Jacques Derrida halott. Mégis itt van közöttünk. „Szelleme” van itt közöttünk. Hol közöttünk? Azok körében, akik szerették, így vagy úgy, meg azok körében is, akik személyesen nem is ismerték, de birkóztak szövegeivel. Akik kíváncsiságból, vagy mert „szakmájuk” így kívánta, elkezdték olvasni őt, s a szövegek aztán foglyul ejtették őket. Mert faszcinálta, gondolkodásra kényszerítette őket az, amit mondott; vagy éppen mert nem értették a szöveget; de érezték, hogy itt valami fontosról van szó, valami fontos történik – igen Derridánál a filozófia történik, a dekonstrukció nem abban áll, hogy bármiről is megtudnánk, mi is a helyzet „igazából” a dologgal, a dekonstrukció folyamatos esemény; vagy netán azért lettek Derrida foglyává, mert bosszantotta őket. Mit akar ez az ember? Miért nem mondja meg világosan, mit is gondol?
Egy jó barátom írta: „Úgy ért Derrida halálhíre, mintha egy közeli ismerősöm halt volna meg. Ezt soha nem gondoltam volna, és még nem is tapasztaltam ilyet. Éppen egyik előadását fordítom (…). Egyszeriben csak elkezdett »beszélni« a szöveg, bár soha semmilyen személyes kapcsolatom nem volt a szerzőjével (nem láttam, nem hallottam). Egészen más dimenzióba kerültek a gondolatai azzal, hogy nincs többé, minden apró szöszmötölése lényegivé vált, mert megismételhetetlen, (vele) megvitathatatlan marad már. Nem akarok érzelgős lenni, és nem tudom meddig tart ez a hangulatom, most biztosan újra fogom olvasni a munkáit, látni akarom, tényleg elkezdenek-e beszélni azok is, mert eddig jószerivel csak küzdöttem velük, sokszor csak bosszantottak, néha untattak is.”
Igen, itt van közöttünk, de merthogy mégsincs többé, másképpen van közöttünk: kísért. Derrida most már kísértet, mint mindazok, akik nem élnek már, és nem hagynak nekünk nyugtot. Amíg hittünk – mi emberek, de alapjában más kultúrák emberei hittünk – az eleven halottakban mint szellemekben, addig úgy gondoltuk, hogy azok valamiért nem tudnak nyugodni, s ezért nem tehetnek mást, mint hogy kísértenek bennünket. Hamlet atyjának szelleme – de sokat idézi Derrida! – nem nyughat, míg valaki, Hamlet, meg nem bosszulja, hogy
El lett testvére által,
Levágva épen bűnei virágján,
Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,
Nem vetve számot, sőt számolni küldve…1
Ma már inkább úgy gondoljuk: mi nem tudunk nyugodni, azért kísértetünk; kísértve-létünk a mi nyugtalanságunk: s nem is lesz addig nyugtunk, míg nem törlesztettük halottainkkal szembeni adósságainkat. Csakhogy, amíg élünk, adósságainkat halottainkkal szemben soha nem törleszthetjük már. Megértettek-e bennünket, megbocsátottak-e nekünk, nem fognak-e bosszút állni rajtunk; érzik-e vajon, ha már érteni véljük őket. Mert hogy vajon végre tényleg megértettük-e őket, azt sem tudhatjuk soha már. Élni annyi, mint kísértve lenni, vagy, ahogy Heidegger mondotta: „A világ mindig szellemi világ.” Ha ugyanis eltávozott belőle a szellem, ha kiűztük belőle a szellemeket, ha azt, amiben vagyunk, nem népesítik be halottaink, nincs akkor többé folyamatosság, s akkor nincs többé világ. Ha az ember, mint egy állat, a fantomokról megfeledkezve él (M., 123.), világtalan lesz, sivatag veszi körül.
„Tehát van szellem. Szellemek. És számolni kell velük.” (M., 10.)
De minderről később majd.
