Az alábbi írás egy hosszabb tanulmány első része, amelyben a szerző a közérdekű, a nyilvános, a személyes adat, valamint a titok1 jogi szabályozását követi nyomon, nemzetközi kitekintésben. A tanulmány második részét, mely a magyar szabályozást és joggyakorlatot taglalja, következő számunkban közöljük. A szerk.
Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy a személyes-bizalmas versus közügy-nyilvános bonyolult dichotómiáit2 áttekintsem. A fogalmi problémákon kezdem, mert az sem evidens, hogy mi magántitok és mi res-publica, utóbbin belül pedig mi tartozik a köznyilvánosságra és mi a köztitok. A fogalmak értelmezésén túl nem tekinthetünk el attól sem, hogy a titkosság-nyilvánosságnak nem csak eloszlása, de fogalma is kulturálisan meghatározott; a hazai szabályozás logikai megközelítése közben pedig érdemes a joggyakorlatra is vetni egy pillantást.
Átlátható állam: nyilvános adat és/vagy közérdekű adat?
Az első lépés annak tisztázása, hogy elválasztandók-e az elemzés szempontjából az információs jogok és a kommunikációs jogok, és ha igen, miként. Az információszabadság és a személyes adatok védelme közötti alkotmányos kapocs nálunk különösen szoros.3 Kölcsönös meghatározottságukról, egymás általi korlátozottságukról, melyet általában az átlátható állam – átláthatatlan polgár toposzban értelmezünk, sokan írtunk, sokat. Azonban a viszonyuk más szabadságokhoz kétes.
Az emberi jogok világában a dogmatikai rendezettség hiánya – és erről az emberi jogok ellenfelei jó sok bőrt lehúztak már – nem rendkívüli eset. Az alapjogok közötti viszony érdekességeihez tartozik, hogy az alapjogokon belül létező vagy kreált jogcsoportok, viszonyok olyan szerkezeteket mutatnak, amelyek meglepőek. Amikor az adatvédelmet és az információszabadságot elemezzük, akkor a két alapjogról mint információs jogokról beszélünk, pedig ha az állam átláthatósága – az ember átláthatatlansága kettős maxima nem kapcsolná őket egybe, kevés közöset találnánk belső szerkezetükben.4 Az információs jogok természetesen elkülönülnek a kommunikációs jogoktól.
A személyes adatok védelmét senkinek sem jutna eszébe a kommunikációs jogok körébe vonni, gondolnánk. A személyes adatok védelmének a közmegegyezés szerint ezekhez csak annyi közük van, hogy – egyebek mellett az egyes eltérő jogi kultúrák sajátosságainak megfelelően – korlátozzák a kommunikációs jogok érvényesülését. Az alkotmányjogi gondolkodás sajátosságai, nemzeti eltérései miatt ez sem egészen igaz. Az angolszász alapjogi gondolkodásban – mindenekelőtt Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon – elterjedt az a nézet és a problémakezelés azon módja, amely a személyes adatokhoz fűződő jog egyik elemét, a megismerési jogot egyenesen az információszabadság lényegeként értelmezi. E megközelítés logikai formulája az, hogy jogunk van sokféle információt szerezni az állami szervektől (akár különböző alkotmányos igény alapján – tenném hozzá), melyek lehetnek a közhatalommal kapcsolatosak is, de ugyanígy lehetnek személyesen rólunk szólóak is.
Példaként egy jellemző ausztrál (de ez a szöveg lehetne pl. kanadai vagy új-zélandi is) megközelítés, mely egyébként az információszabadság és a kifejezés szabadsága viszonyára is utal, és a következő három, morálisan is igazoltnak láttatott követelményt fogalmazza meg:
Először is: „Mindenkinek joga van tudni, hogy milyen információkat tart róla személy szerint nyilván a kormányzat.”
Másodszor: „A kormányzatnak meg kell nyílnia a nyilvánosság előtt, hogy elszámoltatható legyen, és hogy kitegye önmagát a polgárok értékelésének és ítéletének.”
Harmadszor: „A hozzáférés a megfelelő ismeretekhez elvezet a kormányzati tevékenység terén és a politikaformálásban a közösségi részvétel magasabb színvonalára.”5
Ebben a megközelítésben az az érdekes, ahogyan a privacy, de szűkebben a személyes adatokkal kapcsolatos önrendelkezési jog egyik részelemére, a megismerési jogra az információs jogok megalapozójaként tekint az elmélet és a jog is. Ezt – bár számunkra furcsa – nem érzem indokolatlannak, de úgy látom, azzal a veszéllyel jár, hogy a személyes privacy védelmének más, nem kevésbé fontos és az önrendelkezés szempontjából alapvető részei háttérbe szorulhatnak, ami a tengerentúli joggyakorlatban sajnos tényleg megfigyelhető. A második és harmadik követelmény – helyesen – a vélemény- és szólásszabadságra is utal, amennyiben leszögezi, hogy a kormány munkájáról formált vélemény kifejtésének előfeltétele, hogy arról, valamint a döntési eljárásról is legyenek ismereteink.
