A két láthatatlan kagyló még itthon is napokig tapad a fülemhez. A spirálisan felcsavart hullámhangok halk, de szűnni nem akaró zúgáson át szűrik a kinti hangokat; viszik tovább, beljebb a tudat, az érzékelés és észlelés éppoly tekervényes útján, vagy süllyesztik el rögtön, ösztönösen, a partok közelében, mielőtt egyfajta válaszként magam is hangként terjedhetnék a hullámzás végeérhetetlen ritmusában a meghatározhatatlan végtelen felől a meghatározhatatlan véges felé.
A tenger mellett laktunk, míg tartott a nászút. A fügefákkal és az ortodox templomokkal teli kis szigetnek a keleti partján, ahol a hajlított favázas emeletek a szemköztivel csaknem összeérnek. És ahol esténként, a nyitott ablak mellett a köves partot érő víz tompa morajlása súgta a fülembe az egyetemes, változékonyságában is állandó liturgia magyarra fordított részletét: „…a hajózókért, utazókért, betegekért, fáradozókért, foglyokért s ezek szabadulásáért…”, valamint „…hogy mentsen meg minket minden aggódástól, haragtól és szükségtől…” – csak így, a nyugodt légzés ütemében, csak a hullámok hangján megszólaló, a szavaknál is egyértelműbb fohászt. Míg hallod a hullámzást, míg ott vagy feltűrt nadrággal a sohasem egyértelmű, az éppen mindig véget érő víz fehéren habzó szélénél, azt is gondolhatod, hogy nemcsak a magad mögött hagyott lábnyomod húzza mind beljebb az újabb és újabb hullám, úgy, hogy végül az átázott sötét fövenyből kiragadva viszi magával az ismeretlen mélységek felé, hanem azt is, hogy az ellopott lábnyomod egy olyan bizalmas beszéd kezdetét jelentheti közted és a tenger között, egy belsőleg kezdett párbeszédét, melynek egyelőre csak egyik fele, válasza?, kérdése?, lesz érthető. Erről pedig akkor sem szabad megfeledkeznem, ha majd kisüt a nap, és ifjú feleségem ugyanitt leterített törölközőn napozik, míg én, sodortatva magam a hullámokkal, inkább a partot járó és medvét táncoltató cigány hegedűjét hallgatom. A tenger a legközvetlenebb hangon szól hozzám. Tudnom kell, hogy amit közöl, olyan viszonyrendszerben is érvényes lehet a kimondás által, melyre különben nem is gondolnánk. Ezt megértve, szinte átlátva, mint egy kocsonyás virágként lebegő medúzán, nehéz elfogadnom, hogy bizonyos hangokat csak én hallhatok, mert akkor kétségtelen lehet az is, hogy bizonyos hangokat meg csak mások hallhatnak.
De a kagylók a tenger walkmanjeként surrogtak tovább, mintha nem is a hullámzás nem tudna véget érni, hanem a szigeten elkezdett ölelés és a mind természetesebbnek és termékenyebbnek tűnő szerelem. A kagyló aztán átengedi a hazafelé tartó vonat kattogásával együtt az első otthonról érkező örömteli hírt, ami szerint a magyarok kiengedték a keletnémeteket. A vonatablak úgy vetíti a kinti tájat a hálófülkébe, hogy abban, most először, talán kevesebb a valószerű, mint az előbb kapott hírben; a hegyek közt kanyargó sínek érinthetetlenné teszik a sötétzöld fenyveseket, az idegen városok délutáni csúcsforgalmát, a piros háztetők felett elsikló napfényt, de a „belülre” került, ismeretlen egyenruhában feszítő határőrt és vámost is, akik kényelmesen lapozgatják és hányavetin ütik pecsétjüket a passzportba. Határokon vágunk át magunk is. Nem mindjárt lehet megérteni sem az otthon maradt ország örömét, sem azt, hogy a németeknek a keletibb fele miért tesz akkora kerülőt, hogy a nyugatibb felét elérje, ha közben ott van nekik Csehszlovákia és Ausztria, vagy csak egyszerűbben a saját és közös határuk. Olyanról se nagyon hallottam még, hogy a magyar határőrök ne kérnének útlevelet. Ez az „átengedik őket” nem azt jelentette, mint esetünkben a vonaton, hogy a csomagjaid átvizsgálása előtt gyanakvó pillantásokat vetnek rád, egyáltalán nem, hanem valami olyasmit, hogy nekünk nyolc, mehettek, amerre láttok, hogy csakugyan szélnek eresztik őket, mint az olimpia nyitóünnepségén, az egymást váltó élőképek fináléjában, mintegy a múltat lezárva és valami egészen újat kezdve, a békegalambokat. Az esti híradóban már láthatom is az üdvözült mosollyal rohanó fiatalokat, akik az úton hagyott Wartburgokat kerülgetve, mint egy varázslatban, szeretnék elérni a nyitott sorompót, még mielőtt az a fejük búbján csapódva térítené vissza őket a vasfüggönyös valóságba. De a sorompó nyitva maradt, és az igazi, újszerű hangokkal teli varázslat, melyben Jerikó falai is leomlanak, maguk alá temetve a tegnap bálványait, csak ezután kezdődik.