Derrida halott. Muszáj írnom róla, birkóznom kell vele. Kell? Igen kell. A kísértet nem hagy nyugodni. Nem tudom nem követni a kísértet parancsát. Parancsát? Hisz igazából nem is ismert! Nekem mégis parancs. Élni annyi, mint birkózni a kísértetekkel. De tudok-e írni Derridáról? Tanulmányt írni nem lehet róla. Én legalábbis nem tudok. Úgy érzem, megbocsáthatatlan lenne a dekonstruktívat – s minden jó szövege dekonstruktív – diszkurzívba átfordítani. Derrida szelleme ezt nem tűrheti. Derrida, míg élt, bizonyára mit sem törődött vele, ha ezt tette valaki. Amióta azonban ő néz engem, én őt azonban nem láthatom – ezt nevezte sisakrostély-hatásnak –, nem tudok közömbös lenni azzal szemben, hogy mit gondol arról, amit írok. Tanulmányt nem merek tehát írni róla: nem tudom, megáll-e kísértetének tekintete előtt bármi is, amit róla állítok. Hiszen ő jószerével soha nem állított semmit. Mindig csak kérdezett. Vagy még csak nem is kérdezett, inkább csak felmutatta – nem meg-, felmutatta! – állításoknak az értelmezési stratégiáktól függő lehetséges értelmezéseit. Dekonstruálnom kellene talán szövegeit? Derrida stílusában, a Derrida-féle értelmezési stratégiák valamelyikével olvasnom őket? Nem lennék képes rá. Még ha akarnék sem sikerülhetne Derrida-epigonná lennem. Birkózom hát a kísértettel. De tudom: a halott-birkózásnak csak vesztese lehet az élő.
Az olvasó tudja, nem magamtól jutott eszembe Derrida halála kapcsán a szellemet meg a kísérteteket megidézni. Írásaiban vissza-visszatérnek a szellem is, a kísértetek is. Derrida „hantológiát”2 űzött. Rádöbbent arra, hogy lenni, élni, örökölni, emlékezni, nem-emlékezni, de az elfojtott által gyötörtetni nem más, mint kísértve lenni. Gondolkodom, tehát vagyok? Nem. Gondolkodni kényszerülök, amíg vagyok, mert kísérteteim gyötörnek. Kísértve vagyok, tehát vagyok. „Es spukt” – mondotta, rögtön megmutatva: már megint valami, amit csak németül lehet mondani.3 A Derrida-filológusok a megmondhatói, hányszor és hányféle összefüggésben emlegette a szellemet és a kísérteteket. Hogy a szellemet emlegette, azt elsőre persze mintegy természetesnek vesszük: hisz a filozófus „a szellem embere”. De hogy a kísérteteké is volna? Próbálom majd megmutatni, hogy – s persze ez megint Derrida – a szellem embere csupán a metafizika, a létfeledés korának filozófusa; szellemek, az persze valami más, a szellemek kísértetek, s aki őket kiirtani akarja, az végül is megint a szellemnél, vagy, ami még rosszabb, a szellemtelenségnél lyukad ki. A halott életnél. (Miképpen is lehetne kiirtani őket, ha egyszer csupán látszat-testet öltött halottak!)
Ennek a halott-birkózásnak, melynek, tudom, csak vesztese lehetek, Derrida két nagy halottnak szentelt hatalmas előadását választottam témájául. De l’esprit. Heidegger et la question. – Spectres de Marx.4 Heidegger és a szellem, Marx és a kísértetek – kicsit szabad fordításban. Olvasatomban e két könyv elválaszthatatlan egymástól. Derrida mindkét gondolkodó örökségét elvállalta, nem hagyta nyugodni a teljesíthetetlen, de ki nem törölhető ígéret, mely nyűvődéseiken átsugárzott. Derrida pontosan tudta, hogy a heideggeri szellem kérdésében lefolytatandó nyomozás is elválaszthatatlan a „kísértetiesség logikájától”.5 Az első könyv azonban, a Heideggernek szentelt, mégiscsak a „szellemről” szól, a másik, a Marxé meg a kísértetekről.
Remekbeszabott, zseniális Heidegger-előadásában a szellem a maga teljes pompájában mégis csak egyszer lép a színpadra. 1933-ig a német mester azon igyekezett, hogy elkerülje a szellemet. A „szellem, legalábbis látszólag, nem tartozik a nagy heideggeri szavak közé. Nem az ő témája.” (H., 9.) „Senki sem akar hallani róla a heideggeriánusok nagy családjában, sem az ortodoxok, sem az eretnekek, sem a neoheideggeriánusok, sem a paraheideggeriánusok, a tanítványok éppannyira nem, mint a szakértők. Senki sem beszél a szellemről Heideggernél.” (H., 9–10.)