Erősen jelen van – a német–francia jogcsaládokban és persze Magyarországon – az a nézet, hogy a kifejezés és az információ szabadságának legfőbb korlátja a privacy védelme.6 Másképp áll ez a kommunikációs jogokkal. „Ezt a két szabadságot [a kifejezés szabadságát és az információszabadságot – M. L.] gyakran egyetlen lélegzettel említik, tekintettel a közöttük fennálló szoros kapcsolatra, sőt egybefonódásra, annyira, hogy az információszabadságot a kifejezés szabadsága részének vagy ellentétének tekintik.”7
Ebben a tekintetben az Egyesült Királyság jogéletében erőteljes ellentét mutatkozik a common law megközelítése,8 illetve az utóbbi években erősödő nemzetközi jogi, törvényi jogi (és kontinentális jogi) megközelítés között, mert az előbbibe – az ottani bírálók szerint vaskalaposságból – a hagyomány szerint nem értik bele a közérdekű adatok megismerésének jogát. Az információszabadság fogalma „pontatlan és kidolgozatlan”.9 Angliában például a common law talaján nem fejlődött ki az információszabadság általános jogi koncepciója. Az információszabadság mint a közhatalom kötelezettsége a common law-ban olyan meghatározott különös helyzetekben jelenik meg, amikor az információhoz való hozzáférés meghatározott dokumentumokra korlátozódik: például szerződéses jogviszonyhoz kötődik, és a megismeréshez valamilyen jogcímet lehet hozzárendelni. A fejlett információszabadság-jognak viszont alapja, hogy a megismeréshez semmilyen jogcímet vagy jogi érdeket nem illik megkívánni.
Továbbá szerte a világon elterjedt az a téves meggyőződés – szerintem inkább hiedelem –, hogy az információszabadság része lenne a kifejezés szabadságának. Ez az értelmezés a nemzetközi jogi mintákat követve egyébként megjelent a magyar alkotmánybíróság gyakorlatában is. E felfogásra jó példa az Emberi Jogok Európai Egyezménye, mely szerint:
10. cikk 1. „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. E jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson…” Ugyanezt találjuk a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya megfogalmazásában (19. cikk 2.): „Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra; ez a jog magában foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli – szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más tetszése szerinti módon történő – keresésének, megismerésének és terjesztésének a szabadságát is.”
Megítélésem szerint a helyes megközelítés az, hogy az információszabadság előfeltétele, alapzata a véleményalkotásnak és kifejtésének is, de semmiképpen nem része annak. Másfelől az információszabadság koncepciójának kiterjedése a véleménynyilvánítás szabadságánál kétségkívül szűkebb, hiszen csak a kormányzat vagy az ennél tágabban felfogott közhatalom által birtokolt közinformációk megismerhetőségére és terjeszthetőségére10 vonatkozik.
Az információszabadság kulcseleme másfelől mindenekelőtt az, hogy jogunk van tudni, hogy jogunk van kérdezni.11 Az Egyesült Államokban az alkotmány első kiegészítése védi a szólás szabadságát. Ennek értelmezésénél mindig felmerül, hogy eszerint a véleményalkotáshoz jogunk van ismeretet is (!) szerezni: „right to know”. És hogy ez magában foglalja az egyén alkotmányos jogát arra, hogy idegen befolyástól mentesen információkat és eszméket ismerjen meg (persze a tájékozódás, informálódás joga messze túlmegy az állam birtokában lévő ismeretekhez való hozzáférés jogán), és ezen túl magában foglalja a közhatalom pozitív kötelezettségét arra, hogy az információkat elérhetővé tegye. Az államnak egyfelől tűrnie is kell, de ez nem elegendő; köteles szolgáltatni és cselekedni is. Mindez – míg a kifejezés szabadsága olcsó – viszonylag drága joggá teszi az információszabadságot. Nem vitásan két jogról van szó. Az Egyesült Államok jogi kultúrájában erős tradíciót, kitüntetett helyet foglal el a nyitott kormányzat eszméje, de úgy is, mint az első alkotmány-kiegészítés egyik attribútuma, mely viszont lefedi az információszabadságot.
Ma az Egyesült Államok információszabadság-törvényét az adott lakosság által leginkább igénybevett ilyen jogszabályának tekintik: 1999-ben már 1 965 919 információszabadság-kérelmet regisztráltak, mely a következő évben meghaladta a kétmilliót. Ami a költségeket illeti, a becslések szerint az társadalmi szinten, évente és állampolgáronként egy dollárra rúg.12 Ha az USA statisztikáját vesszük kiindulópontnak, és az amerikai arányoknak megfelelne a mi közügyi kíváncsiságunk, akkor idehaza körülbelül évi 80 000 közérdekű adatkérésnek kellene a hivatalokhoz érkeznie. Hangsúlyozom, nincs erről megbízható hazai statisztika. Az adatvédelmi (és információszabadság-) biztos mindig – évente – felszólítja az adatkezelőket, hogy a hozzájuk érkezett közérdekű adatkérésekről, valamint az elutasításokról adjanak tájékoztatást. Eszerint legutóbb 2004-ben összesen 50 271 közérdekű adat megismerésére irányuló kérelmet jelentett be 495 adatkezelő, ebből 41 (!?) kérelmet utasítottak el.13
2002 2003 2004
Jelentést küldők száma 555 433 495
Közérdekű adatok megismerésére
irányuló kérelmek 31 103 10 160 50 271
Elutasított kérelmek 21 66 41
Ezek az adatok (legalábbis a 2004. éviek) meglepő módon a lakossághoz mért arányában nem állnak olyan nagyon távol az USA adataitól. Messzemenő következtetéseket azonban mégsem vonnék le ebből a kedvezőnek látszó statisztikából. Saját korábbi adatvédelmi biztosi tapasztalataim arra intenek, hogy az adatszolgáltatás nem megbízható.14 Az adatsorok árulkodóak: alacsony az adatközlők száma, továbbá évente akár ötszörösére vagy töredékére is változik az adatkérések száma. Mindennapos tapasztalatainkkal nem fér össze, hogy a közérdekű adatkezelők – állításuk szerint – olykor csupán kevesebb mint egy ezrelékét(?) utasítják el az adatkéréseknek.
