A Beszélő bevezető jegyzete[SZJ]
A PlanEcon vállalkozásként működő gazdasági elemző intézet; székhelye Washington. Előző (1987. áprilisi) magyar vonatkozású jelentését a Hírmondó 24. (1987/2.) száma közölte. Az újabb PlanEcon-jelentés közreadását két okból találtuk indokoltnak. Az első: a magyar állam külső adósságairól a hazai közvélemény nem kap átfogó tájékoztatást – márpedig az államadósságok kezelése gazdaságunk sorsdöntő tényezője. A második ok: a jelentés képet ad arról, hogyan gondolkodnak nyugati pénzügyi körökben a magyar kormány teljesítményéről és a magyar gazdaság várható kilátásairól.
Ami az adatok megbízható voltát illeti, amennyire képesek vagyunk megítélni, a PlanEcon becslései nem látszanak túlzónak, így az 1986 végi bruttó konvertibilis adósságállományunkat 15,1 milliárd dollárra tette, egybehangzóan a Financial Times 1987. november 23-i számában szereplő adattal (15,086 milliárd dollár). A („napi”) Világgazdaság 1988. január 20-án ennél feltűnően nagyobb összeget, 18,9 milliárd dollárt adott meg. (Bogár László: Magyarország eladósodása, I. rész, 3. o.) Ellenben az 1987-es év fizetési mérleghiányáról a PlanEcon nagyobb összeget jósolt (1,17 milliárd dollár vagy ennél is több), mint amennyit a HVG utólag közölt („kilencszázvalahány millió”); hajiunk rá, hogy a PlanEcon jóslatát tartsuk pontosabbnak. (Lipovecz Iván: Ezer nap hordaléka, HVG 1988. február 6.) Már csak azért is, mert a Lipovecz-cikk igazolja a PlanEcon egy másik jóslatát: tudtul adja, hogy a Nemzeti Bank kénytelen volt hozzányúlni devizatartalékaihoz (pontos számot nem közöl).
A második kérdés kapcsán – laikus létünkre – megengedjük magunknak, hogy szkeptikusabbak legyünk a jelentés szerzőjénél, JanVanous-nál. Szerinte elmúlt az idő, amikor a magyar kormány látszatintézkedésekkel meggyőzhette a Nemzetközi Valutaalapot, hogy érdemes segítenie az adósságok továbbgörgetésében. Az IMF megértette volna, hogy Magyarországon a ’80-as évek első felében csupán látszatreformok születtek, s hogy radikális gazdaságpolitikai fordulat nélkül a magyar kormány nem képes pénzügyi helyzetének javítására. Nem tudjuk, mennyire vannak tisztában vele az IMF szakértői, hogy az a bizonyos fordulat nem következett be. Azt sem tudjuk, értik-e annyira a szovjetrendszerű gazdaságok problémáit, hogy épkézláb javaslatokkal állhassanak elő. Az viszont világosnak látszik, hogy politikai megbízóik számára nemcsak a magyar pénzügyek rendbe hozásának közgazdasági feltételei érdekesek. Fontosabbnak tartják, hogy a magyar kormány mindenáron a víz fölött maradjon. Gorbacsov előtt azért volt így, mert mi voltunk az egyetlen olyan-amilyen reformpélda Kelet-Európában. Most azért van így, mert a magyar gazdaság csődje – úgy vélik – a gorbacsovi reform bukását eredményezheti, így hát, benyomásunk szerint, ragaszkodnak hozzá, hogy végül is mindig megkapjuk azt a hitelt, ami a rések betömködéséhez elégséges – akár teljesíti a kormány az IMF-szakértők feltételeit, akár nem.
Ám ez nem igazán jó Magyarországnak. Ez a fajta válságfinanszírozás még egy ideig elegendő lehet ahhoz, hogy a kormány ne kényszerüljön szembenézni a helyzettel, de ahhoz kevés, hogy a romlást feltartóztassa, így aztán a nyugati hitelezők segítségével csúszunk egyre lejjebb, ahelyett, hogy végrehajtanánk a fordulatot, amelytől hosszabb távon ők a befektetéseik megtérülését remélhetnék, mi pedig a stabilizálódást és a felemelkedést.
