Az előzmények
Ami az elmúlt öt évben történt, nem ismétlődhet meg – mondta az írószövetség közgyűlésén Berecz János, az MSZMP KB titkára. Szavaival arra célzott, hogy a pártvezetés nem fogja tovább tűrni, hogy az írószövetség választmánya szembeszálljon akaratával, ahogy az 1981 óta újra meg újra megtörtént.
Az írószövetség előző közgyűlését 1981. december 12–13-án tartották meg.[SZJ] A tanácskozás második napja egybeesett a lengyelországi katonai hatalomátvétellel, s bár Kelet-Európa történelmének drámai fordulatáról a vitában egyetlen szó sem esett, a nyomasztó esemény nyilvánvalóan befolyásolta a gyűlés hangulatát. A legutóbbi közgyűlés vitájával összehasonlítva az öt évvel ezelőtti felszólalások – néhány kivételtől eltekintve – sokkal „szelídebbek” voltak. Még nem alakult ki, vagy nem kapott hangot az az elkeseredettség és felháborodás, amely most a felszínre tört. De a szavazás eredménye, a választmány névsorának alakulása, már akkor is tükrözte a kinevezett irodalomirányítók népszerűtlenségét, az írók igényét arra, hogy szuverén alkotókat bízzanak meg képviseletükkel.
A ’81-es közgyűlésen a szövetség alapszabályáról szóló hosszadalmas vitában alakult ki a választmányi tagok jelölésének és megválasztásának jelenleg is érvényes rendszere. Eszerint a hivatalban lévő választmány teszi az első javaslatot az új választmány tagjainak számára és személyére. A közgyűlés szavaz, hogy elfogadja-e a javasolt listát, illetve kívánja-e egyes nevek törlését. Ezután valamennyi írószövetségi tag javasolhat új neveket, a közgyűlés pedig kézfeltartással, szótöbbséggel dönt, rákerüljön-e a javasolt személy a jelöltek listájára. (Sem az előző, sem a jelenlegi közgyűlés nem szabályozta egyértelműen, hány nevet javasolhat egy felszólaló, és hány név lehet a végleges jelöltlistán: ez mindkét alkalommal manipulációkra adott módot.) Az így elfogadott neveket ábécébe rendezik, ez a névsor a titkos szavazás szavazólapja. A szavazás abból áll, hogy mindenkinek annyi nevet kell kihúznia, hogy a listán ne maradjon több, mint amennyi a választmányi tagok előre rögzített száma. (Ha több név marad a listán, a szavazólap érvénytelen, ha kevesebb, az nem befolyásolja a lap érvényességét.) A szavazóknak arra is joguk van, hogy újabb neveket írjanak a listára. A számlálóbiztosok ezután összeszámolják, melyik jelölt hány szavazatot kapott, és a legtöbb szavazatot elnyerők lesznek a választmány tagjai. A választmány jelölőbizottságot alakít, s ennek javaslatai alapján választja meg a szövetség elnökét, elnökségét, főtitkárát és titkárait. A tisztségviselők megválasztását a felügyeletet gyakorló Művelődési Minisztérium hagyja jóvá.
1981-ben 182 szavazat kellett a választmányi tagsághoz. Nem kapta meg a szükséges szavazatokat: Király István, Pándi Pál, Koczkás Sándor, Szabolcsi Miklós, Nagy Péter, de Eörsi István, Konrád György sem. A kimaradtak közül némelyeket – közéleti tisztségükre hivatkozva – utóbb kooptáltak a választmányba.
A ’81-ben létrejött választmányt a pártvezetés öt éven át gyanakvással, ellenségesen kezelte. Berecz János vádaskodása megalapozatlan: nem az írószövetség kereste az alkalmat a konfrontációra. Ellenkezőleg: a pártvezetés tette lehetetlenné az írószövetség, az írók sérelmeinek kompromisszumos megoldását. Soroljuk fel a legemlékezetesebb sérelmeket, a sorozatos kísérletezés ellenére is elintézetlenül maradt ügyeket:
– 1982-ben leváltották a Mozgó Világ egész szerkesztőségét;[SZJ]
– az írószövetségnek nincs folyóirata, nincs kiadója, az írók érdekeinek védelmére semmiféle hatékony eszközzel nem rendelkezik; nem folytak érdemi tárgyalások az írói honoráriumokról:
– évek óta nem sikerült rendezni a fiatal írók szervezete, a József Attila Kör helyzetét; a Kör kiadványainak (JAK-füzetek) megjelenése az állami könyvkiadás jóindulatától függ, a Kör folyóirata számos ígéret ellenére sem indulhatott el;[SZJ]
– 1983-ban Hajdú János durván megtámadta Csoóri Sándort, mert előszót írt Duray Miklós Kutyaszorító című, New Yorkban megjelent könyvéhez. A támadásra Csoóri az engedélyezett lapokban nem válaszolhatott. Az eljárás ellen az írószövetség választmánya hiába próbált tiltakozni;
– 1983-ban Nagy Gáspár Nagy Imre halálára emlékező verset tett közzé az Új Forrás[SZJ] című folyóiratban. A pártvezetés hiába próbálta rákényszeríteni az írószövetség választmányát, hogy fosszák meg Nagy Gáspárt titkári megbízatásától. A konfliktust Nagy Gáspár „önkéntes” lemondása oldotta meg;
– sorra felszámolták az önálló arculat kialakítására törekvő folyóiratokat. A régi Mozgó Világ és az Új Forráson kívül megszűnt vagy átalakult a győri Műhely, a veszprémi Visszhang, végül pedig a szegedi Tiszatáj.[SZJ]
Nyilvánvalóan e sérelmeknek is része volt benne, de még sokkal inkább az ország általános állapotának, a romló gazdasági helyzetnek, az úgynevezett közmegegyezés rohamos bomlásának, hogy az írók egyre elszántabban és egyre többen lépték át szuverenitásuk hatalom emelte korlátait. Az 1985. június 14–16-i Monori Tanácskozáson számos író vett részt, köztük Fekete Gyula, az írószövetség elnökhelyettese. Csoóri Sándor és Csurka István hozzájárultak monori előadásuk terjesztéséhez.[SZJ] Csurka Magyarországon kiadatlan esszéit New Yorkban jelentette meg és hozzájárult, hogy a Szabad Európa Rádióban felolvassák New Yorkban tarolt március 15-i beszédét.[SZJ] A kelet-európai másként gondolkodók a magyar forradalom 30. évfordulójára közreadott Nyilatkozatát az írószövetség tagjai közül tízen írták alá: Csoóri Sándor, Csurka István, Eörsi István, Göncz Árpád, Konrád György, Könczöl Csaba, Mészöly Miklós, Radnóti Sándor, Szécsi Margit, Varga Domokos. Az elnökség megtagadta, hogy részvételüket nyilatkozatban ítélje el.
Az elmúlt hónapoknak ebben a feszült légkörében került sor két újabb hatalmi intézkedésre: Csurka István szilenciumára és a Tiszatáj felfüggesztésére.
A Csurkára kirótt publikálási tilalom – mint ezt Nyilatkozatában maga az író kifejtette (l. Beszélő 18) – nem amerikai szereplésének következménye. Az ellene irányuló intézkedések, amelyeknek egyik láncszemeként 1986 januárjában megakadályozták darabja bemutatását, akkor kezdődtek, amikor 1983-ban fellépett Csoóri Sándor védelmében. A legutóbbi szilencium újdonsága, hogy a „büntetést” a korábbi hasonló retorziókkal ellentétben hivatalosan is nyilvánosságra hozták.
Nem új keletű a Tiszatáj ügye sem. Minthogy a folyóirat rendszeresen foglalkozott a határon túli magyar irodalommal, folyamatosan közölte határon túli magyar írók műveit, de a környező országok nem magyar íróinak műveit is, „a levegőben lógott” a nacionalizmus, a népi irányzatosság vádja, és az irodalomirányítók többször hatalmi eszközökkel avatkoztak be a szerkesztőség munkájába. A felfüggesztést azonban ezek az előzmények nem magyarázzák meg. Nem felel meg a valóságnak, hogy az intézkedést a Csongrád megyei pártbizottság kezdeményezte; az erre utaló célzások (l. Vajda György miniszterhelyettes felszólalását a közgyűlésen) csak arra szolgálnak, hogy a történteket afféle helyi túlkapásnak állítsák be, amelyet a központi szervek a mundér becsülete védelmében kénytelenek voltak fedezni. A Tiszatáj 1986/6. száma, mint rendesen, a hónap elején, tehát június első felében jelent meg, és mind Szegeden, mind Budapesten az egész hónapban kapható volt. A hónap végén a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala váratlanul utasította a felügyelete alá tartozó Csongrád megyei Lapkiadó Vállalatot, hogy zárolja a megjelenés előtt álló 7. szám anyagát. Akkor, már júliusban indult meg a Csongrád megyei pártbizottság vizsgálata a folyóirat „közléspolitikája” ügyében, és akkor került sor a szerkesztőség irodáinak lezárására. Okot az intézkedésre utólag kezdtek keresni, de hivatalos magyarázat azóta sem került nyilvánosságra. A pletykák szerint Horgas Béla Két nő, délután című 1956-os célzásokat tartalmazó verse találtatott közléspolitikai hibának, provokatívnak minősült Domokos Mátyás Nagy Gáspárról szóló tanulmánya, a legnagyobb botránykőnek azonban Nagy Gáspár A fiú naplójából című (alább jegyzetben újra közölt) versét kiáltották ki. Csakhogy (ellentétben Nagy Gáspár Régi nyár című Nagy Imre-versével) ennek a versnek az állítólagos politikai mondanivalója olyan mélyen beágyazódik lírai anyagába, és mint minden esztétikai „üzenet” olyan sokszintű, hogy politikai „lefordítása” mindenképpen erőltetett, durva egyszerűsítés. Magyarán, a botrány híján Nagy Gáspár versét legfeljebb néhány ezer versrajongó olvasta volna el, és közülük is csak néhány száz figyelt volna fel politikumára. Minden jel arra vall tehát, hogy korántsem a Tiszatáj „provokálta” a hatalmat, hanem ellenkezőleg, a pártvezetés kemény vonalának hívei keresték az alkalmat az összeütközésre, s hosszabb távon – számítva a botrányra – az írótársadalom megrendszabályozására. A szóbeszéd szerint a pártközpont ármánykodói a felesége közvetítésével adták Kádár János kezébe a verset, sugalmazva, hogy a „júdásfa” kifejezés rá vonatkozik. Akár igaz a történet, akár nem – a lap felfüggesztésének ténye, amiről Kádárnak előzetesen tudnia kellett, azt mutatja, hogy pártunk főtitkára kivételesen érzékeny a Júdás szóra.