Az újabb szakirodalom az információszabadságot már nem a kifejezés szabadsága kiegészítőjeként jellemzi. Azt hangsúlyozza, hogy olyan előnyöket hoz az alapjogok világába, amelyekkel a kifejezés szabadsága nem szolgál. Ezek a közhatalom nyilvánossága, átláthatósága, elszámoltathatósága, amelyek a „jó képviseleti kormányzat”, a demokrácia eszszenciális tartalmát adják.15 A kifejezés szabadságát – amint erre utaltam – gyakorta a véleményszabadság részeként értelmezik.16 Létezik tehát az a logikai szerkezet, hogy a véleményszabadság magába foglalja a kifejezés szabadságát, ami pedig tartalmazza az információszabadságot.17
Hogy a kör teljes legyen, ismeretes olyan megközelítés is, melyben a kifejezés szabadságát a személyes privacy egyik megnyilvánulásának tekintik. E felfogás szerint valamely tárgyról (és ez miért ne lehetne ún. közügy) kifejtett személyes álláspont, amint az annak kinyilvánításától való tartózkodás a személyes autonómia gyakorlása és megnyilvánulása, melyben az egyén a társadalom viszonyaira reflektál. A személyes privacy oldaláról tekintve a kifejezés szabadsága távolról sem korlátlan, hiszen azt mások jogai és a közösség jogai, sőt a nemzetbiztonság szempontjai is korlátozzák.18
Csalás vagy jog, avagy mi legyen átláthatatlan?
Magától értetődőnek tűnik viszont, hogy a magánélet sérthetetlenségének elve megkívánja, hogy magánéletünk, személyes viszonyaink az állam és mások számára átláthatatlanok legyenek. Korántsem ilyen egyértelmű azonban, hogy mi tartozik ebbe a körbe, mi a privacy, mit védünk alatta, és hogyan védjük azt. Az egyik figyelemre méltó álláspont szerint a privacy oltalma csalást leplez, helyesebben a magánélet védelme a csalás egyik fajtájának támogatása.
A privacy védelmének alapvető belső gyengeségei egyértelműen abból fakadnak, hogy a védelem tárgya, pontosabban az alanya, az ember mint szubjektum kétséget kizáróan létezik, de a jogban – azt hiszem ugyanilyen kétséget kizáróan – mindig meghatározatlan marad. A magam részéről biztosan nem vállalkoznék a személyiség jogi meghatározására,19 ugyanis ez eddig még senkinek sem sikerült. Ha történészt, pszichológust, teológust kérdezünk arról, hogy mi az ember, mit jelent a személyiség, elég világos válaszokat kapunk.20 Viszont a magánélet védelmének jogi instrumentumain, így az adatvédelem intézményein is könnyű élcelődni, fogást találni, hisz nem képes megmondani, mit gondol a védelem tárgyáról. Az ész cseleivel szemben a jogvédelem szava olykor elnémul. Másfelől elméletileg is, és a tapasztalat alapján is teljes bizonyossággal mondható, hogy bármennyi bizonytalanság terhelje is, az információs jogok hatékony érvényesítésének hiányában az információs korban valamilyen – néha talán arctalan – zsarnokság ott kopog azon az ajtón, mely a személyesség világát kiszolgáltatja külvilágának.
A magánélet jogi meghatározhatatlansága okán21 támadható. Az egyik legnevesebb és legradikálisabb ellenfele a privacyt biztosító társadalmi normarendszereknek R. A. Posner. Szerinte, röviden, a magánélet oltalma gyakran a csalók menedéke.22 Álláspontja szerint téves az a gondolati kiindulópont, amely a privacyt értékként tételezi. Ebből fakadóan az egész építmény téves feltételezésen nyugszik. A magánéleti tényeink ismerete értéket képvisel embertársaink számára, homályban tartásuk viszont költségeket támaszt társadalmi és egyéni szinten egyaránt. A privacy fogalmát és értékeit a piacot leíró fogalmi eszközökkel kell értelmeznünk, hiszen forgalomról, tranzakciókról és tranzakciós költségekről kell beszélnünk. A személyközi viszonyokban a magánélet tényeinek feltárása barátaink és üzletfeleink számára nyereség forrása lehet, míg eltitkolása részükről veszteség. Ez ugyanúgy áll az adóztatás esetére, mint a versenyre, a munkavállalóknak a munkaadók elől eltitkolt betegségeire, mint a barátságra és a házasulandók közötti kapcsolatra is (amikor például a házasulandó férfi eltitkolja nemzőképtelenségét, a nő meddőségét)23. A mindennapi életben, amint azt a pszichológusok és szociológusok jól tudják – írja –, az emberek gyakran manipulálják egymást, egymás véleményét. Ezért van szükség szerinte a privacy közgazdasági szemléletű elméletére. A magánélet kifürkészése nem elítélendő, noha „[a] legkeményebb privacy-védelmezők felfogása szerint a személyes privacyhez való jog alapján annak alanya ellenőrzi a róla szóló adatok áramlását”.24 Pedig helytelen és nem is hatékony, ha az eladó a szolgáltatás minőségét tekintve hamis vagy hiányos tájékoztatást ad. „Miközben az emberek ugyanúgy »árulják magukat«, mint áruikat.”25 „Nincs válasz Brandeis híres tételére: »The right to be alone«. Néhányan egyedül akarnak maradni. De e mögött az a törekvés húzódik meg, hogy a körülöttük lévő világot manipulálni akarják, válogatnak a rájuk vonatkozó tények között, aszerint, hogy van, amit nyilvánosságra engednek jutni, van amit nem.”26 Ugyanakkor az emberek – ez azért érthető – nem szeretnek mezítelennek látszani. Számos olyan magáninformáció is van, amit az emberek akkor is szeretnek eltitkolni, ha egyébként nem diszkreditáló.
