Éppen egy esztendeje, hogy lapunk – az ország egyre hangosabban politizáló közvéleményét visszhangozva – leírta: Kádárnak mennie kell. Utolsó hivatali évében a mind jobban elszigetelődő pártfőtitkár már csak késleltette az elkerülhetetlent. Politikai múltja nyomasztó teherként nehezedett politikai jelenére. Képtelen volt szembenézni a válsággal, amelybe három évtizedes országlása torkollott. A számára érthetetlen helyzetben cserbenhagyta híres taktikai érzéke is. Ő, aki mindig tudta, hogyan kell középen egyensúlyozni a személyi klikkek és politikai áramlatok között, végül a leggyöngébb klikk, a tehetetlen gerontokrácia foglya lett. Aki a vezetés egykori kádárista magvában még képviselt valamit, kivétel nélkül szembe került vele; más szövetséges után nézett, vagy magára maradt. Átlátván, hogy Kádárnak nincs jövője, még az apparátusok rendpárti elemei sem sorakoztak fel mögé. Mítosza külföldön is foszladozni kezdett. Szép csöndben levette róla kezét a moszkvai vezetés, és megvonták tőle bizalmukat a nyugati hitelekről határozó pénzügyi és politikai körök.
Kádár azonban nem akarta belátni, hogy pályafutásának vége. Még az utolsó hetekben is azzal hitegette magát, hogy néhány emberének föláldozása árán hatalmon maradhat. Lemondását csak közvetlenül a pártértekezlet megnyitása előtt[SZJ] nyújtotta be, azt követően, hogy a régi Központi Bizottság – nem egészen világos, vajon az általános zűrzavar következtében-e vagy a Kádár-klikk ellen irányuló, szervezett manőver részeként – testületileg visszaadta mandátumát.
Hosszú, elvakult utóvédharcával Kádár mindenki másnál erősebben befolyásolta a párt válságának alakulását – ha persze nem is a saját elképzelése szerint. Döntő része volt abban, hogy a növekvő társadalmi nyugtalanságra a pártapparátus sorainak megbomlása lett a válasz, hogy a közvélemény zúgolódása átcsaphatott a párttagság köreire, és hogy átmeneti szövetség jöhetett létre a megújulást óhajtó párttagok és az erjedés megállításában érdekelt apparátusok között: az ókádáristákból mindenkinek elege lett.
Ahhoz, hogy Kádár teljes klikkje kibukjon a Központi Bizottságból, szükség volt a pártértekezlet általános hangulatára. Hiába lett volna minden manipuláció, ha az öregeket a küldöttek 30-40 százaléka magától nem húzza ki a listáról. Spontán érzelmekre vall a kibuktatottak szavazatainak erős szórása is, Gáspár Sándor a voksok egynegyedét is alig kapta meg, Havasi Ferencet csak néhány szavazat választotta el a szükséges 50 százaléktól. De okvetlenül szükség volt arra is, hogy az általános hangulatnak besegítsen egy (vagy több) jól szervezett szavazógép. Ez hozhatta meg a hiányzó 20-25 százalék ellenszavazatot, és csakis ez magyarázza, hogy a nagy szórás ellenére valamennyi jelölt közül éppen az az öt nem kapta meg a bejutáshoz szükséges 50 százalékot, aki nem önként távozott a Politikai Bizottságból.[SZJ] A teljes igazságot talán soha nem fogjuk megtudni a szavazás hátteréről. De akárhogyan történt is, a régi gárda dicstelen véget ért, és bukása történelmi jelentőségű esemény. Lezárta az 1956/57 utáni korszakot, méghozzá az egykori győztesek csúfos kudarcával. S noha Kádárt nem a megmozdult társadalom buktatta meg, 32 év óta először fordult elő, hogy a hatalmon belüli átrendeződés nem maradt a hatalom belügye, hogy egy vezetői csoport eltávolításában kimutatható szerep jutott a közvélemény erjedésének és a párton belüli mozgolódásnak.
