Vass István

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Magyar Nemzet, tisztelt Soltész István!

Vass István esztergályos vagyok. Egy állampolgár, akit személyesen és mélységesen érint minden, ami itt, ebben az országban, most az egyszeri, megismételhetetlen életében történik, s ezért indíttatva és feljogosítva érzi magát, hogy ily módon hozzászóljon az ünnepi vezércikkükben elmondott gondolatokhoz.

Nos, kezdem a magyar társadalom jelen- és önismereti vágyával. Ez a társadalom nagyon jól ismeri saját magát is, meg a jelent is. Azt is nagyon jól tudja, hogyan jutott a jelen válságos helyzetbe az ország. Még akkor is, ha agg vezérünk[SZJ] ezt a sajtó útján könnyedén tagadja. Görcsölni pedig nem kell, mert aki akarja, az könnyedén észreveszi, látja az összefüggéseket, aki viszont nem is akarja, az hiába is kínlódik – vak marad. Mert azt is látni kell, hogy Európa valóban nem is a hazánk. Már több mint negyven éve mindent elkövetett a pártvezetés, hogy ne is legyen az. Csak bele kell olvasni az elmúlt idők újságjaiba, és máris bárki minden görcsölés nélkül láthatja, milyen következetesen zárkóztunk el a világtól, fordítottunk hátat mindennek, ami Nyugatról jön. Olvashat arról, hányszor rettegett a Nyugat attól, hogy le fogjuk hagyni – mindenben – mert már-már utolérjük „utolértük” – többször is. Gondoljanak csak a tudományos szocializmus tanaira, a politikai gazdaságtan kritikán felüli, megmásíthatatlan nagy igazságaira a tervgazdálkodás előnyeiről – szemben az életképtelen szabad piaci viszonyokkal. Magabiztos, egyedül üdvözítő tanokként tálalta az ország elé a párt. Ellentmondani nem lehetett – most meg pont ők harsogják a nemzet képébe elmúlt nagy igazságaik szöges ellenkezőit, mint amit most ők felfedeztek, és ez is a párt új nagy igazsága: pedig ez a világ igazsága. A világ mindig is a piac, a szabad verseny törvényei szerint élt, ezen csak a szocialista forradalmi felindultság próbált változtatni, saját vesztére, kárára, országokat, népeket vetve a világtól való lemaradás útjára.

Mindig is úgy viselkedtünk, mint egy konzervdoboz. Most meg mi sem természetesebb, mint az, hogy pont Önök, akik semmiféle önálló véleménnyel nem rendelkeznek, és nem is rendelkeztek soha, fennhangon kijelentik, hogy „nem viselkedhetünk…”

Arról is közölnek gondolatokat, hogy mit vár a többség. Az ún. többség, ami nem a párt tagságát jelenti, hanem a népet, egyáltalában nem hisz már az említett szervezet reformjaiban. Ez a többség azt akarja, hogy ne egyedül az MSZMP gyakorolja a hatalmat, hanem ossza meg egy vagy több újonnan létrehozott párttal, aminek kezdeményei már látszanak is a magyar közéletben, bármennyire is igyekeznek ezt a tényt – fejüket a homokba dugva – eltitkolni. Világosan meg volt fogalmazva a többség akarata a március 15-i független felvonulás transzparensein, amelyektől a hivatalos sajtó tévékamerái szemérmesen elfordultak. Az Önök által többségnek nevezettek, vagyis mindenki, úgyis tud az elhallgatott független megemlékezésről, a magyar demokratikus ellenzék törekvéseiről, a Magyar Demokrata Fórum kongresszusairól, még akkor is, ha Grósz úr nem hajlandó tudomást venni e dolgokról. Ha ő meg a párt kormánya nem akarják látni – akkor nincs is!!! Mindig is ez a felfogás volt az Önök fő baja, és ez a mentalitás hozta ilyen megalázó, világtól elmaradott helyzetbe az országot. Egyáltalán nem tett jót a demokráciára való törekvés látszatának, hogy a magyar szabadság, a demokrácia ünnepének hajnalán, a párt letartóztatásokkal kezdte a napot.

Nem terroristákat, veszélyes bűnözőket, hanem a magyar értelmiség kiemelkedő egyéniségeit, szociológus, író, filozófus, művész embereket tartóztattak le[SZJ] a legklasszikusabb ávós módszerekkel (Haraszti Miklóst még meg is gumibotozták). Minderről tudomása van a többségnek, ha nem is Maguktól. Jó lenne már a sajtónak is egy kis bátorság, tennie kéne valamit a saját szabadságáért.