A vonakodás magyarázható, amikor a bankkal szemben a hitelek piacán az emberek jövedelmüket minél magasabbnak tüntetik fel, miközben az adóhatóság, az emberrablók, a tolvajok figyelmét úgy igyekeznek elterelni magukról, hogy jövedelmüket eltitkolják. Ehhez hozzátehetjük, hogy ahol állam támogatja a szegényeket, ott sokan akarnak szegénynek látszani.27 A magánélet védelme tehát komolyan növeli a tranzakciós költségeket. A polgári jogban manifesztálódó társadalmi érdek alapján viszont általános cél ezeknek a költségeknek a csökkentése.28
Az Egyesült Államok számára valóban néhány szférában piaci előnyöket jelenthet a személyes adatok üzleti felhasználásának lényegesen nagyobb szabadsága. Állítják sokan, ha az ügyfeleket mélyebben ismerhetik a bankok, róluk üzleti célból személyiségprofilt készíthetnek, akkor csökken a bank kockázata. Ha csökken a bank kockázata, akkor pedig a piac szabályai szerint olcsóbbak lesznek a hitelek, a privacy alacsonyabb védelmét üzleti előnnyé válthatja a (becsületes) magánember is. Mindezek alapján közgazdasági irracionalitásuk miatt Posner komolyan kárhoztatja azokat a jogalkotási törekvéseket, amelyek az Egyesült Államokban a magán- és üzleti titkok oltalmát erősítik. A magánélet oltalmának szólamait szerinte le kellene cserélni a kérdés közgazdasági elemzésen alapuló értékelésével.
Arra a pőre tényre is hivatkoznak a Posnernél kevésbé felkészült privacy-elutasítók, hogy az adatbányászati módszereket alkalmazó direktmarketing-cégek milliárdos forgalma jelentékeny mértékkel járul hozzá az USA nemzeti jövedelméhez, és százezreknek ad munkát. De tudjuk, a szabadságnak is van ára és kockázata. A tapasztalat szerint az alapvető jogok biztosítása mellett is virágzik a piac, sőt, a privacy védelme számos téren különleges piaci keresleteket is nyit, melyek ugyancsak növelik a gazdaságot. A privacy legvérmesebb ellenfelei sem gondolják, hogy a transzatlanti gazdasági versenyt az Európai Unió éppen szigorúbb adatvédelmi szabványai miatt fogja elveszíteni. Megítélésem szerint a posneri felfogással szemben dogmatikai ellenvetések is felvethetők, mindenekelőtt azért, mert álláspontja szerint az adatalany tulajdonaként tekint a személyét érintő információkra, noha ez általában lélektani tekintetben sem igaz. Az önrendelkezési jog pedig soha nem keverhető össze a tulajdonjoggal.
Talán, ha az egyes tranzakciókra vetítve vetnénk alá költség-haszon elemzésnek az alapjogokat, arra jutnánk, és nem csak a privacy védelme tárgyában, hogy a haszon rendszerint kevesebb, mint a költség. Mégis, a tapasztalat szerint azok az államok, azok a társadalmak sikeresek, amelyek vállalják a szabadság költségeit. Úgy tűnik – ha a közgazdasági eszesség ezt nem is tudja feltétlenül kiszámolni –, hogy a szabadság tisztelete rugalmasabbá teszi az államot. Esélyt ad arra, hogy a sok eseti hibás választás – ellentétben az alapjogokat elutasító társadalmakkal – ne legyen végzetes, így csökken a hajlam az entrópiára. A zsarnokság kevésbé szokott sikeres lenni, mint a szabadelvű demokrácia. Az alapvető jogok akár utilitárius szemléletű elutasítása is valószínűleg a zsarnokság előszobája.
Az individualitás védelme mégiscsak evidens követelmény, de kontinensenként, országonként, megyénként, családonként eltérő tartalommal. A komolyabb gondolkodású szerzők többsége számára a magánélet védelme vitán felül álló személyes és társadalmi érték. „Végül is, akik állítólag a maszk ellen tiltakoznak, azok magát a kultúrát ítélik el. Hisz a kultúrtörténet nem egyéb, mint az emberi erőfeszítések végeláthatatlan sora, amivel ki akarjuk szabadítani magunkat a természet zsarnokságából, korlátozni akarjuk a hatalmát, és egy másik világot teremteni magunknak…”29 Ez igen mély gondolat. Maszk nélkül nincs civilizáció, nélküle nincs emberi társadalom, és nincs individualitás sem. Ha levesszük az álorcákat, a legfinomabb úriember is csak egy vicsorgó kanmajom.