Nem. Hiszen a „Sein und Zeitben először olyan szóként jelenik meg, amelynek a jelentése valamilyen ontológiai homályba vész. Heidegger emlékeztet erre, és a legnagyobb éberséget javasolja ez irányban.” (H., 25.)
El kell kerülni a szubjektum kartéziánus tételezéséhez kötődő szavakat. Mert az „ebbe a sorba tartozó fogalmak, a szellem, de ugyanúgy a lélek vagy a psyché, a tudat, az ego, az ész, a szubjektum is – és Heidegger ideveszi még az élet és az ember fogalmát is –, eltorlaszolják az utat a Dasein létére vonatkozó kérdés előtt.” (H., 30.)
A Szellem a metafizika, a létfeledés szülötte. A metafizika destrukciója nem tűri a szellemet. Test és lélek, én és nem-én, szubjektum és objektum, anyag és szellem kettősségének, a dualista struktúrának a destrukciója nélkül viszont nem tudhatjuk újból feltenni a lét értelmére vonatkozó kérdést, melyhez a Dasein analízisén keresztül visz az út. De vajon sikerült-e Heideggernek tényleg elkerülnie a szellemet? Derrida megmutatja, hogy az elkerülendő szellem csak-csak ott motoszkál azért már/még a Sein und Zeitben is. Még ha csak idézőjelben is, de megjelenik, mihelyt arról van szó, hogy a Dasein másképpen van a térben és az időben, mint az útjába kerülő dolgok, melyek nem jelenvalólét (Dasein, jó: ember-) szerűek. A Dasein, ha az ember szubsztanciája nem is a szellem mint a lélek és a test szintézise, hanem az egzisztencia, más módon térbeli és más módon időbeli, mint a kiterjedéssel bíró testi dolog, mert „szellemi”. A Szellem, szégyenlősen ugyan, de visszacsempészte magát. Megeshet, teszem már én hozzá a dologhoz, hogy visszasompolygása része volt annak a kudarcnak, mely miatt a mester a Sein und Zeitet soha nem fejezte be. Derridát azonban nem ez érdekli. Ami őt izgatja, az az a pillanat, amikor a Szellem a maga teljes pompájában, az idézőjelek bizonytalanságát feloldva, őket mint valami fátyolfüggönyt fellebbentve a színpadra lép. Később majd, amikor a nagy és a világot lángba borító színházi jelenet a múlté, Heidegger is meg kell hogy értse: nem hiába akarta ő elkerülni a szellemet. Megvolt rá a jó oka, jóllehet – s itt Derrida megint meglát valamit, ami mások szemének soha fel nem tűnt –, a náci rektor patetikus megnyilatkozása, ami egyben a német egyetem önmegnyilatkozása (Selbstbehauptung der deutschen Universität) is volt, segítette az azonosulni igyekvő rektort az elhatárolódásban. A Szellem uralma, a Szellemé a maga szingularitásában, a Szellemé, amely Egy, az Összegyűjtő Erő, ez a szörnyű tirannus, összeegyeztethetetlen a Führer-követés gondolattalanságával. Mert: „A szellemről szóló diskurzus egyúttal a szellem szabadságáról szóló diskurzus is.” (H., 61.)
1933-at írunk tehát. Eltűnnek az idézőjelek. A szellem, aki „a kulisszák mögött várta, hogy elérkezzék az ideje” (H., 45.), most „színre lép”, „a Geist nyilatkozik meg idézőjelek nélkül”. Magának „a szellemnek a belépőjét látjuk, ha ugyan nem saját kísértetét, más szóval Geistjét küldi színpadra maga helyett”. (Uo.)
Heideggernek ezúttal nem sikerült a metafizikát destruálnia.