Aztán a kagyló másnap átengedi az iskolacsengő durva berregését is; meg kell hallanom, ha igazoltan késve is, minthogy a tanév kezdete a nászút kezdetével esett egybe. A sose látott gyerekek pedig már nagyon vártak.
A fehér köpenyt elsőre szűknek érzed. Ha nem gombolod össze, akkor is. Persze, nem gombolod össze, mert úgy érzed, így még marad belőled valami. Leakasztod a tanári fogasáról, megkeresed az osztálynaplót, melyet keresztöltéses kézimunkába csomagoltak, a hónod alá csapod, és elindulsz a terem felé. Mielőtt belépnél, nagy levegőt veszel. Ha szétszedhetnének, szétszednének. Azt szeretnék, ha egyedül ők lennének neked, egyenként. Feltétlen szeretetük azonnali megnyilvánulásától már nem lepődsz meg, nem is félsz, hiába áll a görcs a gyomrodba néhány hónap után, mikor az iskolaépület közelébe érsz. A szíved akarják; úgy bújnak, úgy szagolnak beléd, mint a kutya, mikor kabát alá dugja a fejét.
A főiskola utolsó évében, államvizsga előtt választom a tanítást, a szakmai tapasztalatszerzést. El kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy egy meleg őszi délutánon, a fürdő előtti park fajátszóján – ahová gyakran elhozom a felügyeletemre bízott gyerekeket, legyen egy kis kedvükre való szabadság – mérlegelhessem választásom helyességét. Az elején még azt hiszed, tanítani fogsz. Holott csak az időt kell valahogyan eltölteni a gyerekekkel a bentlakásos kisegítő általánosban, melyet az egyszerűbb emberek egyszerűen csak gyogyónak hívnak. Szép régi, emeletes épület a Kösely partján, elöl fenyőfák sorfala, hátul, az udvaron kis ligetes rész hatalmas nyárfákkal. Az utca felől vannak a termek, a merőlegesen hozzáépült szárnyban pedig a gyerekek szállása. Mint egy igazi iskola igazi kollégiummal. Igazi igazgatóval, tanárokkal és nevelőkkel. Igazi gyerekekkel. Akik, bár akadhat köztük nehezebb felfogású és lassúbb észjárású, nem értelmi fogyatékosok, csupán hátrányos helyzetűek. Még a helybeli tanulók között is akad kollégista, oly hátrányos a helyzete és katasztrofális a családi háttere. Az egyiknek leszúrta az apja az anyját, a másik éhezne otthon, itt pedig, szülők hiányában, van egyfajta biztonság. S ami éppen ezért válhat részükről a rajongásig vitt szeretet túláradásának nem egészen szokványos helyszínévé. Ragyogó öröm és sugárzó szomorúság. Maguk készítette kis ajándékokkal lepnek meg, a semmijükből adnak valamit. A semmi, a szemükbe nézve megérted, itt mintha csakugyan a semminél is kevesebb volna, belekavarva az egész kis életükkel. Megérted. Mint valami elcsattant pofon utáni józanság. Mindegy, ki adta, ki kapta, a vállrándítás kétértelműségével, az emberi lemondás gavalléros mindegyével. Úgy kell állnod előttük, nehogy a lelkifurdalásod megérezzék.