A Tiszatáj eltiprását az írótársadalom nem vette szó nélkül tudomásul. A választmány 32 tagjának írásos kérésére 1986. szeptember 8-ára összehívták a választmány rendkívüli ülését. A választmány Boldizsár Iván, Csoóri Sándor, Király István és Mezei András javaslata alapján rendkívül mérsékelt hangú határozatot fogadott el, amelyet levéllé szerkesztve megküldtek a központi bizottságnak. A határozat – utalva a Tiszatáj sajátos arculatára, rangjára és pótolhatatlan szerepére – 1. kifejezte a választmány aggodalmát a történtekkel kapcsolatban; 2. elismerte, hogy a szerkesztésben előfordulhattak hibák; 3. kérte a politikai vezetést, vizsgálja felül a Tiszatáj ügyét és tegye mérlegelés tárgyává az irodalom szempontjait és érdekeit. A beadvány sorsáról a közgyűlésen többen érdeklődtek. A központi bizottság, illetve a Művelődési Minisztérium állítólag elküldött válasza nem került a választmány elé.
A választmány levelénél élesebb hangú levelet intézett a központi bizottsághoz és a kormányzathoz november 12-én 114 író. Az aláírók között voltak párttagok és pártonkívüliek, vidékiek és budapestiek, fiatalabbak és idősebbek. A szöveget, amelyet az alábbiakban közlünk, a közgyűlésen Kiss Gy. Csaba olvasta fel.
Tisztelt Központi Bizottság!
Tisztelt Minisztertanács!
Kötelességünknek tartjuk, hogy az ügyben illetékes legfőbb testületek tagjainak tudomására hozzuk megdöbbenésünket és felháborodásunkat azzal az eljárással és döntéssel kapcsolatban, amely a legutóbb a „Tiszatáj” szerkesztőit, s így a magyar szellemi élet egyik legfontosabb folyóiratát sújtotta.
Gyakorlatilag megszüntettek egy folyóiratot, amely nemcsak a hazai irodalmi-szellemi élet kiemelkedően igényes, színvonalas orgánuma volt, de anyaországi otthonává tudott lenni – hosszú időn át szinte egyedül – a határainkon kívül, elsősorban a szomszédos országokban élő kiváló magyar írók műveinek is, és ezzel teljes összhangban tudatos kezdeményezője és ápolója évtizedeken át a szomszéd népek irodalmával, szellemi életével való kapcsolatainknak. Mindez nem szorul külön bizonyításra, a Tiszatáj havi számai hosszú évekre visszamenőleg önmagukért beszélnek. Ezzel szemben igazolni kellene azt, az igazgatási apparátusból némelyek által nyilvánosság előtt hangoztatott vádat, amely szerint a szerkesztők (valamennyien párttagok!) sorozatos „közléspolitikai” hibákat követtek el. A több hónapig elhúzódó eljárás során senki nem nevezte meg ezeket a hibákat és senki sem mondta meg, miféle „közléspolitika” jegyében minősülhetnek azok hibának. Ugyanakkor az illetékes miniszterhelyettes nem restellte a Magyar Nemzet hasábjain, a fenti vádakon túl, antidemokratikus szerkesztői gyakorlattal megvádolni a lap szerkesztőit, az egész ügyet pedig úgy feltüntetni a nyilvánosság előtt, mintha az csupán a megyei pártbizottság belső ügye volna. Mi pedig most azt kérdezzük: mennyiben minősülhet az említett eljárás és a Tiszatáj szerkesztőivel szemben hozott döntés demokratikusnak? Hogyan hozható ez összefüggésbe a szocialista kulturális politika alapelveivel és az alkotóműhelyek önállóságáról hangoztatott elvekkel? Mi köze van ennek az intézkedésnek az Országgyűlés által éppen ebben az időszakban elfogadott Sajtótörvény szelleméhez?
Mi, a lap felfüggesztése óta mindvégig bíztunk abban, hogy végül a politikai belátás és ésszerűség győzedelmeskedik majd a döntés meghozatalában. Reméltük, hogy érvényesülni fog a szellemi értékek tisztelete és a demokratikus alapelvek tiszteletben tartása némelyek hatalmi gőgjével, indulatával és önkényével szemben. Csalódással kell tudomásul vennünk, hogy nem így történt. Az ország érdekei azt kívánnák, hogy felelősségteljes párbeszéd és együttműködés jöjjön létre a politikai irányítás és a szellemi élet képviselői között. Ami most történt, nem ezt a célt szolgálja. Úgy látszik, vannak a hatalom hivatali szervezeteiben olyan személyek, akiknek vagy más céljaik vannak, vagy rosszul sáfárkodnak a rájuk ruházott hatalommal. Elsősorban az Önök dolga és lehetősége mérlegre tenni felelősségüket és olyan helyzetet teremteni, amelyben a kölcsönösen kívánt és olyannyira szükséges párbeszéd és együttműködés esélyeit ne aknázhassák alá a jövőben hasonló intézkedések. Kérjük a Központi Bizottság és a Minisztertanács titkárságát, hogy a testületek tagjaival ismertessék meg levelünket és tolmácsolják tiltakozásunkat.
Levelünket elküldjük tájékoztatásul a Csongrád megyei pártbizottságnak.
Budapest, 1986. november 12.
Egy nappal a közgyűlés előtt az írószövetség párttagjai aktívaülést tartottak. Itt egy levéltervezetet ismertettek, amelyet a beterjesztők elképzelése szerint az aktívaülés intézne a közgyűléshez. Az Alföldy Jenő, Asperján György, Gyurkó László fogalmazványa bírálta az írószövetség választmányát, mert üléseit „egyoldalú politizálás” jellemezte, és elítélte a választmánynak meg az elnökségnek azokat a tagjait, akik politikai nézeteiket „a szocialista Magyarországgal szembenálló fórumokon” hozzák nyilvánosságra; az írószövetségnek és a kulturális vezetésnek kölcsönösen keresnie kell a feszültség feloldását. A szöveget a közgyűlésen Alföldy Jenő a párttag írók leveleként olvasta fel. Utóbb kiderült (lásd írásunk befejező részét), hogy a tervezetet az aktívaülés nem fogadta el.
A közgyűlés
A Magyar írók Szövetsége ötévenként esedékes közgyűlése 1986. november 29-én, szombaton reggel nyílt meg, és másnap, november 30-án este az új választmány megalakulásával zárult le. Az ülés jegyzőkönyvét az írószövetség vezetősége, felügyeleti szerve, a Művelődési Minisztérium hozzájárulása híján nem hozta nyilvánosságra.
Az újságírók csak erősen megszűrt tájékoztatást adhattak az eseményről. Köpeczi Béla művelődési miniszter, semmibe véve az 1985. szeptember 1-jén hatályba lépett sajtótörvényt, amely kötelezően előírja a publikum tájékoztatását a közérdekű eseményekről, drasztikus nyíltsággal jelentette ki:
„A megnyilvánulások, amelyekről vita alakult ki egyes írók és a politika között, túllépték a szocialista demokráciát, a szocialista nyilvánosság és a felelős véleménynyilvánítás kereteit, s ez az oka annak, hogy ezek nem kerültek a hazai közvélemény színe elé.”
A közgyűlés elnökségében Ördögh Szilveszter, Domokos Mátyás, Radics Katalin, Fodor András, Berecz János, Cseres Tibor, Jovánovics Miklós, Hubay Miklós, Pál Lénárd, Fekete Gyula, Köpeczi Béla és Bodnár György foglalt helyet. A gyűlést Jovánovics Miklós főtitkár nyitotta meg. Megállapította, hogy a szövetség 613 tagjából 387-en vannak jelen (ez a szám később 444-re nőtt), a közgyűlés tehát határozatképes. Felszólalásra írásban kell jelentkezni. E bevezető után Hubay Miklós olvasta fel elnöki megnyitóját (megjelent az Élet és Irodalomban 1986. dec. 12.), majd Funk Miklós, a Művészeti Alap irodalmi osztályának vezetője gazdasági és szervezeti kérdésekről beszélt. Elmondta, hogy az írók jelentős részének évi jövedelme nem éri el az ötvenezer forintot. Ugyanakkor az író-alaptagok adóssága 4,6 millió forint.