Ugyanakkor sokan állítják azt is, hogy a privacy értékének van antropológiai háttere, sőt talán még genetikai meghatározottságról is beszélhetünk, azaz túlmutat az emberi nemen. Arra utalnak, hogy számos tengeri ragadozó, madár vagy emlős rendszerint kijelöli a felségterületét, és annak védelmében kész akár háborúba is bocsátkozni, mindenekelőtt fajtársaival. Szerintem az ilyesmi nem hozható összefüggésbe privacy-felfogásunkkal. Viszont az emberi kultúrákban a privacy mindenütt ott van, de mindenütt máshogyan, mindenütt másmilyen alakot ölt. Valószínűleg nem tévedünk, ha azt mondjuk, az igény egyetemes megnyilvánulásainak formái esetlegesek.
Ezért sokszor azt sem tudjuk pontosan, miről szól a privacy jogvédelme. Az, hogy mit is kellene eltitkolni a közösség kíváncsi szemei elől, bizony kultúráról kultúrára alapvetően különbözik,30 de adott kultúrán belül is bizonytalan.31 Privacy-védő jogászoknak el kellene látogatniuk – magam sem láttam még – az Ephesus-beli ókori latrinák romjaihoz. Ephesus – benne a nyilvános közösségi latrinák, ahol a derék ephesusi polgárok élénk társadalmi életet éltek –, az európai kultúra teljesítménye. Ha a latrina betöltheti a közösségi fórum szerepét, ebben a körben bármi megeshet.
Orwell vagy Kafka
Az Egyesült Államokban és az angolul beszélő világ nagy részében mindenekelőtt a magánlakás oltalmával, az abortuszszal, az eutanáziával kapcsolatos jogi problémákat sorolják ide, míg az úgynevezett személyes privacyt csak másodsorban, és az előbbiből, a magánlakás oltalmából eredeztetve. Ugyanakkor, noha nem tudják, mi az, a privacyt a nyugati világ minden szegletében a kiemelkedő fontosságú általános emberi javak közé sorolják, mint olyasvalamit, amely értékessé teszi az életünket.32 Közmegegyezés van abban, hogy a magánélet védelme nélkül elveszítjük személyes integritásunkat.33 Majdnem teljes közmegegyezés van abban a tekintetben is, hogy az emberiség történetének legújabb fejezetei az elmúlt évtizedekben a megfigyelés kiterjesztésével súlyos fenyegetést jelentenek ezekre az értékekre.34 Sokan a rettegés társadalmát látják közeledni, olyasmit, amely már az emberi természetet veszélyezteti, bontja le. A privacy sérelme rendszerint előhívja a totalitarianizmus veszélyének emlegetését is. Ugyanakkor – és ezt is szinte mindenki elismeri – zavarba ejtőek a védett tárggyal kapcsolatos definíciós problémák.
Pedig a gyökerek Európában és a tengerentúlon természetszerűleg közösek, még ha a talaj, amelybe ezek a gyökerek kapaszkodnának, néha el-el is tünedezik. A római jogban az ember birtokát és a testét sértő magatartásokat szankcionálta a korai „privacy-jog”. Ehhez társult később a sértő beszéddel és bánásmóddal szembeni védelem, majd Justinianus Digestájában jelenik meg például a női becsület védelme a buja megjegyzésekkel szemben. Brandeis nagy hatású, nagyon is amerikai tanulmánya35 – és erről mindkét térségben szívesen megfeledkeznek – éppenséggel sokkal inkább az európai, mint az amerikai privacy-jogi gondolkodás egyik legfontosabb forrása.
A privacy elkötelezettjeiként gyakorta megállunk az intuícióknál, az Orwell-idézeteknél, ami tudományos igényű szövegekben nem túlságosan elegáns eljárás. Ráadásul még az is vitatható, hogy éppen az „Orwell-metafora” lenne az, amely tényleg jól rajzolja körül a problémát. Az információs kor privacy-dilemmáinak általános metaforájaként Solove például elveti a Nagy Testvér-metaforát, és helyette Kafka A per című regényét ajánlja erre a szerepre.36 Persze utóbbi – ez könnyen belátható –, sokkal mélyebb, egyetemesebb jelentésű, bár ettől nem függetlenül nehezebben értelmezhető mű. És másról szól, mint Orwell negatív utópiája. A személyiséget fenyegető, de személytelen (ezért nem is biztos, hogy állami) uralom és hatalom homálya megrendítőbb, mint a kelet-európai vagy dél-amerikai góré, a „virtigli baromhoz”37 hasonlítható zsarnok orwelli képzete.
Ugyanehhez a problémához tartozik, hogy a személyiségi jogoknál ez – azaz mi az a tárgy, amiről beszélünk – elég általános nehézség általában is. Az USA és Európa közötti „Hogyan védjük a privacyt?”-konfliktus alapja, hogy mást értenek a két kontinensen a „private” kifejezésen.38 És gyökeresen eltérő a felfogásuk a fogyasztói adatok, a hitelminősítés, a munkahelyi privacy, az interneten közzétett meztelenség vagy a bűnelkövetők adatai nyilvánosságának megítélésében is. Az amerikaiak például azon értetlenkednek, hogy a fogyasztók hiteltörténetét ugyan miért ne ismerhetné a hitelező kereskedő, miféle személyesség, magánélet-védelem korlátozhatja ezt, kérdik értetlenkedve. Ehhez a képhez további árnyalatok tartoznak.
