1.
A kormány megtörte a hallgatást a szolgálatmegtagadás körül. 1985 októberében néhány napilap – de nem a legnagyobb példányszámú Népszabadság – megnyugtató hangú cikkeket közölt a hivatalos álláspont viszonylag részletes magyarázatával. A cikkek mellőzték a szokásos katonai ügyészi demagógiát, amely a szolgálatmegtagadókat egyszerűen lógósoknak vagy vallásos fanatikusoknak (és mindkét esetben hazafiatlannak) állította be. A Magyar Hírlap 1986. október 31-i cikke úgy véli, hogy a fegyvertelen szolgálatot teljesítők „fegyelmezett, jó katonák”. Ez a cikk és a Magyar Nemzet 1986. november 15-i cikke is elismeri, s ugyanakkor igyekszik megmagyarázni a felekezet szerinti diszkriminációt, amely ugyanazt a kívánságot börtönnel bünteti, ha katolikusokról van szó, s teljesíti, ha nazarénusokról. A magyarázat mindkét cikkben az, hogy az érintett egyházak hivatalos álláspontja mintegy erre kötelezi a magyar államot. A Magyar Nemzet részletesen, sőt, lírai hevülettel idézi fel a magyar katolicizmus álláspontját: „A haza sorsáért felelősséget vállaló, a magát történelmi egyháznak tekintő intézmény a legjobb hagyományait követi. Olyan hősök nyomdokain, mint a szent királyok, akik maguk is páncélt, kardot ragadtak az ország védelmében.” A Magyar Hírlap szárazabban közli: „Csak azok a fiatalok választhatják a fegyver nélküli katonai szolgálatot, akiknek a vallása, hite tételesen tiltja az erőszak különböző formáit. Ilyen hazánkban az állam által még el nem ismert Jehova tanúi és a törvényes keretek között működő nazarénusi vallás tanítása.”
2.
A fentiekből is kitűnik, hogy az egyéni meggyőződést nem tekintik jogalapnak. Valláson, lelkiismereti állásponton az egyes egyházak és az állam közti megállapodást értik. Ám épp ezt bírálják világszerte, ezért érzi feladatának az állami sajtó, hogy megvédje a magyar katolicizmus eltérését a II. Vatikáni Zsinat álláspontjától. Ennek lényege, hogy megengedi az államoknak a katonaságot, az egyéneknek pedig a szolgálatmegtagadást. A magyar katolikus egyház ez utóbbit eddig nemcsak hogy nem ismerte el, hanem kifejezetten megbélyegezte. (Beszélő 2)[SZJ]
1986 októberében a magyar Katolikus Püspöki Kar külön nyilatkozatot adott ki a szolgálatmegtagadásról. Ez az első eset, hogy hivatalos dokumentumba és külön kérdésként foglalják az erőszakot elvető fiatal katolikusok problémáját. További újszerűsége a püspökkari nyilatkozatnak, hogy – egyetlen egymondatos idézet erejéig – elismeri: a zsinat a szolgálatmegtagadók lelkiismereti szabadságát biztosító törvényhozásra szólított fel. Ezzel azonban ki is merül a nyilatkozat újszerűsége. Értékelését átengedjük az érintetteknek: dokumentumként közöljük a szolgálatmegtagadó katolikus kisközösségi irányzat, a Bulányi-féle Bokor[SZJ] válaszát a püspökök nyilatkozatára.
3.
Újságcikkek és nyilatkozatok mellett, amelyek vitatható jelentőségű változásokat hoztak a kérdés hivatalos értelmezésében, rendelkezésünkre állnak vitathatatlan tények is. Sajnos, ezek egyértelműen a keményedés irányába mutatnak.
Próbaképpen először 1985 tavaszán tértek el a szinte hagyományosnak nevezhető büntetési tételtől. Ekkor a Győri Katonai Bíróság nem a szokásos fogházbüntetésre, hanem 2 évi és 10 hónapi börtönbüntetésre ítélte Orbán Péter győri gyógypedagógust.
1986 őszén ugyanilyen tartalmú börtönbüntetésre ítélték a budapesti Hegyi Györgyöt[SZJ]. Dr. Papp János, az egyik bíró szóban közölte: „Katolikusoknak ezentúl börtön dukál.” Minden ok nélkül gumibotos őrökkel tuszkoltatta ki a vádlott édesanyját a tárgyalásról.
1986 őszétől kezdve egy időben a sajtókampánnyal és a püspökkari nyilatkozattal, a súlyosabb fokozat valóban kizárólagos gyakorlattá vált, s felemelték a büntetéseket is.