Az elsők között felszólalt Eörsi István, Rosa Luxemburgot idézte: „A szabadság mindig a másképp gondolkodók szabadsága.” Ezután a társadalmi helyzet változásáról beszélt. A hatvanas években a társadalom a javuló életszínvonal – több hús – és a magánélet szabadsága fejében beletörődött a vereség állapotába, amely 1956 után jött létre. Mára a gazdasági helyzet romlása következtében ez a kompromisszum megingott. Az írók bármit megírhatnak – kivéve a hatalom struktúráját. Egy kisebbség azonban elhatározta, hogy nem tartja tiszteletben a tabukat. Hiszen egy kéziratot háromszor is megcenzúráznak. Aki nem fogadja el ezt a rendszert, azt tilalmakkal sújtják. Eltiltások régebben is voltak, de jelenleg listarendszer működik, amely egész életműveket érint. Vita helyett a vezetés szankciókat alkalmaz, ő, Eörsi attól fél, hogy egyesek már most, a felszólalás közben is szankciókon törik a fejüket. Decentralizált irodalom, demokratikus légkör – erre van szükség, ha el akarjuk kerülni a szellem elsivárosodását.
Alföldy Jenő felolvasta az írószövetség pártaktívájának levelét, majd Mészöly Miklós kapott szót. A közgyűlést szokatlanul aktív hivatalos aggodalom előzte meg – mondta. Az írószövetség választott szervei álláspontjukat nem tudta elfogadtatni a felettes szervekkel. Beadványaikra – pl. a Tiszatáj ügyében – nem érkezett válasz. A közgyűlés időpontját nem szerencsésen határozták meg. A párt nincs abban a helyzetben, hogy távlatos koncepcióval lépjen az írók elé. A politikai felügyelet mindig púp volt az irodalom hátán. Az irodalomnak nem feltétele, hogy legyen írószövetség, a szervezetre nem elsősorban az íróknak van szüksége, hanem a politikának. Hiába a titkos szavazás az írószövetségben, ha a döntések a közkívánat ellenére érvényesülnek. Az írók nem politikusok, még ha a politika tükröződik is az irodalomban. A politika és az irodalom között szakadék keletkezett: a politika egészen mást várt az irodalomtól, mint amire az irodalom törekedett. (A felszólalást a közgyűlés hosszan tartó tapssal köszönte meg.)
Fekete Gyula az ország súlyos helyzetének a jelzésével kezdte. Az ország népesedési csődbe zuhan – mondta: harminc év óta olyan mértékű a népesedéscsökkenés, amilyen nem volt még a világon. Az erkölcs csődje után a gazdaságot és a kultúrát is csőd fenyegeti. Ha rossz az állampolgárok közérzete, szükségképpen rossz az íróké is. Ebben a helyzetben minden embernek szorítóba kell szállnia, minden magáénak érzett fórumon meg kell tennie, amit tehet. Az íróknak azonban „Coki, kuss!”, mondja a politika. Azokat nevezték nacionalistáknak, akik rákérdeztek, érvényesül-e szomszédainknál a lenini nemzetiségi politika. A monopolizált helyzetű rádióból és tévéből dől a kultúrszenny, az ellenanyagot viszont irtják – Csurka, a Tiszatáj ügye ezt példázza. A politika három T-je ma azt jelenti, hogy támogatják a szemetet, tiltják az értéket. A Tiszatájat tíz éven át fojtogatták, Illyés hiába kért lapot harminc-negyven író számára. A mostani közgyűlés aknamezőn ülésezik. A párttagokat és a pártonkívülieket egymásra uszítják, holott népfrontra, összefogásra lenne szükség. Méltányos közmegegyezésre, kirekesztések nélkül. A jövő az életképes szocializmusé. Ennek a megvalósításához azonban okosabb politika kellene. (Nagy taps.)
Köpeczi Béla művelődési miniszter a párt és az állam nevében köszöntötte az írókat. Világunk ellentmondásairól beszélt. A tudományos és technikai haladás mellett ott a szegénység, a fegyverkezés, fokozódik az ideológiai harc. A szocialista országok többségében reformokra került sor, széles körű alkotószabadság érvényesül. Nálunk ma a párt nem kívánja az aktuális politika szolgálatát, az irodalom felszabadult a külső kényszer alól. Eszmei és esztétikai pluralitás alakult ki, fokozott figyelemmel kísérjük a határon túli magyar irodalom értékeit. Egyes írók hajlamosak a negativizmusra, az öncélú kísérletezésre. Némelyek kulturális politikánkat túlságos liberalizmussal vádolják, helytelenítik például a kisvállalkozások terjedését. A kormánynak sikerült rendeletekkel korlátoznia a nem kívánatos művek megjelenését. Egyesek vidéki kiadókat akarnak létrehozni. Már ma is 18 irodalmi folyóirat jelenik meg, holott a számuk világszerte csökken. E hosszas bevezető után a miniszter rátért az írószövetség aktuális konfliktusaira. Rendezésüket – mondotta – sok esetben politikai kérdések vitatása akadályozza. Az írószövetség, sőt a választmány némely tagja olyan politikai nézeteket hirdet, amelyek ellenkeznek a Magyar Népköztársaság törvényeivel. Elfogadták az írószövetség Alapszabályát, mégis megkérdőjelezik a szocializmus létjogosultságát. Egyesek szövetségi rendszerünket vonják kétségbe, az ’56-os események újraértékelését kívánják, ’56-ot forradalomnak értékelik. Pontosan ez a kapitalista rendszer vezetőinek álláspontja is: ebben a kérdésben nem juthatunk kompromisszumra. Nincs olyan politikai vezető, aki ne figyelné aggodalommal a magyar kisebbség helyzetét. Mégis elsősorban a szocializmusra kell figyelnünk. Akadnak írók, akik külföldi tájékoztatási eszközökkel tartanak fenn kapcsolatot – az írószövetség mégsem határolja el magát tőlük. A párt és a kormány nem keresi az ellenséget, de az alkotmány és a szocializmus törvényeit mindenkinek tiszteletben kell tartania. A közgyűlésnek el kell döntenie, támogatja-e a szocializmus törvényeit vagy nem.
Ördögh Szilveszter, a Magvető Könyvkiadó párttitkára megismételte a miniszteri beszéd néhány fontos tételét, világunk megosztottságáról, a szélsőségek között feszülő ellentétről beszélt, majd szervezeti kérdésekben tett javaslatot. Csökkenteni kell – ajánlotta – a választmány létszámát, az elnökség fölösleges, elegendő lenne egy elnök, és egy kibővített titkárság. A vitáknak a választmány helyett inkább az irodalmi műhelyekben, a szakosztályok ülésein, az irodalmi körök összejövetelein kellene zajlaniuk. Az írószövetségnek lehetnének kiadványai, számozott példányokban kellene közreadni őket, hogy lehessen tudni, kihez jutnak el.
Köteles Pál a központi bizottság novemberi határozatát idézte, amely beismeri az ország rendkívül súlyos gazdasági helyzetét. A bajokért a felelősséget nem lehet az írók nyakába varrni. Az alkotmányban nincs olyan paragrafus, amely tiltaná az ellentmondások feltárását. A Tiszatájat azért szüntették be, mert felvállalta a határon kívül élő magyarság ügyét. Öt-hatmillió magyart nem áldozhatunk föl egy szövetségi rendszer oltárán. Az írószövetségnek 16 millió magyarért kell felelősséget vállalnia.
Gyurkó László a szervezeti javaslathoz csatlakozott: a hetventagú választmány túlméretezett. Tegyék lehetővé, hogy a Magyar Tudományos Akadémia – hagyományainak megfelelően – írókat is tagjává választhasson. Az elmúlt öt évben az írószövetség 118 új tagot vett fel, többségük elmúlt ötven éves. Aggasztó, hogy a fiatalok kívül rekednek a szövetségen. Egy első osztályú futballista jövedelme a hetvenszerese az írók átlagjövedelmének. Felszólalása végén Gyurkó helytelenítette, hogy Köpeczi nem mondta meg, miért szüntették meg a Tiszatájat.
Tábor Ádám az irodalmi körök feletti írószövetségi gyámkodást kifogásolta. Vajon a jövőben csak a titkárság engedélyével ülhetnek le pörköltet enni? Az efféle ellenőrzés helyett az irodalmi körök inkább számoljanak be időnként munkájukról a titkárságnak.
Agárdi Péter, a rádió elnökhelyettese Eörsivel, Fekete Gyulával vitázott. Eörsi cenzúráról, letiltásokról beszélt, mondta, de megfeledkezik az irányító szervek felelősségéről. Az irányító szerveknek kell ügyelniük arra, nehogy összekeveredjenek a budapesti éter hullámai a müncheniével. A Tiszatáj ügyében elmondottakat hallva úgy érzi, mintha egy koncepciós pert hallana: a történet részletei igazak, csak az egész nem. A politika amerikanizálása sokkal veszélyesebb, mint az „elnemzetietlenítés”. 1956 után az írók, élükön Illyéssel, maguk kérték, hogy vegyék le „a magyar kérdést” az ENSZ napirendjéről. Az írószövetség megújulása nélkül nem fog fejlődni a magyar kultúra.