„A metafizika (akár a hazajáró lélek) mindig visszatér, a Geist ennek a visszatérésnek a legkikerülhetetlenebb alakzata.” (H., 58.) De Heidegger így, „miközben a nácizmus átszellemítésének kockázatával játszott, ki- vagy megváltani akarhatta6 azt a megnyilatkozásnak ezzel a módjával (a szellemiséggel, a tudománnyal, a kérdezéssel stb.). Ez egyszerre határolja be Heidegger elkötelezettségét, és szakítja meg az odatartozását. Úgy látszik, hogy ez a diskurzus nem sorolható egyszerűen abba az »ideológiai« táborba, amelynek tagjai sötét erőkre apellálnak, azokra az erőkre, amelyek nem szellemiek, hanem természetiek, biológiaiak, fajiak volnának, s a »vér és föld« éppen nem spirituális értelmezését követnék.” (H., 56.)
„Úgy látszik…” Semmi biztosat nem tudhatunk. Legfeljebb csak annyit, hogy „nem határolhatjuk el magunkat a biologizmustól, a naturalizmustól, a genetikus fajelmélettől, nem helyezkedhetünk szembe velük másként, mint hogy ismét csak egy ellentétpár meghatározottságába írjuk bele a szellemet, újfent egyoldalú szubjektitást [subjecité] csinálunk belőle, akárha voluntarista formában is.” (H., 56.)
És a végén? Még mindig metafizika, középpontjában a Szellemmel, ezzel a görög–keresztény örökséggel, amely megvéd legalább a legrosszabbtól (már amennyire. A világot, világunkat nem védte meg, csupán Heideggert, aki talán ezért is nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni), vagy Heidegger megpróbál más úton járni? A Szellem metafizikai ígérete helyett, hogy ugyanis eljő majd az ő országa (persze nem itt, az evilágban, az evilágban sokszor [a legtöbbször?] a roszszat gerjeszti, hanem jenseits, túlnan), valami más „megoldás”, egy új ígéret? Húsz évvel később – s Derrida ismét meglát egy összefüggést, ami így bizonyára nem tűnt fel senkinek –, 1953-ban Heidegger meneszti a Geistet meg a geistiget (ez a görögség meg a kereszténység metafizikai öröksége), lecseréli őket Trakl geistlichjével, amit a költő Heidegger szerint nem a keresztény hagyomány szellemében, szellemével értelmez.7
„…a Geist nem a keresztény Geistlichkeit, és nem is a platonikus-metafizikai Geistigkeit. / Hát akkor mi? Mi a Geist? Hogy e kérdésre állító módban felelhessen, még mindig Traklt hallgatva, Heidegger a lángot hívja segítségül. / A szellem lángra lobbant/lángban áll.” (H., 141.)
A szellem tűz. Hogy kell ezt értenünk? Pontosan nem tudom, de megpróbálom valahogyan értelmezni. A szellem tűz. Nem az elszigetelt égő csipkebokor, hanem tűz egyáltalában, a világ világlása, lángolása (ami által egyáltalában világ van, Dasein ist aber In-der-Welt-sein, a jelenvalólét viszont világ-ban-benne-lét, de nem a belehelyezettség értelmében, hanem az egymástól el nem választhatóság értelmében). Lángok vesznek körül bennünket, világunk azért világ, mert lobog: tele van szellemekkel, kísértetekkel. Szellemek vannak és égetnek-kínoznak-kísértenek.
A szellem kalandja a német mester művében: a kitiltott szellem életre kel, kínos, elvállalhatatlan, de Heidegger fejében mégis sajátosan emberi, nem biológiai rendet teremt, hogy a végén a világ lángolásává pattanjon szét. Ha bármit is sikerült érzékeltetnem Derrida Heidegger-könyvének zsenialitásából, abból, ahogy elővarázsol a heideggeri kalapból egy mások által jószerével észre sem vett fogalmat, hogy annak kalandja segítségével egészen eredeti módon világítsa a német mester gyötrődéseit, akkor már elégedett lehetek.
Marxnál meg a kísértetek ötlenek a szemébe. A kommunizmus, melynek kísértete bejárja Európát, „Szent Max” (Max Stirner) kísértetei A német ideológiában (Marxnak 10 stirneri kísértetet sikerült összeszámolnia), az áruforma kísértetiessége A tőkében stb. Nem tudom, volt-e valaki más is, aki észrevette Marxnak ezt az állandó harcát a kísértetekkel. Hogy a velük való operálás nem valami stiláris fogás Marxnál: hogy Marx komolyan veszi és – üldözi a kísérteteket, mert ki akarja őket irtani a világból.