[Kis János]
A dollárrelációjú külkereskedelem, fizetési mérleg és adósságállomány alakulásának kilátásai 1991-ig
A) Előzetes összefoglaló
Miután 1986-ban több mint 1,4 milliárd dollárra rúgott a fizetési mérleg hiánya, 1987-ben újabb hatalmas deficit várható. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) nyilvánosságra hozta, hogy 1987 első nyolc hónapjában a konvertibilis külkereskedelmi forgalom deficitje a tényleges kifizetéseket figyelembe véve csak 83 millió dollárral csökkent az előző év azonos időszakához képest. 1986. január–augusztus közt a hiány 594 millió dollár volt, egy évvel később pedig 511 millió dollár. Ugyanezen időszak során a konvertibilis relációjú fizetési mérleg hiánya 145 milliárd dollárral, 1050 millióról 905 millióra csökkent. A teljes 1987-es évre az MNB 950 millió dollárnyi fizetési mérleghiányt jósol – ez az indokolatlanul alacsony szám abból adódik, hogy 1987 utolsó négy hónapjára csupán 45 millió dollárnyi deficitet várnak. A PlanEcon viszonylag optimistának számító becslése szerint az 1987-es év teljes deficitje 1170 milliárd dollár lesz, de az sem zárható ki, hogy eléri az 1,3 milliárd dollárt is.
Magyarország a második legjobban eladósodott ország Kelet-Európában, bármiféle mértéket használunk is az eladósodottság mérésére. A magyar adósságok súlyosabb problémát jelentenek, mint a jugoszláv adósságok. Magyarországon a nyugati országok felé fennálló nettó konvertibilis adósságállomány aránya a konvertibilis fizetési mérleg bevételeihez képest 1986-ban 1,94 volt, míg ugyanez az arány Lengyelország esetében 4,07 volt, a többi szocialista országban pedig 0,57 és 1,10 közt mozgott. A nettó konvertibilis adósságállomány a magyar bruttó nemzeti termelés (GDP) 12,3 százalékát tette ki 1986-ban, akárcsak Lengyelország esetében. A többi szocialista országban ez az arány 2,0 százalék és 5,6 százalék között mozog – kivéve Jugoszláviát, ahol elérte a 11,5 százalékot. 1987 végére Magyarország bruttó konvertibilis adóssága feltehetően eléri a 17,9 milliárd dollárt; ezen belül a nyugati országokkal szemben fennálló nettó adósságok állománya 13,2 milliárd dollár lesz. 1986 végén a bruttó konvertibilis adósságállomány 15,1, a nettó konvertibilis adósságok pedig 10,6 milliárd dollárt tettek ki. (Ha az ország összes konvertibilis követeléseit, ideértve aranytartalékát is, figyelembe vesszük, akkor az 1986 év végi 7,8 milliárd dollárról 1987 végére feltehetően 10,6 milliárd dollárra nőnek ezek az aktívumok. Képtelenek vagyunk megérteni, hogyan állíthatja az MNB, hogy a nettó adósságállomány nem fog 10 milliárd dollár fölé emelkedni a ’90-es évek közepére, miközben feltételezi, hogy az elkövetkező három év során legalább 1 milliárd dolláros, kumulálódó fizetési mérleghiány fog jelentkezni, és minden ésszerű előrejelzés szerint a dollárban mért adósságállomány növekedésével kell számolnunk, mivel az összes adósságon belül csökken a dollárban felvett hitelek aránya, míg a nem dollárban felvett konvertibilis hitelek része növekszik, és ezek dollárban kifejezett érteke is nő.)
Komoly kérdések merülnek fel a magyar adósságállomány menedzselésével kapcsolatosan is. Így például: a nyugati országokkal szembeni nettó adósságok állománya csaknem 3,3 milliárd dollárral növekedett 1985 vége és 1986 vége felé, melyből 1,4 milliárd dollár a fizetési mérleg hiányának volt betudható, 0,4 milliárd dollár a harmadik világnak nyújtott hitelek növekedéséből származott, egy kis hányadot aranyvásárlásra fordítottak, míg megdöbbentően nagy összeg, 1,5 milliárd dollár a valutaátváltási arányok megváltozásának volt betudható. A valutaárfolyamok csak abban az esetben okozhattak ilyen nagy hatást – az általuk kiváltott veszteségek elérték az 1985. év végi bruttó adósságállomány 13 százalékát –, ha jelentős mértékben növekedtek az erős valutákban (mint pl. japán jenben, nyugatnémet márkában, svájci frankban) felvett hitelek, míg a másik oldalon, az aktívumok közt, a dolláraktívumok aránya nőtt. Úgy látszik, Fekete János és munkatársai[SZJ] nagyban játszottak a dollár árfolyamesésének megfordulására, és ezért csökkentették Magyarország dollárban fennálló adósságait (és igyekeztek kihasználni az alacsonyabb japán, nyugatnémet és svájci kamatlábakat, csökkentve ezáltal a kamatterheket), míg a másik oldalon igyekeztek biztosítani a magyar dolláraktívumok értékállóságát. Valójában azonban éppen az ellenkezője történt annak, mint amit vártak, és a spekulációs műveletek eredményeképpen Magyarország nettó adósságállománya jóval nagyobb lett, mintha óvatosan kezelték volna a magyar adósságokat és követeléseket. A magyar spekulációs veszteségeket Nyugaton 400-800 millió dollárra teszik, a PlanEcon becslései szerint nagyságuk mintegy 600 millió dollár lehet. Mindenesetre meghökkentő, hogy egy központi bank éppen a növekvő pénzügyi válság éveiben ilyen spekulációs ügyletekbe bocsátkozhat. Igen kevés nyugati kereskedelmi bank – jelentős részvényalappal rendelkező bankok közül egyetlenegy sem – vállalná azt a rizikót, amelyet az MNB az elmúlt évek során spekulációs tranzakcióival vállalt. Az MNB tevékenysége azonban nincs semmiféle külső kontrollnak alávetve, és kétséges, hogy a kormányban volt-e valaki, aki akár csak nagy vonalakban átlátta volna a Fekete János pénzügyi manipulációiban rejlő veszélyeket.