Tornai József a hiányos tájékoztatást kifogásolta: az Élet és Irodalom említést sem tett az aznap (szombaton) kezdődő közgyűlésről. Hatvani Dániel az értelmiség válságáról az értékek devalválódásáról beszélt. A magyar irodalom problémája ugyanaz, mint a politikáé, az irodalom határai azonban még mindig tágabbak, mint a politika határai. Sík Csaba hosszadalmas felszólalását türelmetlen taps szakította félbe.
A harmincas évek írói, szociográfusai, Fülep Lajos, Németh László, Illyés Gyula, mondta Albert Gábor, leírták az ország rettenetes helyzetét, de meggyőződéssel hitték, hogy a földreform, a szocializmus és a demokrácia gyógyszere meghozza a gyógyulást. 1945 után a beteg, bár gyakran kényszer hatására, bevette a gyógyszert. A földreform azonban nem számolta fel az agrárszegénységet és felőrölte a középparasztság energiáit, a szocializmus személyi kultuszba torkollott, a demokrácia pedig csak a politikai zsargonban létezett. Szavazott a biologikum, a népesség fogyása adja tudtunkra, hogy a magyarság egészének nem tetszik, ami a társadalomban történik. Nem tetszik a jövedelemelosztás rendszere, a munka értékcsökkenése, az értelmiségi munka semmibevétele, nem tetszik, hogy március 15-én verik a diákokat, nem tetszik a Tiszatáj ügye, a Csurka-ügy, a mindenütt tenyésző korrupció. A gazdasági válságnál súlyosabb a szellemi-erkölcsi válság. A válságon nem segít a parádés konszolidáció, amely nem old meg semmit, de mindent letagad. Nem segít a kivárás stratégiája sem. A sorssal nézünk farkasszemet, szomszédaink nem a javunkat kívánják. A határon túli magyarság nem azért pusztul, mert nem törődünk velük, de ha nem törődünk velük, megváltozik a mi emberi helyzetünk is. Fenyegetett nemzeti létünkben csak az igazság kimondása segíthet, a gyógyulás lehetőségébe vetett hit és a meg nem becstelenített demokrácia. (Nagy taps.)
Kiss Gy. Csaba a magyar irodalom méltóságáról beszélt. Az író méltósága: a felelősség a mű esztétikai színvonaláért és a műben megalkuvás nélkül kifejtett igazságért. Magyar írónak lenni felelősséget jelent, a véleménymondás felelősségét, függetlenül attól, hogyan kap az író nyilvánosságot, kap-e egyáltalán nyilvánosságot. Felszólalása után Kiss Gy. Csaba felolvasta 114 írónak a központi bizottsághoz intézett (fentebb közölt) tiltakozó levelét a Tiszatáj ügyében.
A közgyűlés második napján, a vita megkezdése előtt Fekete Gyula tájékoztatta az írókat, hogy megalakult a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének irodalmi csoportja. Hubay Miklós, az írószövetség elnöke bocsánatot kért a megjelent párt- és állami vezetőktől az írók előző napi viselkedéséért. Tegnap az volt az érzésem – mondta –, hogy vendégeink formális köszönéssel mentek el. A Tiszatáj ügyére reflektálva egy nemrégen Budapesten járt külföldi magyar íróküldöttség véleményét idézte: Nekünk, mondták a határon túl élő kollégák, különösen fontos a Tiszatáj, hogy tehettetek ilyet, hogy egy verssel veszélyeztetitek a megjelenést.
„Ég az Ecsedi láp” – ezzel az ironikus-drámai bejelentéssel kezdte nagy érdeklődéssel várt beszédét Csurka István, írásban elkészített felszólalása, amelynek a „Szubjektív önarckép” címet adta, elsősorban a személyét övező hamis legendákkal foglalkozott. 1956 utolsó negyedének, mondta, egyik legnagyobb szenzációja a káderlapok kiosztása volt. Újabban hasonlóképpen hamis információkra épülő káderlapok kerülnek forgalomba egyesekről. Tiltakozik a torzkép ellen, amelyet a magyarországi sajtó róla hozott forgalomba. E torzkép alkotói nem átallották az apjával kapcsolatos adataikat is beledolgozni a róla készült képbe. (Apja, Csurka Péter kétségkívül jobboldali beállítottságú ember volt, de családja tiszteletre méltó református hagyományokat követett. Apja írásait egyébként a hatvanas évek végén a Magvető kiadta, méltatlan, igaztalan dolog most az ő ellene intézett támadás kedvéért felhánytorgatni a múltját.) De tiltakozik azoknak az elképzelése ellen is, akik valami kései kuruc kapitányt szeretnének látni benne. Ez nem jelenti azt, hogy bármit is megtagadna, amit írt vagy mondott akár itthon, akár Amerikában. Az írót az teszi íróvá, hogy felül tud emelkedni önmaga szerepén. Elsősorban írói autonómiájáért küzd és ez alól nem menti fel sem a geopolitikai helyzet, sem a hazai hatalmi helyzet. Amikor a szilencium ellen tiltakozik, nem vonja kétségbe a döntéshozók jogosultságát a döntésre. De az a meggyőződése, hogy reformokra, új egyezségre van szükség. Viszonya a szocializmushoz sokáig ambivalens volt, 1956 győzte meg arról, hogy vállalnia kell a szocializmust. Ahogy Németh László, Bibó István értette a fogalmat. Csakhogy a választás lehetősége nem adatott meg. Felszólalása végén Csurka Kiss József Az ár ellen című, a tiszaeszlári per idején írt versét idézte: „Ha védekezel – ingerelsz / Ha szótlan tűröd – gyávaság!! / Feljajdulsz: érzékenykedel / S a néma jaj is vall reád!” (Viharos taps.)
Berecz János, az MSZMP KB titkára beszéde első mondatával Csurka szavaira utalt vissza. „Tegnapelőtt elaludt az Ecsedi láp. Esett az eső.” Felszólalása – mondotta – nem hivatalos, nem előre elkészített szöveget mond el. Nincs igaza Hubaynak, hogy a felszólalók talán megsértették volna: itt nem irodalomról, hanem politikáról van szó, a politikában pedig nincs sértődés. Szavait ezután szubjektív kitérővel folytatta: szabolcsi parasztcsaládból származik, fiatal korában együtt aratott az apjával. Az öreg Berecz nem volt jobboldali. Büszke rá, hogy kommunista, hogy magyar, és nem szégyelli, hogy a politikába sodródott. Hisz az egész társadalom csak nem állhat csupa íróból! Az eddig elhangzottakat stílusgyakorlatnak fogja fel. Háromféle stílust figyelt meg. 1. Köteles Pál, Albert Gábor, Kiss Gy. Csaba nem felszólaltak, hanem ultimátumot nyújtottak be. Mészöly Miklóssal sem ért egyet mindenben, de az ő felszólalása alapja lehet a dialógusnak, akárcsak Csurkáé. Albert Gábor hangját azonban visszautasítja. Mit képzel Albert Gábor: az MSZMP mondjon le, és adja át a helyét az írói választmánynak? Bíráljuk a barátainkat, de nem hagyjuk, hogy igaztalan vádakat szórjanak rájuk. A marxisták és katolikusok párbeszéde során a vitatkozók komolyan vették egymást. Érveket állítottak szembe egymással, nem érzelmeket. Az érzelmek veszélyesek. Ha érzékennyé tesznek bennünket, érzelmektől fűtve fogunk visszavágni. 2. A másik stílus hasonlít a párbeszédhez, csak kicsit élesebb. Egyesek okosabb politikát kérnek, mások jobb irodalmat. Mészöly csak a politikát bírálta, az írószövetségről kizárólag jó szavai voltak. A politika is igyekszik irodalmi lenni, ne vitassuk tőle, hogy becsületes. Fekete Gyula kultúrszennynek nevezi a kultúrát – ez sem vezet el a párbeszédhez. A kultúrszennyhez kultúrkuka illik. A sekélyes kozmopolita kultúrát szembe kell állítani a nemzetivel, de tudomásul kell venni, hogy a modern technika mindenképpen elterjed. Ha ezzel nem számolunk, éppen abból lesz a nemzeti csőd. Miféle csődről beszélnek itt egyesek: a betakarítás az aszály ellenére eredményes volt. Nem igaz, hogy az elmúlt harminc év – csőd. Érdekes, hogy Eörsi elismeri: a több húshoz egy kis szabadság is járult. De hol vannak a művek? Egy-egy ilyen felszólalás nem mű. Aggódni lehet, de az aláírásos módszer nem kielégítő. Fekete Gyula szerint aknamezőn járunk – de ki helyezte el az aknákat? Úgy gondolják, csak az író célja az igazság, a politikusé nem? Tudomásul kell venni, milyen világban élünk. Ez a világ megosztott. A szövetségesét ki-ki megválaszthatja, de ne csodálkozzon, ha az árnyéka rá is rávetül. Eörsi Rosa Luxemburgot idézte a másként gondolkodás szabadságáról, de Rosa azt belülről mondta, halálra is ítélték. Ma Nyugatról ösztöndíjat adnak annak, aki ezt idézi. Mindenkinek választani kell. Nem fogunk a Szabad Európával közösködni, más fórumaink vannak, például az írószövetség. Az írószövetség nem vállalhat felelősséget 16 millió magyarért, mert holnap az UNESCO-ban és az ENSZ-ben fogják ránk húzni: Kicsi, de ugrál. A Szovjetunióval egy időben sokat kellett vitatkoznunk, de az elmúlt tizenöt évben az MSZMP inkább hatott a szovjet politikára, mint ők miránk. Amikor Csehszlovákiában először felvetettük a magyar kérdést, beállt a merevgörcs. Ma viszont ők sorolják, mi mindent tettek a kisebbség ügyében. Délkeleti szomszédunknál már régen beállt a merevgörcs. Megpróbálunk hatni rájuk, de az egész országon nem tudunk segíteni. Mert akkor ők is megpróbálják elérni, hogy a mi politikánk ne különbözhessen az övékétől. Egyetlen egy ember – Köteles Pál – vette észre, hogy nemrégiben volt egy belpolitikai esemény (a KB novemberi ülése), ő is csak azért, hogy a szemünkre vesse: önkritikát gyakoroltunk. Ördögh Szilveszterrel ért egyet, hangoztatta Berecz János: nem szabad lejáratni a közmegegyezést. Tartós politikát nem érdemes spekulációkra építeni. Az MSZMP politikájában az 1956. decemberi határozat volt a mérföldkő.[SZJ] A Tiszatáj ügye már megoldódott: a folyóirat nem szűnt meg, továbbra is nemzeti irodalmunk szószólója lesz. Ha bojkottal fenyegetik az új lapot, gondolják meg, kiért vállalják a bojkottot. A botrányért azok felelősek, akik kiprovokálták. Mi meglátjuk az egyetlen fát is az erdőben, ha – júdásfa. Haragszanak egyesek, mert a politika észrevette, hogy politikáról van szó? Manipuláltuk az írószövetséget? Én inkább magamat érzem manipuláltnak. Némelyek elmennek Monorra olyanokkal, akik a Rákosi-óvodába jártak, és most nyugati pénzen élnek, polgári demokráciáról beszélnek, de Nicaraguáról újabban olyasmiket írnak, hogy visszasírják a fasiszta diktatúrát. Ilyenekkel nem lehet párbeszédet folytatni. Amikor a párbeszéd éppen megkezdődne, máris újabb aláírással jelennek meg! Ha folytatódnak a kis praktikák, én is folytatom a kis praktikákat. Én is értek valamit az irodalomhoz, valamikor verseket írtam, történész akartam lenni! De ahhoz, hogy szót értsünk, párbeszédre képes választmány kell. A választás után döntenünk kell, mi legyen az írószövetséggel. Ami az elmúlt öt évben történt, nem ismétlődhet meg. Ultimátumokkal nem lehet párbeszédet folytatni.