A nagy kérdés most már az: hogyan fog egymáshoz viszonyulni a társadalmi nyomás és a hatalmi manipuláció az új korszakban. A nemzedéki ellentét alapján létrejött érdekszövetségnek vége, ez már a pártértekezleten megmutatkozott. A beszédek uralkodó témái és a tapsok eloszlása arra engednek következtetni, hogy a küldöttek inkább voltak megnyerhetők valamiféle lazán körvonalazott demokratizálás, mint a rendteremtés jelszavának. Kézzelfogható eredmények helyett azonban csak két új PB-tagot kaptak, Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét. A megszavaztatott Állásfoglalás a fontosabb módosító indítványokat nem tartalmazza; semmire nem kötelező, holt szöveg, akárcsak korábbi változatai. Ami pedig az új Politikai Bizottság erős embereit illeti: Grósz és Berecz nem csinált titkot belőle, hogy az ún. pártegység helyreállítását és a hatalom megszilárdítását tekinti elsődleges céljának. S a harmadik erős figura Lukács János, a pártszervezési ügyekben felelős KB-titkár – alighanem ő irányította a kulisszák mögött a pártértekezlet gépezetét – minden valószínűség szerint úgyszintén az apparátusok rendteremtési érdekét fogja képviselni az új vezetésben.
Lesz-e erő, amely ellensúlyozza a rendcsinálási törekvéseket? Ha lesz, úgy tűnik, nem a párttagság körül fog gyülekezni. Kádárék látványos bukása nem leplezheti el, milyen lehangolóan gyöngének bizonyult a pártértekezlet a vezetés manipulációival szemben. Még azt sem volt képes kiharcolni, hogy a módosító indítványokról egyenként szavazhasson. A követelés elhangzik: az elnöklő Hámori Csaba zavarba jön, nem tudja, mit tegyen. Kiáltások a teremből: szavazzunk külön-külön. És ekkor fölemelkedik a helyéről Kádár János, félretolja Hámorit, s közli a gyülekezettel: semmi szükség külön szavazásra. A rendreutasított küldöttek pedig megjuhászodva felemelik a kezüket; mindössze négy ellenszavazattal fölhatalmazzák a szövegező bizottságot, hogy azt csináljon az Állásfoglalás tervezetével, amit akar. A már bukott Kádár egyetlen közbeszólással képes volt leinteni a pártértekezletet.
A pártértekezlet persze nem a párttagság: a küldötteket felülről válogatták össze. De volt-e erő a zúgolódó párttagságban, hogy kikényszerítse az alulról fölfelé való követállítást? Történt-e kísérlet a megújulás híveinek horizontális megszerveződésére?A harag valódi volt, az apparátusok megzavarodása is valódi volt – de ha nincs a zavar, az elégedetlenség, aligha tört volna át. Miért ne szerelnék le, miután az apparátusok rendezték soraikat?
Valóban: miért is ne? Azért, mert nemcsak a párton belüli erőviszonyokon múlik. A pártvezetés generációs válságának vége, de az általános politikai válság maradt. Vegyük sorra a nehézségeket, melyekbe az új vezetés rövidesen beleütközik.
Először is
a közvélemény állapota nem kedvez a rendteremtésnek. Az alapos személycserék persze néhány hónapra lecsillapítják a kedélyeket. A lakosság némi reményt csihol ki magából, vagy legalábbis várakozó álláspontrahelyezkedik. A várakozási idő azonban nem lehet hosszabb pár hónapnál. Immár egy évtizede folytonosannövekszik a rés, a hatalom ígéretei és a társadalom tapasztalatai közt. A reformok, kibontakozásiprogramok, megújulási ígéretek szavatossági ideje egyre zsugorodik. Ha az új vezetés nem tudja meggyőzni a közönséget arról, hogy ezúttal – nem úgy, mint 1978 végén, 1982-ben, ’84-ben, ’85-ben, ’86 végén, majd ’87 nyarán és kora őszén – valóban fordulat következett be, akkor hamarosan újrakezdődik a bizalmi válság. S a Grósz-vezetés mindjárt létrejöttének pillanatában előkészítette a válság kiújulását:
– Túlságosan jól sikerült a pártértekezlettel szentesített határozat áramvonalasítása. Az Állásfoglalás senkit nem győz meg róla, hogy a személyek kicserélődésén kívül bármi is történt.
– Általános megrökönyödéstkeltett, hogy az újdonsült főtitkár[SZJ] nem mondott le miniszterelnöki posztjáról. A rossz hangulatot csak a kormányfői tisztség sürgős átruházásával lehetne eloszlatni. De nem volna elegendő egy politikailag önállótlan igazgatási szakember (mondjuk Medgyessy Péter) kinevezése. A közvéleményt csakis egy olyan miniszterelnök színre lépése nyugtatná meg, akit elég erősnek ismer ahhoz, hogy – miként Kádár utolsó évében Grósz – önálló politikai tényezővé tegye a kormányt.