Véleményünk szerint Magyarország az elkövetkező néhány év során csupán meglehetősen kellemetlen alternatívák közt választhat. Az egyik lehetőséget az jelenti: 1988-ban elismerik, hogy képtelenek az adósság-visszafizetés problémáját kezelni, és még mielőtt a gazdaság normális működtetéséhez szükséges összes konvertibilis devizatartalékot elveszítenék, adósság-átütemezést kérnek. Ezzel az alternatívával az a baj, hogy így legalább egy évtizedre elveszítenék minden még meglevő mozgásterüket a nemzetközi pénzpiacokon. (Az összes olyan ország közül, amely az elmúlt évek során átütemezést kért, csupán Törökország volt eléggé sikeres ahhoz, hogy visszatérhessen a pénzpiacra, ami jelzi, hogy átlagosan milyen gyenge eredményt érnek el az átütemező országok.) A második lehetőséget egy drasztikus import-visszaszorítás és a gazdaság román stílusú agyoncsapása jelentené – ez az alternatíva napjainkban teljes mértékben elfogadhatatlan. A harmadik lehetőség, amely az összes közül a legkívánatosabbnak látszik, egy radikális gazdasági reform véghezvitele lenne, amelyet követően reménykedhetnének a kedvező fordulatban. A reform azonban fájdalmas alkalmazkodási folyamatot követel meg, és jelentős életszínvonal-csökkenéssel járna együtt. Erősen kétséges, hogy a magyar politikai vezetés készen áll-e egy ilyen döntés politikai következményeinek vállalására. Ezért szükséges, hogy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) betöltse gazdaság-felügyelői szerepét, és rávegye a magyar politikusokat ígéreteik valóra váltására függetlenül ezek politikai következményeitől. Cserében az IMF támogatná az ország alkalmazkodási folyamatát: készenléti hitelt folyósítana és a nyugati pénzvilág számára garantálná, hogy ezúttal komolyak a magyar reformszándékok. Abban az esetben, ha a magyar politikusok nem követnék az IMF-fel közösen kidolgozott reformutat, az IMF bedobná a törülközőt, törölné a készenléti hitelt, és közölné, hogy Magyarország méltatlan a nemzetközi pénzvilág bizalmára, amivel előidézné az elsőnek említett lehetőséget, melyet a magyarok olyannyira igyekeznek elkerülni.
Bár szinte minden nyugati bankár és a magyar gazdaság legtöbb elemzője a három alternatíva közül elvben előnyben részesíti a reformmegoldást, tisztán az adósságok és a kamatok visszafizetésének szemszögéből nézve nem feltétlenül ez a legjobb. Románia és Jugoszlávia esetében az elsőként és másodikként említett alternatíva is meglehetősen jól működött a nyugati bankok számára. A reform alternatívájával kapcsolatosan az a gond, hogy ez közép- illetve hosszú távú megoldási jelent; valószínűtlen azonban, hogy gyors változást idézne elő a konvertibilis fizetési mérleg alakulásában.
Egy optimista forgatókönyv szerint a fizetési mérleg hiánya 0,9-1,2 milliárd dollár körül alakulna 1988–89 során, és 1990-re jönne létre a kiegyensúlyozott fizetési mérleg. Ez a forgatókönyv becslésünk szerint 1990 végére 21 milliárd dollár konvertibilis bruttó adósságállományt tételez fel, míg a Nyugattal szemben fennálló konvertibilis nettó adósságállomány 17 milliárd dollár lenne. Véleményünk szerint a magyaroknak a következő három év során – legalábbis a keleti tömb mércéjével mérve – hihetetlen dolgokat kellene véghezvinniük ahhoz, hogy elfogadtassák reformprogramjukat és megszerezzék hozzá a pénzügyi támogatást a Nyugattól. A nagy kérdés; képesek-e a magyarok továbbra is nagy nyuszikat kihúzni a cilinderből, amikor a nyugati közönség már éppen készül otthagyni a magyar bűvész-előadást. Nyíltan meg kell mondanunk a magyaroknak, hogy az olyan dolgok, mint az új adórendszer, az általános forgalmi adó bevezetése és más hasonló intézkedések már nem teszik meg a kívánt hatást – ezek papírnyuszikák. Kérdéses, hogy a magyar politikai vezetés megérti-e mindezt, de mégis reméljük, hogy legalább erőfeszítést tesznek a megértésére.