Fekete Gyula megköszönte Berecz János beszédét, és kifejezte reményét, hogy a párbeszéd lehetséges.
Mielőtt a hozzászólások folytatódtak volna, Jovánovics Miklós főtitkár a közgyűlés elé terjesztette (írásban szétosztotta) a vezetőség határozati javaslatát, valamint a választmányba ajánlottak névsorát, és egyúttal rövid megjegyzést fűzött a határon túli magyarság kérdéséhez. Szabó Dezsőt és Móriczot idézve az ellentétek kiélezése ellen foglalt állást. Határozottabb tettekre van szükség, mondta, anélkül azonban, hogy felemelnénk a hangot.
Eörsi – soron kívül – három percet kapott, hogy válaszoljon Berecz János személyét érintő megjegyzéseire. Sosem írt semmit azért, hogy a müncheni rádió sugározza. Lenin is német vonaton tért haza Oroszországba, mégsem mondhatjuk, hogy német ügynök volt. Megköszönte, hogy Berecz azt kérdezte tőle, hol vannak a művei – ez feltehetőleg azt jelenti, hogy lekerültek a cenzúra listájáról, megjelenhetnek.
A politika csak a felhangokra figyelt, mondta a következő felszólaló, Hernádi Gyula, a valóságos problémákat a zúgolódás mögött nem vette tudomásul. Szerepmegosztásra van szükség: a határon túl élő magyarok sorsáról például, amit a diplomácia nyelvén nem lehet elmondani, azt az íróknak kell kimondania.
Czine Mihály elismételte: az irodalom és a politika között nagy a feszültség. Nincs igazuk azoknak, akik Magyarországot betegnek tartják, és azt sem hiszi, hogy a szomszédos államok ellenségesek Magyarországgal. Elismerte, hogy a Nagy Gáspár-vers közlése felfogható közléspolitikai hibának. A Tiszatáj szüneteltetése: fájdalom. Bizonyos problémák feldolgozására nincs nyilvánosság. Vajon Csoóri hol válaszolhatott volna Hajdú János cikkére? Itt is érvényes a deáki metafora: a rosszul begombolt mellényt ki kell gombolni. A politika és az irodalom viszonyát új alapokra kell helyezni.
Kornis Mihály bejelentette, bár tagja volt a jelölőbizottságnak, az ülésen, amely javaslatot tett az új választmány tagjaira, nem tudott részt venni, ezért az alábbiakat ajánlja még a választmányba: Konrád György, Nádas Péter, Kertész Imre, Tarr Sándor, Szilágyi Ákos, Kukorelli Endre, Bojtár Endre, Balassa Péter, Szörényi László.
Felszólalása után az elnöklő Hernádi Gyula bejelentette, az írószövetség tagjai új neveket javasolhatnak a listára, de azt kérte, hogy egy felszólaló csak egy nevet ajánljon. A közgyűlés résztvevői ekkor karfelemeléssel szavaztak Kornis egyik jelöltjére, Nádas Péterre, majd további javaslatok következtek. A szavazatok összeszámlálása körül azonban ismételten zavar támadt, Hernádi azt ajánlotta az egyszerűség kedvéért, kerüljön rá minden elhangzott név a listára, hisz a választmányi tagságot úgyis a titkos szavazás dönti el. Mintegy harminc újabb név hangzott el, ekkor azonban Hernádi bejelentette, hogy száz névnél több nem lehet a sokszorosítandó listán, a nyilvános javaslattétel tehát befejeződött. Aki kívánja, a saját jelöltjét úgyis ráírhatja a maga szavazólapjára. (Így nem került a listára például Konrád György, aki 1981-ben 139 szavazatot kapott.)
A jelöltlista lezárása után a következő felszólaló Asperján György elsősorban Albert Gábor és Eörsi István felszólalását bírálta. Albert Gábor a pusztulás képét vetítette a közgyűlés elé, holott Magyarország eredményeit Keleten és Nyugaton egyre inkább elismerik. 1956-ot ő is, Eörsi is totális vereségnek tekinti. De vajon ’57 május elsején géppisztollyal hajtottak ki negyedmillió embert az utcára, vajon ’62-ben nem fogadta el az egész parasztság a kollektivizálást? Eörsi szerint a nép a több húsért lemondott a politizálás jogáról. A valóságban nem volt ilyen cserebere. Ellenkezőleg: a hatvanas évek az aranykor kezdetét jelentették. Köteles Pál téved, ha úgy véli, az íróknak nincs joguk a bajokról beszélni. Mészölynek van igaza: ne rágódjunk a múlton. Megújulás kell, életképes szocializmus – s ehhez minden életképes emberre szükség van.
Soha ilyen nehéz helyzetben nem szólalt még fel – kezdte beszédét Csoóri Sándor. Berecz János – paraszt Révai. Beszéde a csöndes fenyegetés légkörét hozta be a terembe. Amit Albert Gábor mondott, nem ultimátum, hanem segélykiáltás. Mészölynek igaza van – mindkét fél készületlenül jött el a közgyűlésre. A miniszternek illett volna mondania valamit az írók javaslataira, de úgy tett, mintha el se hangzottak volna. Úgy látszik, a hatalomnak csak az lehet partnere, aki kiszolgálja. Az írók 1981-ben választhattak először titkosan, de az így létrejött választmánnyal is az történt, ami a gazdasági mechanizmussal: működésbe léptek a fékek. Ha az író kevesebbet fejez ki a korból, mint amennyit ki tudna fejezni – az meghunyászkodás. Illyés és a köréje csoportosult írók 1979–80-ban lapot akartak indítani. Nem havi folyóiratot, mert az aktuális ügyekbe akartak beleszólni. Vajon azt várják tőlük, hogy rábízzák magukat Bata vagy Fekete Sándor lapjára?[SZJ] Ha ezt a tervezett lapot engedélyezik, sok minden másképp alakulhatott volna. Mintha-világban élünk, ahol mintha-szabadság van, elvékonyult minden dolog héja. Hol vannak az újításra érzékeny politikusok? A reform elmaradása szorította őt magát is ellenzékbe, vagy inkább mintha-ellenzékbe. A magyar történelem arra tanít, hogy a túléléseink a legveszélyesebbek – azokba szoktunk erkölcsileg belehalni. Szándéka szerint mindenki reformot akar, Berecz János is. Ha a társadalomnak, az íróknak is megvolnának az eszközeik a véleményük kifejezésére, feloldódnának az ellentétek. A Tiszatáj ügyében tett intézkedések hibásak voltak, de meg kell adni a politikának is, hogy presztízsveszteség nélkül vonulhasson vissza. Tiltakozások aláírása nem vonzó gyakorlat, a módszert azonban a kor teremtette. A két világháború között csak a zsidótörvények ügyében került sor aláírásgyűjtésre[SZJ] – mert más kérdésekről nyíltan lehetett beszélni a politikai fórumokon. A valósághoz az érzések hozzátartoznak – fejezte be szavait Csoóri Sándor, érzések nélkül politika sincs. (Hosszan tartó taps.)