Európában borzadva tekintünk arra, hogy az Egyesült Államokban az állami nyilvántartásokat, például a gépjárművezetői igazolványok nyilvántartását szabadon használják direktmarketing-célokra. Whitman megfigyelése szerint az európaiak egyes egyesült államokbeli társalgási témák – például, hogy mennyi az éves jövedelmünk, mennyi a vagyonunk – illetlenségén szörnyülködnek, míg az amerikaiak hajlamosak azon riadozni, hogy a német városok parkjaiban a nők félig-meddig meztelenül napfürdőznek.39 Az USA-ba látogató európai hölgyeket az USA-ban olykor letartóztatják topless fürdőzésért, de arra is volt példa, hogy valakit ezért bebörtönöztek.40
Ha csak Európában maradunk, a katolicizmus kulturális hátteréhez a titkokat, a protestáns életfelfogáshoz a személyes életvilág nagyobb áttetszőségét köthetjük. A katolikus tradícióban a privacy értéke sokkal hangsúlyosabb.41 A katolikus országból Hollandiába érkezők, például az olaszok, biztosan furcsállják a földszinti lakások elfüggönyözetlen ablakait, az utcáról megtekinthető, ezért szemükben intimitását vesztő családi életet. A tartózkodóbb személyközi viselkedéshez szokott hollandokat privacy-felfogásukban föltehetőleg hasonlóképpen zavarhatja az olaszok hangosabb modora, szenvedélyes gesztusai, vagy az a szokás, hogy beszélgetőpartnerüket olykor megérintik. Érdekesek lehetnek számunkra Elias Canetti életrajzi kötetei,42 melyekben sok szó esik a bulgáriai szefárd zsidó közösségek elzárkózó, titkokkal terhes (vagy annak látszó) életéről, és ebben külön figyelemre méltó, hogy ezt a kultúrát építészetük is tükrözi, a belső udvarokkal és a kizárólag oda nyíló ablakokkal. A muszlim kulturális és építészeti tradícióban ez a vonás – a családi élet rejtőzködésig menő teljes elzárkózása – még fokozottabban van jelen. Ehhez képest csak jellemzően vicces epizód Whitman megfigyelése az átlag amerikai férfiról, aki rémülten menekül a női személyzet által működtetett nyilvános európai férfi toalettekből. A rendkívül fejlettnek tudott európai privacy-szabályozások és szokások a magánélet barbárnak tűnő sérelme miatt néha egyenesen sokkolják az amerikai megfigyelőt.
További komoly ok a tengerentúliak borzongására, hogy az európai kormányok úgy tartják helyesnek, hogy joguk van beleszólni abba, hogy a szülők milyen neveket adjanak – vagy legalábbis abba, milyen neveket ne adjanak43 – gyermekeiknek. És van olyan európai emberi jogi bírósági ítélet, mely ezt a gyakorlatot jóvá is hagyja.44 Ez a privacy-sértés egészen meghökkentő az amerikaiak számára, hiszen – „Mi az, hogy az állam mondja meg, hogyan nevezzem el a gyermekemet?”45 – a magánélethez való természeti jog megsértését látják benne. Továbbá Németországban és Franciaországban (de Magyarországon is, igaz az adatvédelmi biztos heves tiltakozása mellett) a hatóság vindikálja magának a jogot, hogy ellenőrizze, van-e engedély nélkül tartott televízió a magánlakásokban. Az USA-ban ilyesminek a gondolata is egyszerűen elképzelhetetlen.46
A hatósági telefonlehallgatások tömegességének aránya egyes értékelések szerint az európai államokban sokszorosa (azaz nagyságrendekkel több) az Egyesült Államokban megfigyelhetőnél.47 Az Egyesült Államokban ugyanakkor harminc éve elkeseredett viták folynak olyan „privacy-témakörök” tárgyában, mint az abortusz48 vagy a Legfelsőbb Bíróság döntései a magánlakás és a magánélet oltalmáról, a homoszexualitásról.49 Ebből persze leginkább az következik, hogy az USA-ban, egyszerűen szólva, részben legalábbis, mást értenek általában is a magánéleten és különösen a (személyes) privacy alatt is, mint mifelénk Európában. Az amerikai privacy-felfogás lényege, de legalábbis kiindulópontja sokak szerint a magánlakás szentsége. Az érzékenyebb elemzést nyújtó szerzők az alapvető különbségek felismerése mellett hangsúlyozzák az érintett jogrendszerek vonatkozásában a kölcsönhatásokat is. Az eljáró bíró az európai gyökerű méltóságra erélyesen hivatkozott például a Lawrence v. Texas ügyben.
Whitman szerint mindenesetre egyszerűen „hülyeség” azt állítani, hogy az európai privacy-szabályozás fejlettebb vagy sikeresebb lenne, mint az amerikai. Szerinte hasonlóságokat is felmutató különböző kultúrákról, eltérő intuíciókról, különböző érzékenységről kellene inkább beszélnünk.50 Ez a megállapítás főként akkor indokolt, ha legalább részben elvonatkoztatunk az adatvédelem (személyes privacy) fogalmaitól, és a kérdéskört tágabb összefüggésében vizsgáljuk. Ott ugyanis több okuk van a büszkeségre az amerikai rendszer híveinek, mint a személyes privacy esetében.