B) A konvertibilis külkereskedelmi, illetve fizetési mérleg alakulásának legújabb fejleményei
A hivatalos számok szerint 1986-ban az ország nem rubelrelációjú exportja nominálisan csak 0,7 százalékkal nőtt, ami reálértékben mérve 1 százalékos visszaesésnek felelt meg. Az importot ugyanakkor engedték nominálisan 13,5 százalékkal nőni, ami körülbelül 1 százalékos reálnövekedéssel volt egyenértékű. A nem rubel külkereskedelmi mérleg romlását – vagyis az 1985-ös év 113 millió többletének 444 millió dollár deficitté válását – elsősorban a nem rubelrelációjú cserearányok 7 százalékos romlása idézte elő, ez pedig mindenekelőtt a magyar export gyenge árainak volt a következménye. (Így például az átlagos fűtőanyag-exportárak 43 százalékkal estek, míg az importárak csak 3 százalékkal; az exportált vegyi anyagok és műtrágyák ára 4 százalékkal csökkent, míg az átlagos importáruk 19 százalékkal nőtt; az exportált élelmiszerek és élelmiszeripari nyersanyagok ára csak 4 százalékkal emelkedett, míg az élelmiszerimport terén átlagosan 17-18 százalékkal emelkedtek az árak.) Az ország (tényleges kifizetéseket figyelembe vevő) konvertibilis kereskedelmi mérlegének a romlása jóval nagyobb volt, mint a (vámtételeken alapuló) külkereskedelmi mérlegének romlása. Az előbbi 1986-ban 539 millió dollárnyi deficitet mutatott, szemben az 1985-ös 297 milliónyi többlettel. Emiatt erőteljes romlás következett be a konvertibilis fizetési mérlegben is, amely 454 millió dollárról 1419 millió dollárra emelkedett.
Mindezen rossz híreket súlyosbította a Fekete János és társai által végrehajtott nagy méretű pénzügyi spekuláció, amelynek során százmilliókat vitt el az árfolyamok kedvezőtlen alakulása. 1985 vége és 1986 vége közt az ország nettó adósságállománya a Nyugattal szemben 3,3 milliárd dollárral nőtt, míg a fizetési mérleg hiánya csak 1,4 milliárd dollárt ért el. A valutaárfolyamok változásaiból fakadó hatás közel 1,5 milliárd dollár volt, ami arra utal, hogy Fekete János a dollár újbóli árfolyam-emelkedésére spekulált, és ezért az ország adósságait nagy mértékben japán jenre, nyugatnémet márkára, svájci frankra és más erős valutákra váltotta át, míg a külföldi követeléseket meghagyta dollárban, vagy dollárra váltotta át őket. A váratlan fordulat után Magyarországnak éppen akkor kellett mintegy 400-800 millió veszteséget zsebre vágni, amikor a legkevésbé volt képes annak elviselésére. (Egyébként nem tartjuk elfogadhatónak azt az érvet, amelyet egyes magyar bankárok hangoztatnak, nevezetesen, hogy „az ember egyszer nyer, másszor veszít”. Az ilyen magatartás csak kisebb méretű tranzakciók esetén elfogadható a nemzetközi pénzpiacon, de nem engedhető meg egy központi bank teljes adósság- és követelésállományának a kezelése során, mivel a központi banknak éppen a gazdasági stabilitás legfőbb őreként kellene funkcionálnia. Az ilyen spekuláció, különösen ha az ország egyébként is pénzügyi gondokkal küzd, csak bajokat szülhet. Egyébként nem meglepő, hogy azok, akik a Volkswagen cégnél határidős valutaügyletekkel kapcsolatos csalásokat követtek el, a Magyar Nemzeti Bank nevét használták fel a csalárd ügyletek lebonyolítása során.[SZJ] Egy ilyen bonyolult csalás esetén viszonylag megbízható, de mégis meglehetősen homályos ügyleteiről hírhedt partnert kell kiválasztani, és az MNB megfelelt erre, mivel nevezetes volt arról, hogy nemzeti bankhoz nem méltó módon szívesen vállalkozik nagybani spekulációra. Így aztán az MNB-nek számos kényelmetlen kérdésre kell választ adnia, még ha elhisszük is, hogy éppen olyan áldozat volt, mint maga a Volkswagen Művek.)