A semmiből elővillanó szemükkel húznak beljebb, nem az ajándékukkal. Amit nem is kell viszonoznod ahhoz, hogy hálásak legyenek neked az elfogadásáért – elég, ha rájuk mosolyogsz.
Kezdetben felsősöknek vagyok a napközis tanára, majd félév előtt megkapom a hetedikeseket. Úgy tűnik, jutalomból, minta erről lenne szó, mikor a szőkített hajú, vékony és mosolytalan igazgatónő közli velem döntését, lehet, a munkám elismeréseként, de hát már azt is tudom, ezek a hetedikesek a legnehezebben kezelhetők. Nem tudhatom, felőlem miként ítél a tanári közönsége, a kezelhetőségemet miféle jelzővel illetik, ha oly ritkán térek be oda, ha a csöngetések közti szünetet inkább töltöm a teremben, mint néhány fehér köpenyes társaságában lent az udvaron. Holott akad köztük néhány ismerős a főiskoláról, mint például a frissdiplomás Éva, aki befont hajával és mindig derűs arcával, körülvéve a gyerekektől, néhány didaktikai kérdést hasonlóképp ítél meg. Ám úgy érzed, a levezényelt órák utáni szünetet grátiszba kapod, mikor a kitárt kétszárnyas ablak mellett, a langyos radiátornak dőlve, enynyi jupiterséget megengedsz magadnak, gondolataidba mélyedve elszívsz egy cigarettát.
Ilyenkor törlik le helyetted a táblát. Nézed igyekezetüket: ketten kétfelől állnak hozzá, két kézzel húzzák lassan fentről lefelé a kicsavart szivacsot – nézed a megfelelni akarás igyekezetét, amit most a szabadidő terhére, a te kedvedért, nem minden rutin nélkül teljesítenek. Értenek hozzá. Akik erre szó nélkül vállalkoznak, azokban ott van egy elképzelt rendszerhez való igazodás és az ugyanattól való eltérés kettőssége; az alkalmazkodás a jóindulat és a részvét jegyében áll, miközben különböznének is a többiektől. Egyszerre bátrak és szégyenkezők. A figyelmet igénylő gyerekek közt ők a csendesebbek, a véleményformáló erőszakosak mögött épp visszahúzódásukkal válnak észrevehetővé.
Ha ismersz, szeretni fogsz valóban.
Ha szeretsz, ismersz valóban.
Ha szeretni is mersz, fogsz valóban.
Első órán épp ezekkel a hetedikesekkel vagyok, csaknem fiúkból álló osztály, de van két helybéli lány is. Aki esze szerint több és jobb lehetne, aki, ha ott kezdte volna, valószínűleg a normál suliban sem lenne az utolsó, annak a könnyített tanterv nevet az arcába. Alapjában véve mintha az alsó négy osztályt ismételnék felsőben; olvasniuk kell tudni, meg írni és számolni. Minden más felesleges ráadásnak tűnik. A folyamatos értő olvasás azonban még így sem megy mindenkinek, ritka kivételnek számít a szorzótábla hibátlan ismerete, az írásuknak pedig nem sok köze van a gyöngybetűkhöz. A helyesírást el is lehet felejteni. Ha rágörcsölnél, talán azon nyomban megőszülnél. Egy tizenhat éves hetedikesnek már nem sok újat lehet mondani. Ezért lesz majd meglepő, jó néhány év múltán, hogy Rézi néni konyhájában egyikük lesz szakácsa az ebédemnek.
Úgy készültem az órára, hogy ne legyen benne semmi váratlan. Ehhez képest minden az, minden füzet, írás, kérdés és felelet, minden, ami a megengedés és szigor dilemmájának csapdájába kerülhet, ha nincs gyors és határozott válasz, valami megoldás. Ha egy pillanatra kihagyok, meg fogom tapasztalni. A tanulás egyiket sem érdekli, túl vannak a napon, a délutántól és tőlem mást várnának, amit az uzsonna kiosztását követően tanácsos nem figyelmen kívül hagyni. Reggeltől estig és estétől reggelig szabályozott és felügyelt életükben a nagy, kendővel takart kosárban felhozott uzsonna egyfajta határkőnek, vízválasztónak látszik a nap további lehetséges történését illetően. Amibe szeretnének beleszólni. Kedvükre való szabadságot teremteni bizonyos határok között a beleegyezésemmel. Kimenni, azt szeretnék, hogy menjünk ki a városba, menjünk el a játszótérre, a parkba, vagy csak úgy sétálni vacsoráig a kirakatok előtt. Néhány kollégánál, úgy vettem észre, az efféle program az elnyerhető jutalmak közé van sorolva, amit a gyerekeknek úgymond ki kell érdemelni. A kiérdemléshez elsősorban jó magaviselet kell. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a gyerek jelenlétével nem okoz gondot a felnőttnek, az ítéletalkotás meg azt, hogy a felnőtt megbecsülje és eldöntse, a társaság kísérgetéséhez van-e éppen hangulata. A csoportom mind közt a rétet szereti a legjobban, a város melletti rétet, különösen azután, hogy a kerékpárom is rendszeres kísérőként jön velünk.