Az európai megközelítést az USA-ban túl intuitívnak tartják, kétségbe vonva privacy-felfogásunk kognitív megalapozottságát. Nem minden alap nélkül. Nem feltétlenül tagadni vagy szégyellni való, ha olyan tárgykörben, mint amilyen a jog„tudomány” feltesszük azt, hogy lehetnek olyan jogi tekintetben nem származtatott fogalmak, amelyekre jogintézmények épülhetnek.51 Mi viszont Európában – jellemzően – ugyanezt vetjük fel hasonló indokokkal és szintén nem minden alap nélkül az amerikai felfogással szemben.
Az amerikai, saját önképe szerint, tehát a „szabadság” hagyományában volna értelmezhető. A privacy első számú ellensége az állam.52 Másutt, őszintébben, nem pusztán a szabadság hagyományából eredeztetik az amerikai felfogást, hanem két alapvető amerikai értékből: a szólásszabadságból és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság elveiből is.53 A fő különbség a két jogi kultúra között végül is az, hogy míg az európai a piacra, a másik emberre, a személyközi viszonyokra (is) koncentrál, az amerikai privacy-védelem az állammal szemben fogalmazódott és fogalmazódik meg.
Jegyzetek
1 Titok: azaz általában vett bizalmas adat.
2 Az itt tárgyalt problémák, bár sok szempontból keresztezik egymást, főleg ellentétpárokként jelennek meg.
3 Magyarország fogadta el Európa első olyan törvényét, melyben a két információs jogot együtt, egymásra tekintettel szabályozták.
4 Ennek taglalásától – mert nem tartozik tárgyunkhoz – megtartóztatom magam.
5 „Freedom of Information”, Report by the Australian Senate Standing Committee on Constitutional and Legal Affairs on the Freedom of Information Bill 1978, and aspects of the Archives Bill 1978, para. 3.4.
6 A kifejezés és az információ szabadságát az egyezségokmány 17. (1) bekezdése a privacy védelme érdekében korlátozza, lásd M. Nowak: „Freedom of Opinion, Expression and Information”, UN Convenant on Civil And Political Rights CCPR Commentary. 353.
7 Mason, Anthony: The Relationship Between Freedom of Expression and Freedom of Information. In Jack Beatson and Yvonne Cripps (eds.): Freedom of Expression and Freedom of Information. Essays in Honour of Sir David Williams. Oxford University Press, 2002. 225.
8 Az információszabadságot a törvényi jog részének tekintik.
A Reynolds v. Times Newspapers Ltd. (1999) 3 WLR 1010 at 1022 esetében felmerült a két jog összekapcsolhatósága.
9 Mason, uo. 233.
10 Itt azonnal szemünkbe ötlik, hogy az alkotmány és az információszabadság-törvény szabálya a közérdekű adatok terjeszthetősége tekintetében nem esik egybe:
Az alkotmány 61. § (1) bekezdése bővebb: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van (…) arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze.” Míg az Avtv. 19. § (3) szerint (a közfeladatot ellátó szerveknek és személyeknek) „lehetővé kell tenniük, hogy a kezelésükben lévő közérdekű adatot bárki megismerhesse…” Azaz a terjesztés szabadságáról explicit módon az Avtv. nem szól.
11 Miután ezt leírtam, eszembe jutott a következő, az ancien régime idején sokat idézett anekdota: Tóth Dezső, a pártállami kultúrkorifeus előadást tartott diákoknak, szokottan mérges modorában. Az előadás végén az egyik diák felállt, és megkérdezte: – Szabad-e kérdezni? Az előadó kegyesen válaszolt: – Szabad.
A diák megnyugodva: – Köszönöm szépen! – és elégedetten leült.
12 Thomas S. Blanton: Global trends in access to information. Philippine Center for Investigative Jornalism, 2002.
13 Forrás: Adatvédelmi biztos beszámolója, www.obh.hu [2]
14 Arra a jól ismert Mikszáth-novellára emlékeztet, amelyben a vármegyék eperfáit számoltatják.
15 Mason, Anthony: The Relationship Between Freedom of Expression and Freedom of Information. In Jack Beatson and Yvonne Cripps (eds.): Freedom of Expression and Freedom of Information. Essays in Honour of Sir David Williams. Oxford University Press, 2002. 236–7.
16 Lásd: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, 19 (1), Európai Emberi Jogi Egyezmény 10 (1).
17 M. Nowak: „Freedom of Opinion, Expression and Information”, UN Convention on Civil and Political Rights CCPR Commentary, 335–58, hivatkozza: Mason, i. m.
18 Mason, uo.
19 Az egyik gyakori, egy ismert holland szakértőtől származó élcelődés szerint nagy kérdés, hogy megadhatjuk-e (még élő) édesanyánk nevét természetes személyazonosítóink között.
A privacy-csúfoló álláspontja szerint ez nem megengedett, az érintett édesanyánk kifejezett eseti beleegyezése hiányában. Ez rámutat az említett belső gyengeségre, de jogtechnikailag a kérdés egyszerűen kezelhető. A magyar ún. nyilvántartási törvény erre külön felhatalmazást ad az 1992. évi LXVI. törvénynyel, mely természetes azonosítóként felhatalmazza és kötelezi is az adatalanyt anyja nevének kiszolgáltatására. És külföldön is sok országban hasonló a helyzet.
20 Igaz, ahány filozófiai, lélektani, történettudományi, teológiai iskola és ahány felekezet van, a válasz annyiféle.
21 Sajó András egyik korai kitűnő tanulmányában a személyiséget egy állítólagos kínai bölcselőre hivatkozva a szobához hasonlította: hat sík által határolt üresség. Határait ismerjük, ám azon belül a jog számára üresség; talán pontosabban valami terra incognita.