A Marx kísérteteit messze nem szeretem annyira, mint a De l’esprit-t. Míg az utóbbiból nemcsak a heideggeri szellem derridai dekonstrukciója érdekelt, hanem, s talán mindenekelőtt az a dekonstruált összkép is, amit Derrida Heideggerről elénk állít, addig az előbbiben csakis a szellemek, a kísértetek táncának bemutatása ragadott meg, elsőre legalábbis, a Marx-elemzés önmagában – van-e benne ilyen egyáltalán? – számomra minden, csak nem meggyőző. Marxot nem lehet végképp eltemetni, ő is visszajár, ez rendben van, de hát nincs józan ember, aki ezt ne tudná. Hogy Marx nem-teljesült ígéreteit nem lehet csak úgy félredobni, hogy a világ mai állapota sok tekintetben tűrhetetlen (The time is out of joint – mint mindig is, mondja joggal Derrida), s a tűrhetetlen jelenségek – egy részük legalábbis –, az idő mai kizökkenése összefüggenek a világpiac működésével, s ezen a liberális demokrácia, ha van még olyan,8 nem nagyon látszik segíthetni – ezt kimondani nincsen szükség egy Derridára. Marx kísérteteinek táncoltatását leszámítva nemigen tudtam tehát mit kezdeni a könyvvel. Nem szeretném persze kizárni, nem szabad kizárnom a lehetőséget, hogy azért van ez, mert magam is szeretnék megszabadulni Marx kísértetétől, Derrida pedig nem engedi ezt: azt akarja, hogy nézzek szembe a halott Marxszal. S joggal akarja. Nem ez a bajom. A bajom az, hogy mintha úgy tűnnék, ő maga sem tud szembenézni vele. Még csak utalásszerűen sem látszik felmerülni a kérdés, hogy vajon honnan az igazságosságra vonatkozó marxi ígéretek totális kudarca. Mert a mai világállapot még Marx nem radikális, szociáldemokrata követőinek a múlt félévszázadban elért sikereit is fenyegetni látszik.
Megeshet azonban, hogy rosszul olvastam a könyvet. Megeshet, Derrida Marx-kritikája radikálisabb minden más kritikánál. Megeshet, Derrida úgy gondolja, elég kimondani – s ezt kimondta –, hogy Marx úgy hadakozik a kísértetek, a fantomok, a lidércek ellen, mintha azok leválaszthatóak lennének a szellemről, s ennek megfelelően a fantomok és lidércek terhes világát – hiszen ne is vitassuk, nagy terhet raknak azok az ember vállára, mindenki tudja ezt, aki „eleve tiszteletben” „tartja” „azokat a másokat, akik már nincsenek, vagy még nincsenek ott, jelenleg élőkként, akik már halottak, vagy akik még meg sem születtek” (M., 8.) –, felszámolva tehát ezt a világot, ez a valaki a nagybetűs Szellemnek engedi át a terepet, akkor már azt is kimondottuk: az illető nem is lehet képes beváltani az igazságosságot illető – amúgy tiszteletre méltó és elvben beváltandó – ígéreteit, hiszen a Szellem tirannus. No meg, ha leválasztjuk róla a szellemeket, a kísérteteket, a fantomokat és lidérces álmainkat, akkor semmivé foszlik, s a világ helyén máris ott terpeszkedik a minden emberi mozzanatot, a hagyományok pluralitását nélkülöző, a csupáncsak a konformitást megtűrő sivatag. Lehet, hogy így kell olvasni a Marx-könyvet, vagy legalábbis nekem így kell olvasnom, s mint látható, sikerült is így olvasnom, de vajon nemcsak azért-e, mert beleolvastam más olvasmányaimat, beleolvastam Hannah Arendt politikakoncepcióját? De ha jól belegondolok, talán mégsem kell ezt hinnem. Hadd kezdjem hát elölről. Valóban elölről: legfőképp az exordiumból – bőségesen – idézve. Előbb azonban egy felidéző megjegyzés a Heidegger-rekapitulációra vonatkozóan. Nagyon is összefügg az a Marx-kritikával. Amikor Heidegger azt mondotta, hogy az állatnak nincs világa, mert a világ mindig szellemi világ, az emberi élet leglényegesebb, az állatitól eltérő mozzanatát emelte ki: a generációknak az állatoknál hiányzó kontinuitását. Az emberi élet élet a szellemekkel, a múlt és a jövő kísérteteivel, azokkal, akik innen vagy túl vannak az élő jelenen. Az emberi élet szellemi kontinuitás, kísértet-láncok körtánca.