De míg az uzsonnakor kiosztott friss almába felváltva harapunk, a tengerről, lényegében a nászútról kérdeznének. El kellene mondanom a nagy víz széltől fényes hullámait, vagy a hegyről egyetlen pillantással befogott teljességét, mikor úgy látszott, hogy a horizont kampójára kicsit ferdén van felakasztva a tenger, mint egy dőlni készülő tábla, melynek felszínén mélyzöld árnyékfoltok lebegnek. Vagy ugyanúgy az átforrósodott part enyhe lejtését, ahogyan minden átmenet nélkül csúszik be a víz alá, de el lehetne mondani a hullámtörő sziklák apró, szinte golyóként lyuggatott felületét, s annak mélyedéseibe húzódott vagy kívül a kőre cementálódott kisebb-nagyobb kagylók változatos színét, s legvégül a kacagó sirályok magányosságát, mikor szárnyaikat széttárva, de a magasba fel nem emelkedve állnak szemközt a vízzel és a széllel ugyanezen sziklák valamelyikén. A nászútról meg mit is lehetne? Hogy az nem csupán kedélyes nyaralás, nem csak az egymás teste után vágyakozók gyakori egymásra találása a forró és fullasztó paplan alatt, hanem egy kicsit ahhoz is hasonlatos út a nászút, amilyen Marco Polóé lehetett, mikor az ismeretlen és távoli kelet felé indult. Közelítés egyszerre valami mesés világ és gazdagság felé és egy kicsit mindig egymás felé is, a másikban magunk felé is. Hogy ne csak ismerjem, de egyre jobban értsem az idők végtelenjéből mellém került felemet.
A nászút elmondása helyett a biciklimet ajánlom fel, aminek annál is jobban örülnek, minthogy igen ritkán van alkalmuk bringázni. Csak előbb mindenki összeszedi az almacsutkát. A pad alatt egyet sem szeretnék meglátni.
Csengetésre a tábla is tiszta; a nedves szivacs a szétmosott krétaportól itt is csak azt a halvány, fátyolszerű nyomot hagyja a fekete táblán, mint akármelyik iskolában.
A rétre megyünk, ott nem zavar senki bennünket. Fű, fű és fű, távolban fasorral. Megállapodnak, ki hány kört megy, én addig akár olvashatnék is. Legszívesebben minden alkalmas pillanatot fölhasználnék, de hát az iskolában igazából soha nincs olvasásra megfelelő alkalom, ami miatt kissé elvesztegetettnek is érzem csaknem az összes bent töltött időmet. Néhány fiúhoz a könnyelműség és a vagánykodás úgy tapad, mint férfivázas biciklihez a borulás. Igyekezniük is kell, az őszi alkony homályként terjeng a lekaszált rét fölött. Kijövünk majd holnap is, és szóra sem érdemes, ha elszáll a pedál, ha kitörik egy küllő, ha defektes lesz a gumi.
Csak azt sajnálod, hogy őket nem varázsolhatja el úgy a kerékpározás, ahogyan egykor téged. Nem gondolhatnak másra, csak arra, hogy egy rövid ideig pedált hajtanak, és hogy mindjárt át kell adni. Még csak nem is versenyezhetnek egymással, mint ahogyan te: egy egész iskolával. Egyszeri, soha meg nem ismételt verseny volt, több kilométeres távval. Nem lehet tudni, kinek jutott eszébe megrendezni, de olykor csakugyan megtörténik, hogy bizonyíthatsz. Persze nem egészen abban az elvárás-rendszerben, melyben tanúságot tenned illenék, és nem is egészen úgy, ahogyan mások gondolnák. De legalább mégis valami olyasmiben, melyet magad érzel fontosnak. S ha az egy iskolai kerékpárverseny, akkor abban. Most megmutathatod. Mintha csak a te kedvedért rendezték volna.
