyal – aki egy orvosi szobában időzött, a letartóztatások hírére a helyszínre sietett, hogy tiltakozzon bajtársai letartóztatása ellen. (Egy hete nem aludt már, injekciókkal tartatta magát ébren.) 1957 nyarán halálra ítélték. Több mint egy évet töltött halálos zárkán, 1958 decemberében végezték ki.
Már halálra ítélten sikerült egy búcsúüzenetet eljuttatnia hozzám, a márianosztrai börtönbe. Egy itteni rabtársam, Gép Győző tanú volt valamelyik budapesti feljebbviteli tárgyaláson, ahová Angyalt is megidézték. Miközben a sorukra vártak, Angyal levelet írt nekem, vécépapírra, ceruzaheggyel. Gép ezt egy sétán a kezembe csúsztatta, én bevágtam a szöveget, majd megsemmisítettem a papírt. Körülbelül egy év múlva szabadult egy barátom, ő vitte ki a börtönből, természetesen vécépapíron, Angyal István drága szavait.
E. I.[SZJ]
Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együttjáró szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez nagyon hiányzik. Győző kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám, üzentet.[SZJ] Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek. Ölellek Pistám, ég veled.
- 1956 [11]