Péller József soproni fiatalember hét havi (főiskola utáni) fegyveres szolgálatot utasított el. A kialakult bírói gyakorlat szerint ilyen esetben dupla annyi időre, 14 hónapi fogházra ítélték a vádlottat. A Győri Katonai Bíróság 24 havi börtönbüntetést szabott ki.
Nem változik tehát a militarista gyakorlat, amely nemcsak az emberi jogokat, hanem a magyar alkotmányt is sérti. Ami változott: a hatóságok és az őket támogató katolikus vezetők védekező retorikára kényszerültek.
A közvélemény nem hagyhatja magukra azokat, akik lelkiismereti jogaikért börtönt vállalnak. Magyarországon ők, a fegyverelutasítók az egyetlen közösség, amelynek tagjait rendszeresen bebörtönzik véleményük – békeszerető erkölcsi meggyőződésük – miatt. Nem kell pacifistának lennünk ahhoz, hogy kiálljunk állampolgári jogaik mellett.
Az erőszakmentességet képviselő magyarországi kisközösségek hitvallása
1961 tavaszán a magyar katolikus kisközösségek 120 letartóztatott tagjára várt súlyos bírósági ítélet.[SZJ] 1961. márc. 15-én pedig a magyar katolikus Püspöki Kar a sajtóban közzétett, a templomokban felolvasott körlevelében nemcsak az állam, hanem az egyház ellenségeinek is nyilvánította ezeket a letartóztatott hitvallókat. Ezzel a Püspöki Kar az egyházüldözők oldalára állt. E magatartása folytatásaként 1986. okt. 23-án, az 1956. évi magyar felkelés 30. évfordulóján, az etatista sajtó nyilvánosságra hozza a Püspöki Kar nyilatkozatát, amelyben elhatárolja magát azoktól, akik lelkiismereti okokból megtagadják a katonai szolgálatot. Történik ez akkor, amikor száznál jóval több, különböző felekezetekhez tartozó személy szenvedi súlyos büntetését a magyar fogházakban és börtönökben szolgálatmegtagadás miatt. Jelen hitvallásunkkal az egész világ színe előtt el akarjuk határolni magunkat a Püspöki Kar egyházüldöző nyilatkozatától, és szolidaritásunkat akarjuk kifejezni mindazok iránt, akik a múltban, a jelenben s a jövőben súlyos szenvedések árán is hűségesek maradnak Jézus parancsához: Szeressétek ellenségeiteket!
A nyilatkozat azt állítja magáról, hogy a II. Vatikáni Zsinat álláspontját képviseli. Idéz is a Gaudium et Spes konstitúció 79. pontjából,[SZJ] amelynek tárgya: hogyan lehet gátat vetni a háború embertelenségeinek, hogy aztán a 80. pontban teljességgel elhatárolja magát a mai totális háborútól. 12 sornyit idéz a fenti 79. pontból a katonai szolgálat megengedhetősége mellett, s alig három sornyit a szolgálatmegtagadás mellett. Előbb idézi a katonai szolgálatot támogató sorokat, és csak azután azt, ami a szolgálatmegtagadás mellett szól, jóllehet a 79. pont éppen fordítva jár el. A nyilatkozat glosszázza is a katonai szolgálat tárgyában idézett zsinati szövegrészt: „A katonai szolgálat kötelezettségét nem lehet elutasítani vagy elítélni... A zsinati tanítás... a katonai szolgálatot jónak nevezi...” E megállapítása után idézi a három sort a szolgálatmegtagadásról, de azt már nem glosszázza. Azaz nem közli, hogy a szolgálatmegtagadást nem lehet elutasítani, vagy elítélni... A zsinati tanítás a szolgálatmegtagadást jónak nevezi..., pedig éppen ez jelentette a zsinati tanításban a döntő és előremutató újdonságot. Ha a zsinat elutasítaná a szolgálatmegtagadást, akkor nem dicsérné a súlyos áldozatokat vállaló parancsmegtagadókat, s nem kívánná, hogy a törvények humánus módon járjanak el a szolgálatot megtagadókkal szemben. Mindezek alapján: a nyilatkozat egyértelműen ellentétben áll a zsinat tanításával.