1987 első nyolc hónapjában az ország konvertibilis kereskedelmi deficitje (a kifizetések alapján számítva) 511 millió dollár volt, csupán igen kis mértekben csökkent az 1986-os év első nyolc hónapjában regisztrált 594 millió dolláros deficithez képest. A konvertibilis fizetési mérleg deficitje csupán 145 millió dollárra csökkent – 1986 januárja és augusztusa közt 1050 millió dollár volt, szemben az 1987-es év ugyanazon időszakának 905 millió dollárjával – s ez meglehetősen csekély, kiábrándító eredmény. A Magyar Nemzeti Bank szeptember közepén bátran bejelentette, hogy a fizetési mérleg deficitje 1987 utolsó négy hónapjára 45 millió dollár körül lesz (1986 utolsó négy hónapjában 369 millió volt). Véleményünk szerint ez az előrejelzés nem megalapozott. A PlanEcon 1987 utolsó négy hónapjára 265 millió dollár fizetésimérleg-deficitet jósol, ami azt jelenti, hogy 1987-ben a teljes hiány 1170 millió dollárra fog rúgni, szemben az MNB 950 milliós becslésével, és még ezt az általunk adott előrejelzést is túlzottan optimistának véljük. (Úgy tudjuk, Magyarországon némelyek olyan előrejelzést készítettek, amely szerint a fizetési mérleg deficitje legalább 1,3-1,4 milliárd dollár lesz.)
A magyar fizetési mérleg alakulásával kapcsolatos pesszimizmus nagyrészt abból fakad, hogy hivatalos magyar statisztikák szerint 1987 első felében a nem rubelrelációjú cserearányok újabb 3 százalékkal csökkentek, az elmúlt év 7 százalékos csökkenését követően. A nem rubelexport 2,8 százalékkal nőtt nominálisan (reálértékben ez 1 százaléknál kisebb növekedés), míg az import 5,8 százalékkal nőtt nominálisan (ami 1-2 százalékos csökkenés reálértékben számolva). Különösen nagy visszaesés mutatkozott a gépek és berendezések exportjában (23 százalékos csökkenés reálértékben), és továbbra is nehézségekkel kell szembenéznie az élelmiszer- és mezőgazdasági exportnak (a kivitel reálértékben mérve 3 százalékkal nőtt, de ez nominálisan csak 1,6 százalék). Az energia kivételével az import viszonylag gyorsan nőtt – a nyersanyagok importja reálértékben 4-5 százalékkal, a gépek és berendezéseké 3-4 százalékkal, az ipari eredetű fogyasztási cikkeké 1 százalékkal, az élelmiszerek és mezőgazdasági termékeké 9 százalékkal – gyorsabban, mint ahogy a gazdaság átlagos növekedése. Figyelembe véve, hogy a Magyar Nemzeti Bank már a harmadik egymást követő évben képtelen reális előrejelzést készíteni a konvertibilis fizetési mérleg helyzetére vonatkozóan, jogosnak tűnik bizonyos szkepticizmussal tekinteni a legújabb előrejelzéseket is.
C) A konvertibilis külkereskedelem, fizetési mérleg és adósságállomány előrejelzése 1987-re
1987 egészére a magyar nem rubelexport 4,7 százalékos növekedését várjuk nominális dollárértéken számolva, ami reálértékben körülbelül 2 százalék növekedésnek felel meg, míg az import várhatóan 3,4 százalékkal nő nominális dollárértékben, ami 2 százalékos csökkenésnek felel meg reálértékben. Az ország összes nem rubel kereskedelmi deficitje (vámstatisztikák alapján számolva) csak kis mértékben fog csökkenni: 444 millió dollárról 400 millió dollárra. Fizetési mérlegadatok alapján várható, hogy Magyarország konvertibilis exportbevételei gyorsabb ütemben (közel 15 százalékkal) növekednek, mivel bizonyos 1986-ban kiszállított exporttételeket csak 1987-ben fizetnek ki. Mivel a konvertibilis import (a kifizetések alapján számolva) 5 százaléknál kisebb mértékben nő, az ország kereskedelmi deficitje várhatóan 400 millió dollárral csökken, körülbelül 140 millió dollárra. Ugyanakkor azonban a magyar adósságok növekvő terhei (a nettó kamatterhek várhatóan 180 millió dollárral nőnek) részben ellensúlyozni fogják a kereskedelmi mérleghiány csökkenését, és a fizetési mérleg hiánya csak mintegy 240 millió dollárral csökken – az 1986-os 1 milliárd 419 milliós szintről 1 milliárd 170 millióra (1987 végéig).