Az írószövetség KISZ-szervezete nevében Szokolay Zoltán, a szervezet titkára szólalt fel. A fiatalok közül sokan publikáltak a Tiszatájban, a JAK-tagokat mélyen sérti a lap szüneteltetése. A fiatalok képviseletében felszólította Vajda György művelődési miniszterhelyettest, válaszoljon a kérdésükre: melyek voltak azok a közlemények a Tiszatájban, amelyek a szerkesztőség felfüggesztéséhez vezettek. Hiszen kiadáspolitikai hibákat más folyóiratok is követnek el, vajon ezek ellen is várható vizsgálat? Gazdasági reformok nem képzelhetőek el politikai reformok nélkül – a hatalom ezt 1968 óta nem látja be. Az írókat kiskorúakként kezelik, ki akarják őket rekeszteni abból is, hogy a magyar kisebbség sorsával foglalkozzanak.
Felszólalása befejeztével Szokolay Zoltán felolvasta a Szovjetunióban tartózkodó Buda Ferenc levelét. Azok a sérelmek, így a levél, amelyek az írótársadalmat érték, tünetértékűek. A Tiszatájat kivégezték, aki szót emel érte, gyanakvás veszi körül. Intézkedésével azonban a kultúrpolitika hálószaggató öngólt lőtt.
„Visszautasítom Berecz János szokatlan, meglepő és sértő mondatait” – kezdte felszólalását Sánta Ferenc. „Magyarul: a fenyegetését. Ilyesmiktől mi nem szoktunk megijedni.” Mi lehet az oka annak, hogy az írótársadalommal, amely mindig is részt kért a politikából, a politika nem akarja az együttműködést? Úgy látszik a párt berkeiben is vannak konzervatív erők, olyanok, akiknek nem áll érdekében a párbeszéd. A magyar irodalomban nagy hagyománya van annak, hogy az írók beleszólnak a politikába. A Tiszatáj beszüntetése buta és brutális döntés volt. Kinek állt érdekében? Kinek használt a provokáció, hogy nem lecsendesíteni, hanem felszítani akarták a botrányt? A politikában hosszú idő óta jelen van egy erő, amely kontraszelekciót teremtett, és egy olyan réteget hozott létre, amely nem alkalmas arra, hogy érzékelje a valóságot. Ez a közvetítő réteg – dezinformál. Karrieristák, Biberachok, lézengő ritterek uralták el az életet, akiknek sem a szocializmushoz, sem Magyarországhoz semmi közük. Ennek a rétegnek, a konzervatív erőknek áll érdekében, hogy ne változzék a helyzet. Hosszú esztendőkre lesz szükségünk, amíg ezt kiheverjük. A párt úgy került bele ebbe, mint Pilátus a Credóba. Az írók javaslataiból egykor kormányprogram lett. Olyan írók javaslataiból, akiket nacionalistának neveztek. 1955-ben az akkori miniszterelnök (Hegedűs András) magához hívatta Csoórit, Sántát és más írókat. Megpróbálta lecsendesíteni őket, fenyegetőzött, hogy túlmentek a megengedett határokon, de semmire sem jutott velük. Pedig akkor még hatalmon volt Rákosi, aki mindig éreztette az írókkal: Adok, de üthetek is. A magyar írók sok minisztert láttak már. Jönnek, mennek, de az irodalom marad. Révai azt mondta Csoórinak: sötéten lát. Csoóri erre felolvasta az apja levelét, hogy vigyen neki kenyeret falura. A politika nem élhet adminisztratív eszközökkel, mert az mindig a politika gyengeségének a jele. Az adminisztratív megrendszabályozás a mostani írókkal sem megy, ahogy azelőtt sem volt sikeres. ’56 előtt is azt mondták: ne avatkozzatok bele a politikába, nacionalisták vagytok, sötéten láttok. Elég volt a kiszorítós játékból: először megakadályozzák a művek publikálását, aztán, mikor az író külföldön vagy a szamizdatban jelenik meg, ráfogják, hogy ellenség. Igaza van Fekete Gyulának: senki se higgye, olcsó taktikázás a szocializmus ügye. ’56 után Csoóri, Csurka hajlandók voltak részt venni a konszolidációban. Nem ők akartak kívülre szorulni, a kontraszelekció szorította őket. Aki ki akarja mondani a véleményét, de nem kap hozzá fórumot, nem tehet mást: másutt kell elmondania. (Hosszú, viharos taps.)
Bata Imre bejelentette, ilyen körülmények között, ha becsmérlő célzásokat tesznek rá, mégsem szólal fel, és ha kívánják, lemond az Élet és Irodalom szerkesztéséről is.
Mezey Katalin beszámolót olvasott fel az érsekújvári Iródia helyzetéről. (Az 1983-ban alakult szlovákiai magyar irodalmi társaság 16 füzetet adott ki, működését azonban 1986 szeptemberében felfüggesztették.) Ördögh Szilveszter közbekiáltott: Az Iródia ügyét már sikerült elintézni. (Az Iródia lapzártáig nem alakult újjá.)
Úgy illenék, hogy a céltábla ne lőjön vissza – kezdte felszólalását Nagy Gáspár. „Nem értek egyet a véleményével, de védem a jogát, hogy elmondhassa”[SZJ] – ez a demokrácia alapelve, ő a maga részéről ezzel ért egyet. Most majd megszületik valami, amire éppúgy gyanakvással, irigységgel és gonoszsággal tekintenek, mint arra a Kisdedre, akinek életére Heródesek és Pilátusok törtek. Advent első vasárnapja van: lesznek Heródesek és Pilátusok, de a Kisded megszületik.
Nem igaz, hogy az ország válságban van, mondta Pál Lénárd, az MSZMP KB titkára. Az írószövetség válaszútra került, akárcsak a világ. A szocialista gazdaságnak fölényt kell szereznie, felsőbbrendűségét reformokkal fogja bizonyítani. A XIII. kongresszus határozatai megmutatták a fellendülés útját. Az irodalom és a politika között bizonyos távolság természetes, a párt egykor irreálisan nagy jelentőséget tulajdonított az irodalomnak, ma azonban nem kíván beleszólni az irodalom belső ügyeibe. Olyan írószövetséget azonban nem támogat, amely legális fórumot kíván nyújtani a politikailag nem építő vitáknak. A közgyűlésen megjelentek az MSZMP KB képviselői: ebben a helyzetben nem megengedhető, hogy egyesek úgy nyilatkozzanak, mintha Magyarországon az elmúlt harminc évben semmi sem történt volna. Hiszen hazánk kulturális virágzását ellenségeink is elismerik, ezt az elismerést fejezte ki az 1985 őszi Kulturális Fórum sikere is.
Nem akart felszólalni, jelentette ki Kardos G. György, mert népszerűtlen dolog, ha valaki kijelenti: egyetért a hatalommal. Az ellenzékiek maguk is elismerik: ha hatalomra kerülnének, éppen olyan intoleránsak, merevek lennének, mint a hatalom. Az ellenzéket nem legyőzni kell, hanem megmenteni. Mi, akiknek a gondolatai találkoztak a hatalom gondolataival, mi is aktivizálódunk. Az igazán értékes műveket nem fenyegeti veszély, Spiró György Csirkefej című darabját bemutatták, nagy sikert aratott, és nem is fenyegeti semmiféle veszély... mert irodalom.
Körösi P. József felolvasta a József Attila Kör vezetőségének levelét: A magyar kulturális folyóiratok válságos helyzetben vannak, többszólamúságra, szervezeti változásokra, radikális reformokra volna szükség, de a kulturális politika irányítói nem vállalnak semmiféle döntést. A kultúrának meg kell adni az önszervezés jogát. A JAK folyóiratának az ügye évek óta húzódik. Pedig a tervezet készen van, a felelős szerkesztő három évre kapná a megbízatását, utána a JAK új vezetőt választ, az első felelős szerkesztő Kornis Mihály lenne, az olvasószerkesztő pedig Várady Szabolcs.
Személyes vallomással kezdte felszólalását Fekete Sándor. Epeköve van, cukorbaja, magas vérnyomása, mondta. Vannak emberek, akik bárkit csepülhetnek, akár a központi bizottság titkárait is, de ha az ő nézeteikről van szó, minden bírálatot személyes támadásnak fognak fel. A maga részéről nem ért egyet a Csurka Istvánra rótt szilenciummal. Csurka bizonnyal nem tehet arról, hogy az egyik nyugati lap Maléter Pál és Nagy Imre képe mellett közölte az írását, de azért megkérdezi: milyen ember az, aki félfasiszta lapokban publikál? Ő, Fekete Sándor nem akar a félfasiszta Nemzetőr munkatársa lenni.[SZJ] Csurka éveken át azért vett fel tetemes összegeket, hogy ne kelljen dolgoznia, mert nagy író. Csakhogy Csurka nem nagy műveket, hanem színvonaltalan politikai publicisztikákat ír, azaz ő is zsurnaliszta. Csurka a családja református hagyományairól beszélt. Ha Csurka ezt fontosnak tartotta szóba hozni, ő is megemlítheti, hogy katolikus családból származik, a katolikus vallás is van olyan jó, mint a református, sőt még ősibb is. Úgy véli azonban: a zsidó Radnóti igazabb magyar volt, mint sok álmagyar. Ékes szavak hangzanak el a pluralizmusról, de a választmányba nem akarnak olyan írót, aki a mucsai gondolkodásnak ellentmond.