Az elsők között lövöd ki magad a főutcából leágazó mellékút villanyoszlopától, hogy ennek az útnak a végén elsőként érj a homokhordó bejáratánál lévő célba. Az első ötven méteren egészen jó vagy, de aztán a nagy pillanat mégis elmarad. Ledobja a láncot a bicaj. Féltél, hogy ez lesz, mert tudtad, hogy a villában a végtelenségig hátraspannolt kerék ellenére is laza a lánc, mert régóta meg van nyúlva. Apád pedig mindig csak ígérgeti, hogy kivesz belőle egy láncszemet. Abban bíztál, hogy egyenletes húzással nem dobja le, ám a gyorsulás ide-oda ringó mozgását már nem viselte el a lánckerék hegyén futó lánc, és leesett. A gyakorlottság teszi, hogy viszonylag gyorsan visszahelyezed, ám az igyekezet, hogy behozd a lemaradást, tíz méter után bosszút áll rajtad: ismét ledobja a láncot. Mikor pedig a kanyar előtt harmadszor teszed vissza, utoljára látod a leghátul versenyző fiú hátát. Már nincs semmi reményed, de mész tovább, és még vagy háromszor összeolajozod a kezedet. Úgy érsz be a célba, mintha nem is versenyző lennél, hanem csak egy kerékpáros a sok közül.
Biciklizni az északi szél tanított. Természetesen nem úgy, hogy hátul fogta volna az ülést, s mikor biztosnak érezte az egyensúlyt, úgy engedett volna el, hogy tovább röpített. Máshogy tanított, mert rendszerint szembe fújt. Arra akart kényszeríteni, hogy megálljak. Fel akart dönteni, az árok menti csalánba akart dobni – így tanított.
A nagy pillanat eredője lehet egyetlen hullám. Ez az egy pedig úgy emelkedik ki a többi közül, mély és titkos erők birtokosaként, mintha az égig akarna felszökni. Mintha kedve lenne terjedni, elementáris erővel egyszerre kétfelé. Ám ez a futás és ágaskodás csak akkor válik időszerűvé, mikor valami biztos ponthoz érve tovább árad a partoknál, mintegy önmagán is túl. A túlcsapás is túlzás – az elragadtatás végső, tisztító, megszabadító pillanata annál őrültebb, mennél inkább túlér önmaga határainál. És ahová betör, átáznak és föláznak a földi dolgok; az ízével együtt érzik meg nem-földi súlyát, lényegében azt, hogy maradéktalanul képes bármiféle űrt kitölteni. És ezzel, ha nem is új értelmet, de újszerű jelentéseket teremt, mint azok az elődök, akik ismeretlen földeket hódítottak mit sem sejtve, avagy készakarva. A hódítás pedig akkor is teljes és sikeres, ha a tomboló áradást visszahúzódás vagy lassú apadás követi; földbe szivárogni vagy párává szelídülni – le is út, fel is út. Csak a jószerével felszínre hozott, keretbe öntött és játékszerré tett poranyag szikkadhat a napon tovább, világosodhat sívó homokká, hogy futhasson szemenként szerteszét a széllel, míg nem jön a következő, a sose gondolt túlcsapás, a megannyi egylétet a véletlen együttlétbe mosó áradás.
S mert a kerékpárverseny végén följegyezték az először érkező időeredményét, egy csöndes délután, az után, hogy a lánc is rendbe lett téve, ugyanott állítod meg az első kereket, ahonnan a verseny napján is indultál. Amikor a másodpercmutató az egészhez ér, olyan őrült iramban kezded tekerni a pedált, mintha száz tanyasi kutya szaladna utánad, hogy lehúzzon a nyeregből. Lényegében az életedért karikázol a hangsebesség határán. A homokhordó bejáratánál látod a képzeletbeli célszalagot, s amint átérsz, az órádra pillantasz. Jól érezted: időn belül vagy. Csak a szíved esik ki majdnem a helyéről. Amikor senki nem lát, akkor leszel győztes.
- Kultúra [6]