– Sokaknak csalódást okozott, hogy nem vitték a pártértekezlet elé a tavasszal kizárt párttagok[SZJ] fellebbezését. Az indoklást, mely szerint ilyen ügyekkel csupán kongresszus foglalkozhat, senki nem veszi komolyan. Hisz a szervezeti szabályzat a KB újraválasztására is csak kongresszusnak ad fölhatalmazást – ezzel mégsem vártak 1990-ig.
Másodszor
a gazdaság állapota nem sok haladékot ad az új vezetésnek. Az alapos személycserék persze átmenetileg visszaszerzik a nyugati pénzügyi körök bizalmát, és Magyarország újabb hitelekhez juthat. A jelek szerint a Grósz-vezetés élni szándékozik az eséllyel, így kétségkívül nyerhet némi időt. Ám ha az új hiteleket nem arra használja ki, hogy kedvezőbb pénzügyi helyzetben hajtsa végre az elengedhetetlen gazdaságpolitikai fordulatot, akkor csak az adósságlavina megindulásáthozza közelebb. A gazdaságpolitikai fordulat viszont súlyos politikai döntések elé állítaná.
– Alaposan meg kellene kurtítani a veszteséges iparágak költségvetési támogatását, szembenézve az erős iparvezetői érdekcsoportok ellenállásával egyfelől, másfelől pedig a társadalmi megrázkódtatással, amit a munkanélküliség ugrásszerű növekedése okozna.
– Ki kellene vonulni néhány tőkeigényes KGST-nagyberuházásból, vállalva a visszakéréssel járó külpolitikai súrlódásokat
– Drasztikusan csökkenteni kellene a kormányzat, a párt, az ún. társadalmi szervezetek, valamint a fegyveres erők állami költségvetési finanszírozását. Ezek az intézkedésekfölbolygatnák az apparátusokat, és elkerülhetetlenné tennék, hogy a magyar vezetés kemény tárgyalásokat folytasson a Szovjetunió vezetőivel.
– Föl kellene oldani az árak és a bérek, a tőkemozgás, az export és az import politikai megkötéseit, ami óhatatlanul nyíltabbá tenné az amúgy is erősödő társadalmi feszültségeket.
Ha ezeket a lépéseket nem teszik meg, tovább folytatódik a gazdasági hanyatlás, nem hárul el a katasztrófa rémképe, és menthetetlenül újrakezdődik a politikai erózió. Ha azonban vállalni kívánják ezeket a lépéseket, akkor elkerülhetetlen lesz a politikai nyitás is, különben a hatalomnak nem lesz ereje a fordulattal járó konfliktusok elviselésére.
Harmadszor
a politikai nyitás ma már nem tartalmazhat kevesebbet a független szervezetek és véleményalkotó fórumok pluralizmusának elismerésénél. Nem elegendő dialógusról, az intézményrendszertovábbfejlesztéséről, a másként gondolkodók iránti türelemről beszélni. Nem elegendő hallgatólagosan tudomásul venni a hivatalos nyilvánosságból kiszorított mozgalmak, körök, sajtótermékek létezését.
– A legnagyobb kihívást a Fiatal Demokraták Szövetségének és a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének létrejötte intézi a vezetéshez. A politikai reform retorikája elsősorban azon mérettetik meg: továbbra is elzárkózik-e a pártvezetés a Fidesz helyzetének rendezésétől, és folytatják-e a TDDSZ-szel szemben űzőtt kiszorítósdit.
– A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Kezdeményezések Hálózata az eddiginél állandóbb, kiterjedtebb, és az országos politika szintjéhez közelebb emelkedő struktúrát ad a terebélyesedő társadalmi mozgalmaknak. Nem tartható a velük szembeni hivatalos magatartás kétértelműsége. A vezetésnek el kell döntenie, elismeri-e vagy sem az efféle új mozgalmi struktúrák törvényességét.
