Budapesten arról beszélgetnek a turisták vendéglátóikkal: egyáltalán kommunizmus van-e még Magyarországon? A turisták nem értik, hová tűnik a rendszer az élet burjánzásában; a házigazdák meg igyekeznek elmagyarázni, hogy kommunizmusban a fű is kommunista.
Bajnok vagyok ebben a keserű népsportban, mindennap rajtakapni a folytonosságot a változásban. Most mindjárt át is nyújtok egy csinos csokrot a kommunizmus alakváltozásaiból. De amíg kötözgettem, magam is azon álmélkodtam: hová vezet, hogy már-már keresni kell ezt a valaha minden más kultúrára veszélyes gyomot? Vajon Thoreau anarchista paradicsoma felé tartunk-e, ahol én makk vagyok, az állam gesztenye, s ahogy egymás mellett növekszünk és lombosodunk, kiegyezünk majd egymással természetünk szerint? Avagy ahhoz, hogy élhessen a hímes mező, a kommunizmusnak még véghez kell vinnie egyetlen lehetséges reformját: el kell tűnnie?
A kérdés meddő, amíg utána nem vagyunk a kérdésnek. Senki sem látott még kommunizmus utáni rétet. Akkor tudnánk elébe vágni a történetnek, ha tudnánk, mire készül gondunk tárgya. De senki nem tudott még őszinte párbeszédet folytatni a gazokkal.
A Városliget szélén a két világháború között csupán egy templom állt a fák között. Megrongálták a bombák, de még használható volt; mindazonáltal a háború után a katolikus egyház, ahogyan akkoriban árulkodó bőbeszédűséggel mondták, önként felajánlotta a magyar államnak. A magyar állam akkor már kommunista volt, és lebontotta a templomot. Nagy tervei voltak.
Afféle fiók-Vörös térré alakították át a helyet. Kiirtották a fákat, betonnal borították a földet, s attól kezdve a hatalom ünnepein emberek százezreit csurgatták végig ezen a vályún. „Dolgozók, tömegek, emberfolyam, felzárkózik, hömpölyög” – mondta a nyelvlecke, és úgy tűnt, ha valaha más nyelven is megszólalhatunk majd, az már nem lesz kommunizmus.
De mivel helyettesítették a Kreml bástyáit, ahol a hatalmasok laknak, meg a Mauzóleumot, ahol az alapító testén toporogva fogadják az alattvalók üdvözletét? Felállították az óriás Sztálin szobrát. A magyar vezérek az ünnepeken felkúsztak a talpához, és onnan, a csizmája tövéből integettek. Budapesten úgy kellett lennie, hogy fejük fölött, hátuk mögött tornyosuljon a hatalom alapítója, nehogy elfeledjék: helytartók csupán.
Az örökkévalóságnak volt tervezve, hogy évente egyszer apák élő folyama borítsa el a teret, vállukon a jövő apáival; valójában az örökkévalóságnak integetve vonultunk el a magyar főapa előtt, aki a világ apjának két csizmás lába alatt állt középen.
S éppen emiatt, az örökkévalóság kudarca miatt van olyan iskola, amely szerint a rendszer tulajdonképpen egyszer s mindenkorra megdőlt 1956. október 23-án este. A munkások traktort, csörlőt, lángvágót hoztak, és kigyújtották a díszkivilágítást. A sok ezer ember lélegzetét visszafojtva figyelte, amint, nyakába akasztva a kötelet, jelképesen meglincselik Sztálint. De aztán a lélegzet egyszerre szakadt ki mindenkiből a világ leghangosabb kéjsóhajában, mert amikor a szobor ledőlt, valóságosan végeztek a sztálinizmussal.
Ettől kezdve a kommunizmus története értelmezési kérdés, nem csupán vaskos tények sorozata. A Sztálin tér átalakulása mindkét vetélkedő iskola számára iskolapélda lehet.
Hónapokig állt az emelvényen Sztálin elárvult bronzcsizmája, a zsarnokölés legszebb szobra. De már 1957. május elsején megint hömpölygött az emberfolyam. A csizmát eltávolították, s először vörös vásznak mögé rejtették az emelvény oldalán körbefutó domborművet, amelyen boldog munkások munkálkodtak. A későbbi években aztán sima márványlapokkal burkolták az építményt, amely immár semmi más nem volt, csupán önmaga: az emelvény.
Hogy a forradalom veresége után nem került új szobor a régi helyébe, ha úgy tetszik, azt mutatja: a hatalom urainak csúfosan vissza kellett vonulniuk, s győzelmük pirrhuszi volt. Visszavonulásuk megállapíthatatlan, mert ezentúl az emelvényen a csizma fantomsúlyával a nyakukban, de fájdalmas űrben kell álldogálniuk.
De miért ne azt olvassuk ki ebből az ürességből, hogy sikerült új, megnyugtató támaszt találniuk, s rendszerük csak erősödött? Hogy évente egyszer ismét hajlandók felvonulni az apák, vállukon a jövendő apáival, az többet mond, mint az ideológia, és többet ér, mint a régi, megfélemlített vonulás. A mostani emberfolyam részecskéinek senki sem fenyegeti az életét vagy a szabadságát, ha nem jönnek el. Ez a séta tisztességes polgári befektetés a karrierjükbe, nincs olyan társadalom, amely erkölcsi kifogást emelhetne ellene. A téren álló építmény az apai kormányzás biztonságát árasztja, immár saját jogán hág fel a tetejére a hatalom birtokosa.