S most a beígért idézetek.
„(…) megtanulni élni a fantomokkal, a fantomok társalgásában, társaságában vagy társulatában, érintkezés nélküli érintkezésében. Másként élni és jobban. Nem jobban, igazabban. De velük. Nincs együtt-lét a másikkal, nincs socius e velük nélkül, mely az együtt-létet általában véve rejtelmesebbé teszi, mint valaha. És ez az együttlét a kísértetekkel, többek között az emlékezet, az örökség és a nemzedékek politikája is.” „(…) a felelősség és igazságszeretet azokkal szemben, akik nincsenek ott, akik nincsenek már vagy nincsenek még jelen élőkként…” „Ha lehetséges és ha komolyan veendő, a kérdés – mely talán már nem kérdés, és itt igazságosságnak nevezzük – lehetőségének túl kell vinni a jelen életen, az életen mint az én életemen vagy a mi életünkön. Általában. Hiszen ugyanez lesz a helyzet az »én életemmel« vagy a »mi életünkkel« holnap, mások számára, ahogy ugyanez volt a helyzet tegnap is, mások számára: túl tehát az élő jelenen általában” „egy túlélet felé, melynek lehetősége jó előre szétválasztja vagy megbontja az élő jelen, s ugyanígy minden ténylegesség önmagával való azonosságát. Tehát van szellem. Szellemek. És számolni kell velük. Nem lehet, hogy ne kelljen, s nem kell, hogy ne lehessen számolni velük, akikből több mint egy van: a több mint eggyel.” (M., 8–10.)
Ezek a gyönyörű szavak a Spectres de Marx exordiumából már önmagában is elegendőek talán ahhoz, hogy meg- vagy legalább félreértsük Derrida Marx-dekonstrukciójának értelmét. A több mint eggyel kell számolnunk. Nem pedig az egy élő Istennel. A monoteizmus Istene elvben nem tűrt meg maga mellett más szellemeket. Sem az ősök, sem a városok, sem a források és más vizek szellemeit, sem a fákét, sem a tisztásokét, más népek isteneiről nem is beszélve. Aki ezt igazán komolyan vette (hát hogy is ne vette volna komolyan, ha ő volt az első az egyistenhívők között!), s tűzzel-vassal irtotta az ő egy Istenén kívül az összes többit, Echnaton, annak még az emlékét is kiirtották azok, akik az Egyet talán el is fogadták volna, ha nem kellett volna érte feláldozniuk a maguk ilyen-olyan házi szellemeit. A monoteizmusok története telis, de teli van a szellemekbe és fantomokba vetett hit ellen folytatott küzdelmekkel. E küzdelem soha nem volt, talán soha nem is lehetett sikeres, mert ha a Szellem elnyeli, magába nyeli a szellemeket, kísérteteket és fantomokat, maga is elemészti önmagát. Nem véletlenül idézi Derrida Stirner következő sorait a Der Einzige und sein Eigentumból:
„A romantikusok magát az Istenben való hitre várakozást érezték át, ami a szellemekbe és fantomokba vetett hit elhagyását jelezte, és ennek fatális következményeit nem csupán azzal igyekeztek gyógyítani, hogy feltámasztották a mesevilágot, hanem mindenekelőtt azzal, hogy alvajáróikkal, Prévost látnokaival stb. »ajtót nyitottak egy fensőbb világra«. A jámborok és az egyházatyák nem kételkedtek abban, hogy a fantomokba vetett hit lerombolása egyet jelent a vallás alapzatának megszüntetésével, mely így az őt tápláló földtől elszakítva lebeg. Aki nem hisz már a fantomokban, annak elég a következetességig vinnie hitetlenségét, hogy felismerje, a dolgok mögött semmiféle különös lény, fantom vagy – ami ugyanazt jelenti e szó naiv használata szerint – »szellem« nem rejtőzködik.” (M., 155.)