– Általánosforrongásban van a sajtó, a szamizdattól kezdve az egyetemi kiadványokon és a hagyományos kulturális folyóiratokon át a tömegtájékoztatásig. Az agit-prop. régi eszköztárát latba vetve nem lehet kézben tartani; az erőteljesebb megrendszabályozási kísérletek, túl azon, hogy nem kecsegtetnek sikerrel, kétségessé tennék a hivatalos glasznoszty-szövegek hitelét.
– Egy sor új jogszabály van előkészületben, amelyeknek törvényekben kell majd rögzíteniük a hatalom viszonyát a bontakozó pluralizmushoz. A mai helyzetben nem lehet büntetlenül megismételni az 1986. évi sajtótörvénnyel űzött játékot, azt ugyanis, hogy politikai reform címén az állampolgári jogokat aláásó jogszabályokat fogadtatnak el az Országgyűléssel.
Negyedszer
a gazdasági és politikai válságot a pártvezetésnek súlyos ideológiai válság közepette kell kezelnie. Kénytelen elismerni, hogy a vegyes tulajdonú piacgazdaság hatékonyabb az állami tulajdonra épülő tervgazdaságnál, nincs válasza arra a kritikára, mely szerint az alkotmányos többpártrendszer legitim, míg a törvényekkel nem korlátozott egypárturalom nem az.
Amikor még úgy látszott, hogy az 1947–48-ban bevezetett rendszer elfogadható jövőt kínál a magyar társadalomnak, elegendő volt ahhoz a kijelentéshez visszavonulni, mely szerint „történelmileg így alakult”. A történelmi realitásokkal azonban ma már nem lehet érvelni. Mind jobban terjed a meggyőződés, hogy a válság magának a rendszernek a válsága; még a kommunista reformértelmiség is a gazdasági és politikai pluralizmus felé vezető átmenet módozatait keresi. S közben a múlt is általános felülvizsgálat tárgya lesz. A pártvezetésnek már nincs ereje megakadályozni, hogy nyilvánosan firtatni kezdjék, mi volt a kommunista manipuláció, erőszakcselekmények, műperek szerepe abban, hogy „történelmileg így alakult”. Elkerülhetetlen az 1947–48-as fordulat nyilvános átértékelése, és a Kádár-korszak lezárulása meg fogja nyitni az utat az 1956–57-es fordulat átértékelése felé is.
Amit a pluralista Magyarország jövőképével és a múlt újraértékelésével a párt szembe tud állítani, ahhoz sem elegendő, hogy egyeduralmát a saját tagsága és apparátusa előtt legitimálja.
Csalódni fognak tehát, akik azt képzelik, hogy a vezetés generációs válságának megoldódásával az ország politikai válságának is vége. Más kérdés, hogy mi lesz a válság kimenetele: tovább folytatódik az általános hanyatlás és szétesés; erőszakkal próbál a hatalom rendet teremteni, hogy aztán a rendcsinálási kísérlet bukása után újrainduljanak a bomlási folyamatok; a társadalmat megosztó előítéletek és indulatok gyülekezésére játszva próbál a vezetés tábort teremteni maga köré; vagy elindul valamilyen megegyezéses kibontakozási folyamat az alkotmányos demokrácia és a piaci vegyes gazdaság irányába. Ezt nem láthatjuk előre: Annyit azonban biztosan tudhatunk: megegyezéses kibontakozásra csak akkor lesz mód, ha a hatalomnak lesz kivel kiegyeznie. Elengedhetetlen követelmény tehát, hogy a jelenlegi viszonyokkal való elégedetlenség ne maradjon meg amorf közhangulatnak.
A társadalom politikai szerveződésének vannak kristályosodási pontjai. A párttagság mozgolódása első menetben nem bizonyult igazán eltökéltnek, bár nem szabad lemondani a reményről, hogy újraindul és valódi mozgalommá szélesedik. Jelenleg azonban a párton kívüli mozgalmak képviselnek valódi erőt. Ezek is távol vannak még attól, hogy akár tárgyalófélként, akár a közvélemény nyomásának kifejezőiként döntő szavuk legyen a politikai folyamatokban. Mégis, a válság kimenetele nem kis részben azon múlik: képesek lesznek-e megszilárdulni és kiterjeszteni befolyásukat vagy megfélemlítéssel, manipulációval ígérgetésekkel és koncok osztogatásával sikerül egymással szembeállítani és leszerelni őket.
Az állampárt csak akkor vonulhat vissza a kormánypárt szerepkörébe, ha lesz eltökélt, független ellenzéke.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]