22 Richard A. Posner: An economic theory of privacy. In Ferdinand D. Shoeman (ed.): Philosophical Dimensions of Privacy. Cambridge Press, 1984. 333–45.
23 Ha mindketten így tesznek, a játszma végösszege nulla (ML).
24 Posner, i. m. 337.
25 Posner, uo. 338.
26 Uo. 343–4.
27 Lásd a magyarországi lakástámogatási kormányintézkedések keserű tapasztalatát. Sok szép nyaraló, luxuslakás épült a szegények adóiból, de és sőt: a szegényeknek juttatott állami támogatásokból is.
28 Posner bírálatára lásd: Scheppele, Kim Lane: Legal Secrets: Equality and Efficiency in the Common Law. University of Chicago Press, 1988. 378.
29 Leszek Kolakowski: A maszkokról. Népszabadság, 2002. aug. 3. Fordította: Pályi András.
30 A kétezer évvel ezelőtti civilizált világban a székelés közösségi esemény lehetett (lásd pl. Ephesus romjait a közösségi latrinákkal).
31 Olvashatunk arra utaló megjegyzéseket, hogy a korai középkorban az embereknek nem volt privacyjük. Ebben valószínűleg saját hiedelemvilágunk kivetítését üdvözölhetjük.
32 James Q. Whitman: The Two Western Cultures of Privacy: Dignity versus Liberty. Yale Law Journal, April 2004.
33 Charles Fried: Privacy. Yale L. J. 77 (1968). 475., 477.
34 Flaherty, David H.: Protecting Privacy in Surveillance Societies. Chapel Hill and London, The University of North Carolina Press, 1989. 483.
35 Brandeis Lewis D. – Warren Samuel: The Right to Privacy. Harvard Law Review 4, 193/1890.
36 Daniel J. Solove: Privacy and Power: Computer Databases and Metaphors for Information. Stanford Law Review, July 2001. 1393.
37 Petri György: „Ó Leonyid Iljics, darógij továris / kiről oly rút szavakat szóltam / elhunytad alkalmából! Mely igen hiányzol most! / Mennyire elkellene egy hozzád méltó idióta! / Egy virtigli barbár barom!” Másfelől Llosa- és Márquez-szövegeket érdemes emlékezetünkbe idézni.
38 Az európaiak számára a Lewinski-ügy kezelése is az amerikaiak privacyt illető faragatlanságának a bizonyítéka. James Q. Whitman, 1156. Továbbá, míg az amerikaiak számára a legtermészetesebb társalgási témák közé tartozik az, hogy mennyi a jövedelmük, ez az európai privacy-kultúrában komoly visszatetszést kelt (lásd: James Q. Whitman, 1155.).
39 Ez – érdekes – a prűdnek tartott vaskalapos NDK-ban is megfigyelhető volt, tanúim azok, akik jártak kamaszkorukban például a Berlin körüli tavaknál.
40 James Q. Whitman, 1158.
41 A protestáns hagyományhoz pedig inkább az információszabadság illeszkedik.
42 Főként Elias Canetti A megőrzött nyelv című regényére gondolok, mely az Al-Duna menti Ruszcsuk zsidó–bolgár világát meséli el.
43 Franciaországban például a torz államnemzet-koncepció jegyében a közelmúltig az állam akadályozta, hogy az etnikai csoportok (bretonok például) hagyományos nemzeti keresztnevet választhassanak gyermekeiknek.
44 Guillot v. France, App. No. 22500/93 (Eur. Ct. H.R. Oct. 24, 1996), http://www.worldlii.org/int/cases/IIHRL/1996/80.html [3].
45 Érthető a meghökkenés, de nem kell amerikainak lenni, hogy ezt a gyakorlatot, mely az európai jogi gondolkodásban nem is tartozik a személyes adat védelme fogalmi körébe, elvessük.
46 Idézi Whitman, 1158–9. In Germany Rundfunkgebührenstaatsvertrag (RgebStV), v. 31.8.1991, zuletzt geändert durch Artikel 5 des Fünften Staatsvertrages zur Änderung rundfunkrechtlicher Staatsverträge v. 6.7.2000–7.8.2000 (GVBl. Berlin, S.447), http://www.gezneindanke.de/faq.htm [4] (last visited Nov. 5, 2003); No. 92–304 of Mar. 30, 1992 http://www.legifrance.gouv.fr/texteconsolide/FBHAD.htm [5]; és Stéphane Nerrant, La mise hors d’usage du téléviseur et l’exigibilité de la redevance de l’audiovisuel (2000).
47 Paul M. Schwartz: German and U.S. Telecommunications Privacy Law: Legal Regulation of Domestic Law Enforcement Surveillance. Hastings L. J. 54, 751 (2003). A Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás után ez is változóban van.
48 Roe v. Wade, 410 U.S. 113 (1973).
49 Lawrence v. Texas, 23 S. Ct. 2472 (2003).
50 1159.
51 Időről időre feltesszük magunknak azt a nyugtalanító kérdést is, hogy milyen biztos alapzatra épül az emberi jogok elmélete? És távolról sem ez az egyetlen a hasonló kérdések közül. Mert ugyan, hacsak nem a „nép”, mi konstituálja az alkotmányt? És hogyan lesz a szuverén? Továbbá: Mit csinál a szél, amikor nem fúj?
52 Whitman, uo. 1211.
53 Whitman, uo. 1172.
- Játéktér [10]