Tehát van szellem. Szellemek. És számolni kell velük. S akkor nem is lehet az egészen újat akarni, nem lehet mindent egészen újrakezdeni, nem lehet nem örökölni. Az ígéret felelősség, de az ígéret nem épülhet a semmire. Sem Heidegger Trakl-esszéjének újraértelmezett ígérete, sem a marxi ígéret nem teljesülhet. A semmiből akarnak kezdeni. Trakl, a heideggeri Trakl-esszé eltávozottja a rothadó nem világából az éj kékjén át vándorlásainak kezdetébe megy.
„De hová oltalmazza az este a kék lélek sötét vándorlását? Oda, ahol minden másképpen jött össze, védett és megőrzött egy más kezdet számára.”9 Őrült (wahnsinnig): „(...) más értelemről (anderen Sinnes) (...) nyugodtabbról tűnődik (sinnt)”10 ugyanis. „Elis lemenete (hanyatlása) az ősöreg hajdankor-kezdet felé tart, ami régibb, mint a megöregedett rohadó nem, régibb, mert tűnődőbb, tűnődőbb, mert nyugodtabb, mert maga megbékítő-szoptató.”11 „Az idegen ösvénye a »szellemi (geistlich) éveken« vezet át, melynek napjai mindenütt az igazi kezdet felé vezéreltetvén, onnan kormányzottak, azaz helyesek.”12
Egy más, egy „igazi kezdet”, ami „a helyes”. Nem lehetséges az ilyesmi. Nem dobhatjuk ki, el kell fogadnunk szellemeinket. Az ősök szellemét, kultúránk szellemét. S ez – igen, ez tűnik Derrida Marx-dekonstrukciója végső szavának – Marxra is áll. Nem küzdhetjük le önmagunk hátborzongató otthontalanságát (unheimlich), nem lehetünk csak önmagunk. Az önmagunk más is. Hordoznunk kell a mást, a kísérteteket önmagunkban.
„A megszüntethetetlen kísértetjárás szava ez. A legotthonosabb válik a legnyugtalanítóbbá. (…) Az ember fél magától. Azzá a félelemmé válik, amely ihleti. Innen származnak azok az ellentmondások, amelyek a humanizmust tarthatatlanná teszik. (…) A maga önmagasága itt létesül. Senki nem mentesülhet ettől, sem Marx, sem a marxisták, sem természetesen halálos ellenségeik, mindazok, akik otthonosságuk integritását és sajátosságát akarják megvédeni: a saját testet, a saját nevet, a nemzetet, a vért, a területet és az ezeken alapuló »jogokat«. Marx kimutatja ezt a fatalitást, természetesen a másiknál…” (M., 157–8.)
…ha a Szellem elnyeli, magába nyeli a szellemeket, kísérteteket és fantomokat, maga is elemészti önmagát.
Jegyzetek
1 Az eredetiben a Szellem egyenes beszéde, én tettem át függő beszédbe – V. M.
2 „Hanter” annyi mint: 1. gyakran látogat; 2. (kísértet) jár; château hanté elvarázsolt, elátkozott kastély; 3. kínoz, gyötör, kísért.
3 Már megint „a német nyelv abszolút privilégiuma”. „Az a »logika«, amely egy efféle privilégiumot igazol, furcsa, természeténél fogva egyedi, ugyanakkor cáfolhatatlan is, s egy olyan paradoxonra bízza magát, amelynek formalitása hosszú fejtegetéseket érdemelne. Attól függően, milyen hangulatban nézzük, igen komoly vagy rendkívül nevetséges megfontolásokra hivatkozik. (Ezt szeretem Heideggerben. Amikor rá gondolok, amikor olvasom, mindkétféle vibrációra érzékeny vagyok. Mindig iszonyatosan veszélyes és vadul mulatságos, kétségkívül komoly s egy kissé komikus.) (H., 96 sk., lásd a 4. lábjegyzet.)
4 A szellemről. Heidegger és a kérdés a Gond folyóirat és az Osiris Kiadó közös, Horror metaphysicae című sorozatában jelent meg Budapesten, 1995-ben. Fordította Angyalosi Gergely és Babarczy Eszter. A szövegeket az ő fordításukban idézem. (A francia eredeti 1987-ből való.) A könyvet mint H.-t idézem.