A Nyugattal szembeni konvertibilis adósságok, miután 1986-ban rekord ütemben, 3,3 milliárd dollárral nőttek, 1987-ben is várhatóan 2,6 milliárd dollárral fognak növekedni. Véleményünk szerint ez az eredmény a következőkből fog összeállni: 1,2 milliárd dollár tudható be a konvertibilis fizetési mérleg hiányának, 0,3 milliárd dollár a harmadik világnak nyújtott hitelek növekedésének, míg a maradék 1,1-1,2 milliárd dollár a valutaárfolyam-változások hatásából fakad, feltéve, hogy 1987 végéig a dollár értéke átlagosan 1,7 DM-ra süllyed. A figyelmes olvasó észreveheti, előrejelzésünkben feltételeztük, hogy Fekete János spekulációs veszteségeinek egy része megtérül 1987 során, de ez a megtérülés valószínűleg jóval kisebb arányú lesz, mint 1986-ban volt. Figyelembe véve az ország Nyugattal szembeni követeléseinek a valutaárfolyam-változásokból következő, kis mértékű – mintegy 120 millió dolláros – növekedését, Magyarország várható bruttó konvertibilis adósságállománya 1987 végére eléri a 17,9 milliárd dollárt.
Bizonyosak vagyunk benne, e jelentés olvasóinak némelyike nem tartja hihetőnek, hogy 1987 végére 18 milliárd dollárra emelkedjék a bruttó konvertibilis adósságállomány; míg mások, főként a Magyar Nemzeti Bank képviselői erősen igyekeznek majd kétségbe vonni ezt az előrejelzést. Elfogadjuk, hogy az év végi bruttó adósságállomány esetleg valamivel alacsonyabb lehet, de 17 milliárdnál biztosan nem lesz kevesebb, hacsak nem kezdi el Magyarország gyorsan felélni valutatartalékait. Az 1986. év végi 15,1 milliárd dolláros bruttó adósságállomány, az idei, minden bizonnyal 1 milliárd dollárnál nem kisebb fizetési mérleghiány, a valutaátváltási arányok változásaiból következő veszteségek (ezek semmiképpen nem lesznek 0,8 milliárd dollárnál kisebbek), és végül a harmadik világnak nyújtott 0,2 milliárd dollárnyi nettó hitel következtében az 1987. év végi bruttó konvertibilis adósságállománynak el kell érnie a 17,1 milliárd dollárt. Ha mondjuk Magyarország úgy dönt, hogy 1 milliárd dollárral csökkenti valutatartalékait, úgy közel kerülhetnek a 16 milliárdos bruttó adósságszinthez; ezt a határt egyes magyar bankárok szerint nem fogják átlépni. De a tartalékok 1 milliárd dolláros csökkentése a vereség beismerését jelentené. Az olyan nehéz idők előtt, amelyek most következnek, a tartalékok csökkentése a végső lépés lenne; csak akkor kerülne sor rá, miután már lehetetlennek bizonyult a bruttó adósságállomány növelése és a tartalékok szinten tartása. Ha a tartalékok ilyen ütemben csökkennek, akkor nincs messze az idő, amikor kitör a pánik a hitelezők közt, és akkor Magyarország egyenesen adósság-átütemezésért kényszerülne folyamodni. Ahogy a tartalékok csökkennek, úgy válik egyre bizonytalanabbá, hogy sikerül-e rövid távú hitelekhez jutni. Ha kitör a pánik, 1 milliárd dollár tartalék elvesztése után Magyarország egy éven belül könnyen elveszíthet újabb 1,5 milliárd dollárt a rövid lejáratú hiteleken. Ha tovább folytatódik a tartalékok újabb 1 milliárd dolláros csökkenése, mivel már hosszú távú hiteleket sem kap a második évben az ország, így könnyen abban a helyzetben találhatja magát Magyarország, hogy 18-24 hónapon belül csupán a Nyugattal szemben fennálló 1 milliárd dollár követelése marad tartalékként (az aranytartalékokat leszámítva), és ekkor elkerülhetetlenné válik az átütemezés.
D) Kilátások az 1988–1991-es évek konvertibilis külkereskedelmére, fizetési mérlegére és adósságállományára
A következő néhány év során kézben tartható Magyarország konvertibilis fizetési- és adóssághelyzete, ha a politikai vezetés hozzájárul, hogy a Nemzeti Bank készenléti hitelt („stand-by loan”) vegyen fel az IMF-től, és ha a Valutaalap feltételeit is ezzel együtt elfogadják. Csakis az IMF támogatása esetén remélheti Magyarország, hogy a nyugati kereskedelmi bankok az 1988–89-es évekre várható, mintegy 0,9-1,2 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiány ellenére hajlandók legyenek hitelt nyújtani neki, mielőtt 1990-ben sikerült egyensúlyba hozni a fizetési mérleget. Magyarországnak a valószínűleg három évig tartó „alkalmazkodási program” idején szigorúan teljesíteni kell az IMF feltételeit. Ha egy kicsit is eltérnek az előírt programtól, a Valutaalap felfüggesztheti a hitelek folyósítását, aminek az lenne a következménye, hogy Magyarország kereskedelmi bankokhoz is hiába fordulna hitelért, és igen bonyolulttá válna a kormányhitelek felvétele is.