A szónok ezután szemelvényeket olvasott fel nyugati magyar lapok közleményeiből, és megkérdezte Csoóri Sándort, miért nem határolja el magát ezektől az orgánumoktól. Végezetül egyetértését fejezte ki Mészöly Miklóssal: jó lenne, ha a hatalom beérné figyelmeztetéssel, és nem vinné kenyértörésre a dolgot. A nyugati befolyás ellen pedig harcolni kell, ezt teszi az Új Tükör is, ezért ő nem nyújtja be a lemondását, mint Bata, hanem a helyén marad.
Szentmihályi Szabó Péter javasolta, hogy a jövőben évente tartsanak közgyűlést. Dobai Péter azt ajánlotta, szavazza meg a közgyűlés – az illetékes miniszter jelenlétében –, hogy a tanácskozás egész anyagát nyilvánosságra hozzák. Hubay Miklós módosított formában bocsátotta szavazásra a javaslatot: egyetért-e a közgyűlés azzal, hogy a majdani választmány megvitassa a közgyűlési felszólalások publikálásának kérdését.
Horgas Béla saját tapasztalatai alapján az irodalmi represszió néhány esetét ismertette. Az általa tervezett Eszmélet című folyóirat első száma már eljutott a nyomdáig, aztán mégsem jelenhetett meg. A Levendel Júliával közösen szerkesztett magánkiadású füzetsorozat a Pár-Sor 6 számot adhatott közre, a folytatását megakadályozták. A Liget című kiadványt a népfront jelentette volna meg, munkálatait azonban 1986 márciusában leállították, és máig sem adtak rá magyarázatot, miért. Egy családvédelmi antológiát, amelyben egyebek között híres tudósok, egyházi személyek írásai szerepeltek, ugyancsak minden magyarázat nélkül tiltottak be. A szakközépiskolák számára szerkesztett 1979-es irodalom tankönyvet 1981-ben bevonták, mert szerepelt benne Konrád György neve.
A következő felszólaló az ily módon megidézett Konrád György volt. Míg a vitát hallgatta, mondta, megpróbálta történelemnek elképzelni a mostani gyűlést. Jó itt lenni, hiszen az írók egyébként többnyire csak temetéseken találkoznak. Úgy érzi, a kultúrpolitikusok érzékenysége fokozódik, egyesek az írószövetség feloszlatását fontolgatják. De a döntések szerencsére nem olyan végzetesek. Neki állami könyvkiadónál utoljára épp tíz éve, 1977-ben jelent meg könyve, de azért (a külföldi kiadásokat nem említve) munkái továbbra is megjelennek Magyarországon is – szamizdatban. Az elmúlt két évet Nyugat-Berlinben és más nyugati nagyvárosokban töltötte, most hazajött, mert ebben a városban akar élni. A közgyűlés nagyon érdekes volt. Magyarországon nem két párt van – az MSZMP és az írószövetség –, hanem sok ezer párt. A közgyűlés jó iskolának bizonyult: valamennyien gyakorolhatták a párbeszédet, egyenrangú emberek folytattak dialógust.
A kulturális irányítás képviselői közül utolsónak Vajda György művelődési miniszterhelyettes kapott szót. Vajon melyik szerepet osztanák rá azok, akik az Evangéliumot idézték? Pilátus volna? Alig hiszi, ez a rang nyilván a két KB-titkárt vagy a minisztert illeti. A Bánk bánból Bánk vagy Petur szerepe nem illik rá, nyilván Biberachét szánják neki. Ha két párt van, ő kétségkívül nem az írószövetség, hanem az MSZMP tagja. Diogenész Laertiosszal ért egyet: Jobb a hollók, mint a hízelgők áldozatává válni. „Valamit rosszul tettem, mert a tömeg megtapsolt” – ezt ugyancsak Diogenész Laertiosz mondta. Egyesek itt idegesek a Tiszatáj vagy „személyes megtámadtatásuk” miatt. Ő nem ideges. Kiss Gy. Csaba megvádolta, hogy nem átallotta megvádolni a Tiszatájt. Korábban a KISZ-ben dolgozott, egyesek azt mondják, a kiszesek nem tudnak írni. De hogy olvasni se tudnának? A Tiszatáj ügyét a Csongrád megyei tanács és a megyei pártbizottság intézte. Úgy döntöttek: a folyóiratnak meg kell maradnia, de bizonyos profilbővítésre van szükség. A folyóirat élére új konstrukciót javasoltak, és ez Tóth elvtárs (Tóth Béla, a szerkesztőség új elnöke) vezetésével már létre is jött. Az erre vonatkozó dokumentumok megszerkesztésében személy szerint nem vett részt, az MSZMP KB ellenben válaszolt az írószövetségnek a választmány levelére, erről azonban úgy látszik, nem tájékoztatták a tagokat. (A válasz vételét Hubay Miklós elismerte, és a tájékoztatás elmulasztásáért elnézést kért.) Végezetül a miniszterhelyettes is családjáról, származásáról beszélt. Két fia van, mondta. Édesapja felvidéki asztalosember volt, Pozsony környékéről települt át Magyarországra. Felesége családja nagyrészt Erdélyben él. A nemzeti kérdésben tehát legalább annyira érdekelt, mint a legtöbb írószövetségi tag. De az Erdély története című háromkötetes munka, amely nemrégiben jelent meg, tesz akkora szolgálatot a kisebbség ügyének, mint egy az ENSZ-hez küldött panaszos levél. Némelyek azt állítják: az írók túl sokat politizálnak. Vajon hol? Mert itt a közgyűlésen alig hangzott el felelős politikai állásfoglalás. Pilinszky Infinitivusz című versét ajánlja az írók figyelmébe: „Még ki lehet nyitni. / És be lehet zárni. / Még föl lehet kötni. / És le lehet vágni. / Még meg lehet szülni. / És el lehet ásni.”
A vita után került sor a szavazásra. A szavazás fentebb már ismertetett módon történt, a mintegy 100 nevet tartalmazó lista alapján a választmánynak az a 71 író lett a tagja, aki a legtöbb szavazatot kapta. A listán szereplők közül nem érte el a szükséges szavazatszámot – többek közt – Juhász Ferenc, Boldizsár Iván, Gyurkó László, Király István, Bata Imre, Pándi Pál, Alföldy Jenő.
Az alábbiakban a kapott szavazatok sorrendjében közöljük a választmány tagnévsorát. Zárójelben a szavazatok száma. A szavazólapok közül mintegy 36 érvénytelen volt, mert a szavazó 71-nél több nevet hagyott a névsorban.
Cseres Tibor (347), Mészöly Miklós (340), Csorba Győző (337), Simonffy András (335), Galgóczi Erzsébet (333), Mándy Iván (331), Csoóri Sándor (330), Nemes Nagy Ágnes (328), Szakonyi Károly (327), Takáts Gyula (324), Fodor András (322), Ilia Mihály (322), Bella István (321), Bárány Tamás (318), Fekete Gyula (315), Göncz Árpád (315), Lázár Ervin (315), Bertha Bulcsú (314), Bertók László (312), Karinthy Ferenc (312), Lator László (312), Sánta Ferenc (311), Kalász Márton (308), Ágh István (304), Domokos Mátyás (308), Varga Domokos (304), Kertész Ákos (299), Tatay Sándor (299), Buda Ferenc (298), Kardos G. György (297), Tornai József (297), Mezei András (296), Weöres Sándor (295), Nádas Péter (294), Csurka István (293), Hubay Miklós (287), Czakó Gábor (286), Veress Miklós (281), Száraz György (279), Vészi Endre (279), Rab Zsuzsa (276), Szécsi Margit (274), Dobai Péter (269), Kiss Benedek (269), Szederkényi Ervin (269), Bodnár György (266), Czine Mihály (266), Képes Géza (266), Serfőző Simon (266), Rózsa Endre (264), Mocsár Gábor (263), Hernádi Gyula (262), Vas István (261), Zalán Tibor (262), Görgey Gábor, Lengyel Balázs (259), Gyurkovics Tibor (258), Spiró György (256), Jókai Anna (255), Lakatos István (255), Tamás Menyhért (254), Kovács István (252), Görömbei András (250), Annus József (248), Csiki László (248), Jovánovics Miklós (244), Kispintér Imre (242), Nagy Gáspár (237), Hatvani Dániel (235), Páskándi Géza (234), Szilágyi Ákos (234).
A szükségesnél alig valamivel kevesebb szavazatot kapott többek között Szokolay Zoltán (232), Szörényi László (225), Mezey Katalin (220). A választmány esetleg kooptálandó új tagjai tehát közülük, a fiatalabb és a középnemzedék képviselőiből kerülnek majd ki. (Szokolay Zoltánt már a választmány legközelebbi ülésének kooptálnia kell a kilépett Jovánovics Miklós helyére.)
Közgyűlés után
Nem lett volna meglepő, ha az írószövetség új választmánya, mondjuk, Mészöly Miklóst teszi meg elnöknek és Csoóri Sándort főtitkárnak. Az írók azonban párbeszédet akartak a kormányzattal, s ezért olyan tisztikart választottak, amellyel a pártközpont az erkölcsi vereség beismerése nélkül tárgyalhat. Cseres Tibor lett az elnök (ő már a közgyűlés előtti alkudozásokban is a mindkét fél számára elfogadható jelöltek között szerepelt) s a párttag Veress Miklós a főtitkár. A választmány december 18-i ülése a többi tisztséget így osztotta el: alelnökök Fekete Gyula és Jókai Anna, titkárok Annus József, Kalász Márton és Kovács István, az elnökség tagjai Bárány Tamás, Bertha Bulcsú, Csoóri Sándor, Csurka István, Fodor András, Galgóczi Erzsébet, Hernádi Gyula, Ilia Mihály, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc, Simonffy András. December 19-i tévényilatkozatában Cseres azt mondta, pacifikálni szeretné az írótársadalmat, s elérni, hogy a viták ismét művek – ne politikai ügyek – körül dúljanak.