Ugyanezt az önkéntes vonulást persze a hatalmasok vereségének látja a másik iskola, íme, le kell mondaniuk a tetszőleges mozgósításról, be kell érniük az övéikkel. Úgy apad majd az emberfolyam vézna patakká, ahogyan a valóban polgári foglalatosságok száma nő, s vele az embereké, akik nem az emelvény gazdáitól várják boldogulásukat. Rákényszerülnek, hogy jó szemmel nézzék ezt a fejlődést, mert gazdaságuk csődöt mondana, ha nem engednének az életnek.
Majd, majd. Addig is, évtizedek óta, rendre hömpölyög az emberfolyam az év megadott órájában. A harcias hangú bemondó már az exkluzív játékkaszinók dolgozóit is köszöntheti, de a megafonok még mindig az úgynevezett tömegdalokat fújják.
Aztán kiderült, mindezen idő alatt új terveket fontolgattak az emelvényen. A csizma emlékétől menekültek-e, amikor úgy döntöttek, végképp eltüntetik az emelvényt, s a helyét beépítik? Avagy éppen reformhajlandóságuk jele, ha a nép által ledöntött idegen bálványnak ők most a talapzatát is eltakarítják, s a nemzeti túlélés nagy intézményét, a Nemzeti Színházat húzzák fel a helyébe?
S mi lesz a kommunizmussal? Hol hömpölyög, ha hömpölyög, az emberfolyam? Mire áll föl a vezér? Csak nincs vége a tömegdalnak?
A Csizma térre építendő Nemzeti tervében az volt a legzseniálisabb, hogy minden ugyanúgy folyt volna tovább. A vezérek ezentúl az erre a célra kialakított homlokzati balkonról üdvözölték volna az őket üdvözlőket.
Oly magabiztosak voltak, hogy a tervet útjára bocsátották annak ellenére, hogy nem volt együtt rá a pénz. Az új színházat és ezzel az új emelvényt is, közadakozásból akarták felépíteni.
Persze nem az lett a jelszó, hogy „egyet fizet, kettőt kap”. A balkonról hallgatott a hírverés, de a színházért közfelbuzdulás szerveztetett. A XIX. századi reformkor hangulatáttéglajegyekkel támogatták meg. „Nemzetünkért – Nemzetinkért!” – hirdették a pálmafás plakátok. Ugyanis minden téglajegy egyúttal sorsjegy volt, amellyel kéthetes beutalót lehetett nyerni a Földgolyónak a Csizma térrel éppen ellenlábas pontjára, a floridai partra. Egyébként is vándorszínésztruppok keltek át az óceánon, hogy az össznemzeti erőfeszítés jegyében föllelkesítsék a dollárképes diaszpórát.
Ismét csak ámuldoztunk: mi történik velünk? Elismeri-e itt a párt saját értékrendjének csődjét, avagy épp a maga hasznára fordítja azt is?
Az 1956-os menekült úgy érezheti, elégtételt kap. A gyarmati állapot jelképének helyén a nemzeti drámák függetlenségi szózatai fognak felhangozni. A kommunisták a volt szobordöntők segítségét kérik. Szerényebben már nem is húzódhatnának vissza, mint arra a bamba balkonra, amely egyszerűen színházi balkon marad, amikor lelépnek majd.
De a belső megfigyelő számára mindez a makacs folytonosság sztorija. A szobordöntő nemzet, ha színházat akar magának, kénytelen immár ledönthetetlen emelvényt építeni a változatlan vezéreknek.
Hová vonul hát vissza a rendszer? Egyetlen színházi karzat, egy alkotmányos monarchia királyi páholya lesz belőle? Visszavonulhat-e annyira, hogy ami marad, az már nem is kommunizmus?
Avagy valójában éppen a fölöslegeset vetkőzi le, kimorzsolja a redundanciát, s megelégszik a lényeggel, a balkonnal? Minek is a valaha elengedhetetlen hatalmi pompa, meg a terror, meg az új kultúra, ha anélkül kedvesebb? Miért ne körítené magát a valaha ellenségesnek hitt kultúrák, például éppen a nemzet meg a pénz kultúrájának kellékeivel, ha ezekből új erőt meríthet?
A kommunizmus reformálható! Nem is kell merészebb ívű változás, mint Sztálintól a csizmáig és onnan a Nemzeti Színházig.
Nem, ez mind ugyanaz: a pimaszul integető osztatlan hatalom alakváltozatai. Ez a csizma paradigmája, és amíg paradigmán belül vagyunk, nincs valódi reform.
És így tovább?
Nem válasz a nagy kérdésre, hogy mi lesz velünk, csupán lábjegyzet a paradigmához: a Csizma téren mégsem épülhet Nemzeti Színház. A tervezők túl drága emelvényt óhajtottak a publikumra sózni. Már a nemzetnek sem volt rá pénze, nemhogy a pártnak. Marad a régi, csizmaszagú emelvény. Ismét kommunista fűvel vetik be a hamarjában kiásott nemzeti gödör helyét. A gazdasági válság minden jó szándékot és minden rossz szándékot is meghiúsít.
Addig értelmezgettük az alakváltozásokat, turisták és házigazdák, amíg nem véget értek maguk az idők. A színház tervének összeomlása a paradigma összeomlása.
Talán elég is volna már a paradigmák értelmezéséből, szándékok találgatásából.
Talán már nem az számít, milyen emelvényen fognak elintegetni és mosolyogni.
A csizma bennünk van.