De úgy tűnik, az IMF ezúttal óvatosabb lesz, mint 1981 táján volt, amikor Magyarország tagjainak sorába lépett. Ennek több oka van. Először is, a kezdeti készenlétihitel-megállapodás ajándéknak bizonyult, és nem eredményezett alapvető változást a magyar gazdaságpolitikában. Sőt, a dolgok rosszabbul mennek, mint korábban. Az IMF fontos szerepet játszott abban, hogy helyreállítsa a nyugati bankok Magyarországba vetett bizalmát, miközben a kormány továbbra is visszaélt ezzel a bizalommal, és a mai válságba sodorta az országot. Másodszor, az IMF szakértői a saját bőrükön tanulták meg, hogy a magyarok erősebbek az ígérgetésben, mint a tettekben, és ezt a tapasztalatot is nyilván felhasználják egy új készenléti hitel kidolgozásakor (például kötelező mennyiségű megkötések, a reformintézkedések határidejének előírása). Harmadszor, igen valószínű, hogy a következő hat hónap során Magyarország, Lengyelország és Jugoszlávia az IMF-hez egyidejűleg fog készenléti hitelért folyamodni. Az elbírálók, különösen az amerikai kongresszus, alaposan meg fogják vizsgálni e kérelmeket. Az IMF kétségkívül kemény feltételeket szabhat majd. A három kérelmező közül a lengyelek helyzete a legsúlyosabb, míg a Jugoszláviának nyújtandó hitel a legkevésbé kérdéses politikailag. Ebből az következik, hogy az IMF valószínűleg a magyarokkal beszél majd a legkeményebb hangon, és – szemben a lengyelekkel – a magyaroknak kemény feltételű programot kell lenyelniük. Az ilyen eljárás politikailag szükséges az IMF számára, hogy a konzervatív kritikusok előtt lefedezze magát. A magyarok tehát nehéz tárgyalások elé néznek, és semmi garancia nincs rá, hogy az IMF követelései kedvére lesznek a magyar politikusoknak. De csak az erős gyógyszer lehet hatásos egy olyan állapotban lévő gazdaság esetében, mint amilyen a magyar. A szokásos kereslet-visszafogó követelések mellett az IMF-programnak tartalmaznia kell egy teljes és következetes csődtörvényt, az állami támogatások felszámolását, még akkor is, ha az munkanélküliséget eredményez, a konvertibilis export ösztönzését szolgáló intézkedéseket (ideértve egy jelentős valuta-leértékelést, még ha az az infláció átmeneti erősödésével jár is), az árak és a kamatok racionalizálását, a beruházási döntések ésszerűsítését stb. Ha az IMF beéri egy olyan újabb reformmal, amely jogi-szervezeti kérdésekre összpontosít, és nem tartalmaz lényegi gazdasági intézkedéseket, ez minden érdekelt számára tragédia lenne. Az IMF elveszítené szavahihetőségét – a keleti blokk ügyeit intézve nem sokat nyert ez irányban; romániai, valamint kisebb méretekben jugoszláviai szereplése jelentős kudarcnak számít. De Magyarország lenne a legnagyobb vesztes, mert lengyel stílusú válságba kormányoznák. A magyarok a maguk forradalmi természetével nehezebb napokat szerezhetnek a kormányuknak, mint a lengyelek.
De ha feltesszük, hogy minden jól megy, Magyarország egy mintegy 750 millió dollárig terjedő készenléti hitelt remélhet három évre, amit 1991-ben egy 250 millió dolláros egészítene ki. Továbbá feltéve, hogy az 1987-es 1,2 milliárdos konvertibilis fizetési mérleghiányra vonatkozó becsléseink helytállóak, az IMF valószínűleg hozzá fog járulni, hogy ezt a deficitet egy hároméves időszak során számolják fel, és 1988-ban 0,8 milliárd dollárra, 1989-re 0,4 milliárdra csökkentsék, 1990-re egyensúlyozzák ki a mérleget, és 1991-re érjenek el 0,4 milliárd többletet. E viszonylag nagyvonalúan megszabott kiigazítási időszak végére, 1991-ben az ország bruttó adósságállománya eléri majd a 21 milliárd dollárt, vagyis 3 milliárd dollárral lesz több, mint 1987 végén. A Nyugattal szemben fennálló nettó konvertibilis adósságok állománya 17 milliárd dollár lenne 1991-ben, 4 milliárddal több, mint 1987-ben.