Mégis, sejthető volt, hogy a pártközpont nem fogadja el a kompromisszum lehetőségét. Már a közgyűlés előtt szellőztették, hogy ha az írók nem viselkednek jól, akár a szövetség feloszlatására is sor kerülhet. S nehogy valaki blöffre gondoljon, tárgyalásokat is kezdtek egy esetleges új írószövetség megalakításáról; az elnöki tisztet Pál Lénárd, a tudományért és kultúráért felelős KB-titkár Vas Istvánnak ajánlotta föl (ő azonban a megbízatást előre elhárította). December első napjaiban bejelentette, hogy kilép az írószövetségből Bata Imre, Juhász Ferenc, Nemeskürty István és Szabó Magda. Január végéig kilépett még Almási Miklós, Asperján György, Berkesi András, E. Fehér Pál, Fekete Sándor, Földeák János, Galabárdi Zoltán, Gyurkó László, Hegyi Béla, Jovánovics Miklós, Kovács Sándor Iván, Köpeczi Béla, Moldova György, Molnár Géza, Ördögh Szilveszter, Pándi Pál, Rónai Mihály András, Sík Csaba, Szerdahelyi István, Tamás Aladár, Végh Antal és Wéber Antal. A kilépettek egyike miniszter (Köpeczi), négyük kulturális lap főszerkesztője (Bata, Fekete, Juhász, Szerdahelyi), egy rovatvezető a Népszabadságnál (E. Fehér), egy a Népszabadság szerkesztő bizottsági tagja volt (Pándi), ketten egyetemi tanárok (Almási, Wéber), a Filmtudományi Intézet igazgatója (Nemeskürty), egy könyvkiadói igazgató (Jovánovics), egy kiadói párttitkár (Ördögh). Többen vezető szerepet vittek az 1957–59 közötti időszakban, amikor az írók túlnyomó többsége hallgatott (Berkesi, Földeák, Galabárdi, Molnár, Rónai, Tamás). Ketten indokolták meg a nyilvánosság előtt is elhatározásukat, Fekete Sándor (ÉS 1987. jan. 16.) és Szerdahelyi István (ÉS 1987. jan. 30.). Fő érvük szerint az írószövetség új vezetősége tárgyalásképtelenné vált, mert némely tagjai „szüntelen szenvedélyeikkel egyre az erőszakot hívják ki maguk ellen”. Fekete ugyanezeket az elnökségi tagokat (vagy csupán egyetlen személyről volna szó?) egyenesen fajvédőnek, valamint az amerikai tőke csendes szövetségesének minősíti. Köpeczi Béla nem távozó írószövetségi tagként, hanem a kilépőkkel együtt érző miniszterként nyilatkozott a Népszabadság 1987. január 31-i számában: a kormányzat immár nem tekinti az írószövetséget a magyar írók egyedüli képviseletének. Nem írta meg Köpeczi, hogy mindjárt le is faragott egymillió forintot a szövetség költségvetéséből, s hogy a szervezet külkapcsolatait a minisztérium külügyi főosztályának hatáskörébe utalta át.
Nem érdemes firtatni, hogy a kilépőket valóban az az őszinte aggodalom és szenvedélyes felháborodás vezérelte-e, amelynek hangjain Fekete és Szerdahelyi játszik. Mindenesetre, még a művelődési minisztertől kapott bátorítás sem bírt rá újabb aggódókat és felháborodókat a példa követésére. A kampány elakadt, a tagoknak még 5 százaléka sem lépett ki.
Látványosan megmutatkozott a kilépők elszigeteltsége a január 26-ra összehívott aktívaülésen, ahol az MSZMP központi apparátusának munkatársai a párttag írókkal találkoztak. A megbeszélésen Radics Katalin, a kulturális és tudományos osztály vezetője elnökölt, a pártközpont nevében Knopp András vitte a szót. Knopp azt mondta, hogy a párt senkit nem szólít fel kilépésre, de támogatja a kilépőket, s hasonlóképpen nyilatkozott az új írószövetség megalakításának gondolatáról is. A szakítás fő szószólójaként Szerdahelyi István lépett föl, aki a vitában úgyszólván teljesen magára maradt. Mellette szólt Ördögh Szilveszter, Bata Imre, Földes Péter ifjúsági regényíró. Galabárdi Zoltán amiatt panaszkodott, hogy rávették a kilépésre, és most nem tudja, mi lesz. Nemes György bejelentette, hogy ő még soha sehonnan nem lépett ki, nem hagyta ott sem a családját, sem a pártját, sem a szakszervezetét – az írószövetségből sem fog kilépni. Szenvedélyesen tiltakozott a szövetség felbomlasztása ellen Gáspár Margit is. A legnagyobb hatást Tőkei Ferenc hozzászólása tette. Tőkei vitába szállt Knoppal, aki szerint a ’86-os közgyűlés egyenes folytatása volt a ’81-esnek. Példaként Csoóri akkori és mostani beszédéből idézett. ’81-ben Csoóri azt mondta: Aczél elvtárs, vannak ügyek, amelyeket nem lehet fehér asztal mellett elintézni. ’86-ban megszelídített paraszt-Révainak címezte Berecz Jánost. Ez lényegesen más hang, mint az öt évvel ezelőtti, állapította meg Tőkei, s a változás mögött az ország közhangulatának általános romlása rejlik, amivel a pártnak szembe kell néznie. Azt is közölte Tőkei, hogy a párttag írók levelét, melyet Alföldy Jenő olvasott fel, az írószövetség pártszervezete nem fogadta el, s őt bízták meg egy másik szöveg szerkesztésével. A feladatnak eleget is tett; döbbenten hallotta, hogy a közgyűléssel mégis az eredeti, elutasított változatot ismertetik. A 26-i aktívaülés folytatását február 4-re tűzték ki. A hangulat időközben nem változott, a párttag írók végül is elvetették a kilépés és alternatív szervezetalapítás gondolatát. Knopp is módosította álláspontját: megfeddte a kilépőket, mondván, hogy a harcot a szövetségen belül kell megvívni.
Február elejéig még a következők történlek az írószövetség ügyében. A Szovjet Írók Szövetségének kezdeményezésére a február 14–16. közötti moszkvai békefórumra meghívást kapott Cseres Tibor és Fekete Gyula. A magyar párt sürgősen Moszkvába küldte Knopp Andrást, kérve, hogy hívjanak meg a szovjet elvtársak más vezető értelmiségieket is, amire azóta sort is kerítettek. A delegáció író tagjai közé került Boldizsár Iván és Király István (mindketten kibuktak a választmányból, de a szövetségből nem léptek ki). A tény azonban tény marad: Moszkvában elismerték az írószövetség új vezetését.
Január 20-a táján a politikai bizottság elé került a szövetség és a pártvezetés közötti konfliktus. Grósz Károly vezetésével többen hevesen támadták Bereczet, mondván, hogy rendet és nyugalmat ígért, s ehelyett világra szóló botrányt kavart. Kádár szótlanul hallgatta végig a vitát. Egy és más arra utal, hogy ő állt Berecz irodalompolitikai hadjárata mögött. A novemberi KB-ülésen kijelentette: Egyesek most arról beszélnek, hogy bojkottálni fogják a Tiszatájat. Nem baj. Az a fonos, hogy eddig az övék volt a Tiszatáj, most pedig a miénk a Tiszatáj.
Végül érdemes megemlíteni a válság egy érdekes mellékkövetkezményét. Egyetlen hónap alatt háromszor fordult elő, hogy az írószövetség körüli polémiák résztvevői egy nyugati rádióból „üzengetnek haza” (Fekete Sándor kifejezése): január elején Cseres Tibor nyilatkozott a BBC-nek Fekete cikkére válaszolva: a hónap derekán maga Fekete Sándor jelentette az angol rádió hullámain, hogy új írószövetség fog alakulni; majd február elején Fekete Gyula szólalt meg ugyanott a művelődési miniszter cikkére válaszul.
Mérleget vonni korai még. Annyi azonban máris látható, hogy a kultúrpolitikai vezetés rosszul mérte föl erejét, mielőtt a hadjáratba belefogott volna. Nem vette számításba, hogy a párttag írók többsége (mint a párttagság általában) osztja a társadalom elégedetlenségét, és nem kapható az írók közösségével való konfrontációra. Azt is figyelmen kívül hagyta, hogy nincsenek már meg azok a tekintélyes írók, akik végszükség esetén fölébe helyezték a hatalommal való jó viszonyt az írói szolidaritásnak. Hiányzott a moszkvai változások átgondolt bekalkulálása, s nekünk úgy tűnik, a hazai vezetésen belüli személyi ellentétekkel is kellett volna komolyabban számolni.
Sokan mondogatják most: Aczél idején ez nem történhetett volna meg. Valóban Aczél stílusától idegen a konfrontáció erőltetése. Mégis, óvakodjunk a múlt idealizálásától. A hatalom és az irodalom közötti válság abban a másfél évtizedben érlelődött meg, amelyben Aczél Györgyön kívül nem volt a pártnak önálló kultúrpolitikusa. Berecz János azt a vihart aratja le, amelyhez még Aczél vetette el a szelet.