Említést tesz továbbá a nyilatkozat a Püspöki Kart érő vádról, hogy nem törődik a szolgálatmegtagadókkal. Erre a vádra a nyilatkozat még több alapot ad, mert még nehezebbé teszi a szolgálatmegtagadók helyzetét. Eddig ugyanis hivatkozhattak a bírósági tárgyaláson a zsinatra, melynek tanítását a felolvasott szövegek alapján ügyész és bíró nem vitatta, csak figyelmen kívül hagyta azon az alapon, hogy Lékai bíboros az ellenkezőjét prédikálta a magyar főtemplomokban és a sajtóban. E nyilatkozat zsinatértelmezése után még kevesebb súlya lesz, ha bilincsben levő testvéreink majd a zsinatra hivatkoznak. A nyilatkozat első gyümölcsei már be is értek: megjelenésével egyidőben ítélték el két újabb szolgálatmegtagadó katolikus testvérünket, mindkettőt nem a szokásos fogházra, hanem a súlyosabb „börtönre”. Ifj. Péller József 18 havi szolgálatmegtagadás miatt 36 havi, Szalai Imre 6 hónapi szolgálatmegtagadás miatt 24 havi büntetést kapott. Az eddigi joggyakorlatban a kétszeres időre ítélés is súlyos ítéletnek számított, négyszeresre pedig még nem volt példa. Visszakívánhatnánk a régi szép időket, amikor még nem törődtek velünk püspökeink!
A nyilatkozat azt állítja magáról, hogy a katolikus egyház tanítása alapján áll. Előttünk fekszenek különböző országok (Írország, Hollandia, NSZK, USA, NDK stb.) püspöki karainak az elmúlt években nyilvánosságra hozott e tárgyú nyilatkozatai, amelyekkel éles ellentétben áll a magyar katolikus Püspöki Karé. Ennek igazolására csak a keleti tömbhöz tartozó NDK-beli nyilatkozatból idézünk: „Szeretnénk tiszteletünket kifejezni azok iránt, akik vallási okokból a fegyveres katonai szolgálatot megtagadják.” E katolikus püspökkari nyilatkozatok fényében is abszolút egyértelmű, hogy a nyilatkozat ellentétben áll a katolikus egyház tanításával. A nem-gyilkolás emberi jogát vitatja el tőlünk a nyilatkozat, pedig ezt a jogot Lenin 1919. jan. 4-én, tehát az orosz forradalom legválságosabb napjaiban is biztosította a szolgálatot vallási okokból megtagadók számára. A nyilatkozat 70 évvel később katonáskodást akar igazolni, pedig az emberiség nagy gondolkodói ma már egyöntetűen vallják, hogy csak az erőszakmentesség által menekülhet meg az emberiség a totális háború végső katasztrófája elől.
A nyilatkozat „az eddig történt megbeszélésekre” hivatkozva megállapítja, hogy hazánkban „a katonai szolgálat kifejezetten a haza védelmére és a béke fenntartására... irányul”. Mivel az „irányul” jelenidő, s a jelenidő csak múló pillanat, ezért a nyilatkozat vagy a múltról vagy a jövőről vagy mindkettőről beszél. A múltra vonatkozóan a Püspöki Kar is jól tudhatja, hogy 1956-ban a katonák egy része a felkelők mellé állt, más része az ezt leverők mellé, és hogy 1968-ban hadseregünk bevonult Csehszlovákiába leverni az ottani felkelést. Ami pedig a jövőt illeti, mindenki tudja, hogy országunk a varsói szerződéshez tartozik, s hogy hadseregünknek kötelessége segítséget nyújtani a tagállamoknak. Minden állam a béke fenntartására hivatkozva tart fenn hadsereget, s az emberiség élete mégis tele van a békét megsemmisítő háborúkkal. Ezért a történelmi tényekkel szembenálló „megbeszélések” semmiféle alapot sem nyújtanak ahhoz, hogy püspökeink gyakorolják tanítói tisztüket. A nyilatkozat tehát szembenáll a tényekkel is, mert befejezésképpen még „Isten Bárányára” is hivatkozik, akiről pedig abszolút egyértelműen köztudott, hogy hüvelyébe dugatta a kardot, és hogy minden kard kikapcsolása által ígérte nekünk a békét.
Csodálkozunk-e, ha a kormány szóvivője az összes napilapokban nagy ovációval nyugtázta a nyilatkozatot? A magyar katolikus egyházért börtönáldozatra is kész „bárányok” pedig aggódva fordulnak a Vatikán felé: a magyar püspökök Lékai bíboros nélkül is tovább folytathatják a „kis lépések” politikáját?
Az emberiség sorsáért aggódó minden jóakaratú emberhez s ezeken belül a Jézusra figyelő keresztények közvéleményéhez fordulunk segítségért: tegyenek meg minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy püspökeink hűségesek legyenek a zsinat, az egyház és Jézus tanításához, és hogy „törődjenek a bárányokkal”. (vö. Ján. 10, 13)
Budapesten, 1986. november 5-én.