A Magyarország előtt álló kiigazítási időszak kemény feltételeit világosabban látjuk, ha azokat a következő néhány év külkereskedelmi forgalma alakulásának szempontjából vizsgáljuk. Míg a nem rubelexportban jelentős (reálértékben 1988–91 közt kb. évi átlag 4 százalékos) növekedést kell elérni, addig a nem rubelimportban ugyanezen időszak során több mint évi 4 százalékos növekedést kell biztosítani ahhoz, hogy a kiigazítási időszak követelményeinek eleget tegyenek. Különösen jelentősen csökkenni fog számításaink szerint az egyéb nyersanyagok importja (azon belül is főként az élelmiszereken kívüli mezőgazdasági nyersanyagoké, illetve az építőanyagoké, amelyek importja a feltevések szerint évi átlag 10 százalékkal csökken), valamint a fémek, a vegyipari termékek és műtrágyák, illetve a gépek és berendezkedések importja, ideértve a pótalkatrészeket is (évi átlag 6 százalékos csökkenés). Az ipari eredetű fogyasztási cikkek importja legalább öt évig, az élelmiszerek és tüzelőanyagok importja pedig az előrejelzések szerint 2, illetve 10 százalékkal növekedne évente. Az utóbbinál figyelembe kell venni a meglehetősen alacsony bázist. Természetesen lehetséges lenne gyorsabban növelni az importot, ha az áruk és szolgáltatások exportjából származó bevételek gyorsabban nőnek az új reform első éveiben (1988–90 közt), mint ahogyan mi számítottuk. Egyébként meglehetősen nagy aggodalommal tekintjük azt a kérdést, hogy az import visszafogása nem indít-e el egy lefelé gyűrűző spirált a magyar exportban, hiszen Magyarországon az exportnak hagyományosan magas az importhányada.
E) Az előrejelzés veszélyei
Úgy tűnik, nehéz elkerülni a sötét kilátásokat – több mint 50 százalék annak a valószínűsége, hogy Magyarország átstrukturálja, illetve hogy hivatalosan átütemezi adósságait a következő 18 hónap során. Ez a kezdeményezés eredhet maguktól a bankoktól is, melyek esetleg technikai adósságátstrukturálást javasolnak, hogy könnyítsenek Magyarország terhein, de kezdeményezheti a műveletet az IMF is. De sor kerülhet valódi átütemezésre is, ha a pénzpiac hangulata megváltozik. A dolgok végső kimenetele mindenesetre a magyarokon múlik. Míg a technikai adósságátstrukturálásra nem kell túlzott aggodalommal tekinteni, egy valódi átütemezés után már azon országok csoportjába sorolnák Magyarországot, amellyel a pénzügyi világ lehetőleg minden kapcsolatot kerül – idetartozik például Lengyelország, Jugoszlávia és számos fejlődő ország. Mondani sem kell, ha Magyarországon likviditási válság alakul ki, és bekövetkezik a pénzügyi összeomlás, akkor a jelen tanulmányban adott előrejelzés is érvényét veszti.
Magyarország nemzetközi pénzügyi helyzetének jövője a magyar politikai vezetők tisztánlátásán múlik. A legtöbb magyar politikus még nem értette meg, hogy az ország jobban járna, ha engednének az IMF követeléseinek, és alapos gazdasági átalakítást hajtanának végre. A tipikus magyar politikus ehelyett hosszan és bátorítóan beszél arról, mi mindent lehetne csinálni, és beéri a nagy nyilvánosság megnyerését célzó néhány gesztussal. Esetleg ha egy hónapra Lengyelországba vagy Romániába száműznék a vezető magyar politikusokat, az segítene meggyőzni őket arról, hogy gyorsan rendbe kell tenni a házuk táját. Nem lenne meglepő, ha az IMF és a józan magyar közgazdászok nem tudnák meggyőzni a magyar politikusokat. A román, lengyel és jugoszláv politikusok 1980–81 során nem voltak meggyőzhetők. A lengyel politikai vezetés még akkor sem értette meg az idők szavát, és még akkor sem szánta el magát a cselekvésre, amikor egy olyan válsággal kellett szembenéznie, amelyet a század hátralevő éveiben sem lesz képes megoldani. A nyugati megfigyelők előtt világossá válik e magatartás mozgatórugója, ha figyelembe veszik, hogy ezeknek a politikai vezetőknek nem kell valódi választásokkal szembenézniük. Vajon a magyar politikusok tágabb látókörűek, mint kelet-európai kollégáik? Felfogják-e, hogy mit kell tenniük, ha el akarnak kerülni egy újabb forradalmat, amelybe belebukhat a rendszer, a kommunista párt, esetleg maga az ország? A „Nagy Testvér” még mindig figyel.[SZJ]