A Marx kísértetei. Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé, a Dianoia sorozatban jelent meg ugyancsak 1995-ben a Jelenkor kiadónál, Pécsett. A fordítás Boros János, Csordás Gábor és Orbán Jolán munkája. Ezt a szöveget idézem. (A francia eredeti 1993-ból való.) A könyvet mint M.-et idézem.
5 „Ami a kísértetiesség logikáját illeti, mely elválaszthatatlan az eszme eszméjétől (…), s magától a dekonstrukció motívumától, hogy ne mondjuk »eszméjétől«, az a leggyakrabban kifejtett formában működik az utóbbi húsz év során közzétett minden esszémben, különösen a De l’esprit-ben. Amelynek még legelső neve is a »visszajáró lélek« volt.” (M., 15.) Csak úgy mellesleg: Vajon nem hazajáró az a lélek?
6 Il a pu vouloir? Az akarásban nemigen tudok hinni. De a szellem, talán tényleg mint – akarattal bíró – kísértet, kicselezte őt, a lidérc Heideggert ezúttal kvázi a jó útra csalogatta.
7 Derridánál, mint mondtam, soha nem a megállapítások a fontosak. Inkább a kérdések és a lehetséges értelmezések. Hogy az olvasó megérthesse Derrida Heidegger-értelmezéseinek horderejét, Derridának minden mondatát értelmeznem kellene, de hát ez, belátom, lehetetlen. Akkor meg kénytelen vagyok egyszerűen csupán gondolatmenetének a csontvázát felmutatni – tudom, nagyon nem-dekonstruktív eljárás –, itt lábjegyzetben azonban szeretném mégis megmutatni egy kicsit részletesebben Derrida „felfedezését”. Hosszú idézet következik, olvassa, aki akarja.
„Ami a geistig jelzőt illeti, amelyet (…) mint láttuk, sokszor használt idézőjel nélkül, saját számlájára, 1933-tól kezdve folyamatosan – most íme, brutálisan eltávolítja, különösebb peres eljárás nélkül. Szembetűnőnek minősíthető következetlenséggel úgy tesz, mintha nem ünnepelte volna húsz éven át a Geist Geistigkeitjét. (…) Íme, most e szóban ráismer az egész platonizmusra. Érdemes felidéznünk azt a passzust, ahol újra megjelenik a vermeiden, az elkerülés gesztusa. (…) Úgy hangzik, mint a Sein und Zeit egy szavának elkésett visszhangja egy negyedszázaddal később. De a visszhangot felerősíti egy szakadék. (…) »Miért kerüli [Trakl] a ’geistig’ szót? Azért, mert a ’Geistige’ az anyagi ellentétét nevezi meg. Ez az ellentét két terület ellentétét ábrázolja platonikus-nyugati nyelven, a szakadékot az érzékfeletti és az érzéki között. / Az így értett spirituális, amelyből időközben a racionális, az intellektuális és az ideologikus lett, a maga ellentéteivel együtt a ’verwesendes Geschlecht’, a felbomlófélben lévő Geschlecht világlátásához tartozik« [idézet Heidegger Trakl-esszéjéből]. A spirituális degradálódása »racionálissá«, »intellektuálissá«, »ideologikussá« pontosan az, amit Heidegger 1935-ben elítélt. Ebből a szempontból a folyamatosság kétségtelen. De 1935-ben még a Geistigkeit és nem a Geistlichkeit nevében beszélt, főként ennek a (nem keresztény) Geistlichkeitnek a nevében nem. […] A Geist [most már] nem a keresztény Geistlichkeit, és nem is a platonikus-metafizikai Geistigkeit. / Hát akkor mi?” (H., 138–41.) S most már visszatérhetek a főszöveghez.
8 Mert én úgy látom, hogy a tömegdemokrácia egyre kevésbé liberális; hogy is maradhatna liberális, a tömeg nem szereti, soha nem is szerette, ha minden virág virágzik – csakhogy Derrida erről nem beszél. Vagy? Talán csakis erről beszél, de akkor olyan virágnyelven, melyet nem egykönnyű megérteni.
9 Heidegger, Martin: Unterwegs zur Sprache. Neske, Pfullingen, 1982. 52.
10 Uo., 53.
11 Uo., 55.
12 Uo., 56.
- Kultúra [6]