Az elkötelezettségről. Ez a fogalom nem egyenlő a majmolással. Pedig a párt ún. elkötelezettségének mindig is ez volt és a jelek szerint ma is ez a fő jellemzője. Sztálin elvtárs a maga idejében „isten” volt számunkra is! Majdnem hogy minket is le nem nyilaztak, amikor kiszenvedett a nagy vezér. Csak Rákosi elvtársunk tökfejének fénye tartotta bennünk a lelket. Aztán elmúlt ez a disznó világ, de szólni sem volt szabad róla. A párt elkendőzte levedlett, leprás, elmúlt arcát. Így takargatta a gennyes, rothadó valóságot mintegy harminc évig. És most? Most a „nagy testvérnél” glasznoszty van. Nálunk is glasznoszty van! Most aztán kimondjuk ám – azt a régit!!! Az már olyan régen volt – igazándiból talán nem is mi voltunk – gondolja a párt. Már Brezsnyev elvtárs sem elvtárs. Moszkvában már kiderítették, hogy valójában rossz ember volt, ha ember volt egyáltalán. Mi is rájöttünk.

Görcsös kutatásaink eredményeképpen – közben az elmúlt idők baráti csókjai kiestek az emlékezetünkből.

Bajban vagyok, minek is nevezzem azt az állításukat, miszerint a közép-európai adottságainkra-elmaradottságainkra hivatkoznak nehézségeink kapcsán. Nos, inkább semminek, hogy ne legyek sértő. Csak kifejteném, hogy ez így nem igaz. Más országok már réges-régen behoztak sokkal nagyobb lemaradásokat is – földrajzi helyzetükre való tekintet nélkül. Vannak olyanok, akik negyven évvel ezelőtt még háncsszoknyában szaladgáltak, most pedig jószerivel mi vagyunk barbárok hozzájuk képest.

Nagyjó Uraim! Önök egy ilyen országban, ahol az elektronika és a korszerű csúcstechnológiák ütöttek tanyát, még a mellékhelyiséget sem tudnák használni!!!

Lemaradásunkat rátermett vezetéssel már rég el kellett volna felejtenünk. Valóban létezett és most is létezik nálunk egy szűk elit, akik jobbítani, igazán reformálni akarnak – gazdaságilag is, de politikailag is. Ez a két dolog csak együtt megy. Másképp nem! Ezt pedig a párt igazán még most sem akarja.

A fáklyát, Uraim, csak közösen tudjuk magasra emelni. Ebben az országban mi mind magyarok vagyunk, nem vagyunk egymás ellenségei. Sem a pártonkívüli a párttagnak, sem fordítva – igaz? Jó lenne, ha megértenék, a párt vezetői is, hogy még a magyar demokratikus ellenzék tagjai, hívei is magyarok, és nem ellenségek, és a hatalom ügye is közös ügy, ebbe is jogom van nekem is, a létező ellenzéknek is és minden magyar állampolgárnak beleszólnia.

A demokrácia ezt is jelenti, és jelenti azt is, Uraim, hogy egy állampolgárt sem illik letartóztatni a békés szándékú politizálás igénye miatt.

Amennyiben őszintén úgy gondolják, hogy ideje és alkalma, „hogy az önmagát mindig meghaladó kritikai gondolkodás szabadságát tekintsük fő erőforrásunknak”, akkor ezt az írásomat tegyék közzé lapjukban jó szándékuk jeleként. Le kell küzdeni a pártnak azt a belső, rossz beidegződést, miszerint a hatalomhoz a mostani módon kell ragaszkodnia. A párt jogosult a hatalomra, de nem ő egyedül. Ennek nyilvánvaló okai a következők:

Eddigi irányításával, negyven éven át állandó tévedések közepette, nem volt képes az országot európai színvonalon tartani. Gazdaságilag igen nehéz helyzetbe hozta, politikailag teljesen bizonytalanná tette, értékválságot teremtett mind erkölcsi, mind anyagi vonatkozásban.

Egyre erőteljesebben jelentkeznek új igények a hatalom gyakorlásában való részvételre, és ezek mindenképpen jogosak egy demokratikus államban.

Ezt az írásomat eljuttatom még a magyar demokratikus ellenzék vezetőihez is, hogy ők is hozzák nyilvánosságra a szamizdatsajtó kiadványaiban.

Göd, 1988. április 4.

Tisztelettel:

• A civil társadalom felé