Jelentésünkben a magyar óvodahálózat korlátozására tett hivatalos kísérletekről fogunk beszámolni. A helyzet felmérése amiatt is időszerű, hogy az 1986/87-es tanévben a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium megszüntette a lévai Pedagógiai Szakközépiskola magyar tagozatát. Ezzel a felére csökkentette Csehszlovákiában a magyar óvónők képzésének jövőbeni lehetőségét. Az intézkedés azért is gyanút keltő, mert – tapasztalataink szerint – a magyar pedagógusképzés korlátozása vagy átszervezése mindig maga után vonta a magyar oktatási hálózat leépítését.
Bizottságunk már korábban is foglalkozott a magyar óvodák helyzetével. A legrészletesebb beszámolót az oktatásügyről, és ezen belül az óvodákról az 1982 tavaszán megjelent 9. dokumentumban, a „Szlovákiai jelentés”-ben tettük közzé.[1]
Az óvoda, amely a szervezett nevelési-oktatási folyamat első fontos láncszeme – a nyilvánvaló pedagógiai célok mellett – részben a munkaviszonyban lévő szülőket tehermentesíti, részben a gyerekek szocializációját segíti. Egyúttal azonban a totalitárius és a hegemonista politikai rendszerekben a felnövő generációt a család hatásköréből vagy az autochton környezetből, esetleg mindkettőből többé-kevésbé kiragadva a hivatalos hatalom politikai törekvéseinek az eszközévé teszi. Ez utóbbi megállapítást elsősorban arra alapozzuk, hogy Csehszlovákiában – csakúgy, mint a hasonló politikai rendszerű államok többségében – óvodák és iskolák is csak az államhatalom közvetlen irányítása alá tartozó intézményrendszerben jöhetnek létre. Ez azt jelenti, hogy az óvodahálózat fejlődése is a hatalmi szervek – ebben az esetben az iskolaügyi szervek – közvetlen döntéseitől függ.
A Szlovák Iskolaügyi Minisztérium 1985-ben megjelentette a „Nemzetiségi iskolák a Szlovák Szocialista Köztársaságban” c. propagandakiadványát,[2] amelynek az óvodákról szóló fejezetében egy – elfogadható magyarázat nélküli – megállapítás olvasható: „Az óvodahálózat fejlődésének lendülete és az iskolaköteles kor előtti korosztály beiskolázottsága szlovákiai méretben nagyobb volt, mint a magyar nemzetiségű gyerekek körében. Ezért a növekvő létszámuk ellenére sem növekedett érezhetően a magyar óvodákba járó gyerekek aránya.”[2a] Az említett publikáció ezt a megállapítást nem támasztja alá adatokkal, csupán arra mutat rá, hogy az okokat elsősorban a magyar kisebbség alacsonyabb szaporodási arányában kell keresni, valamint befolyásolja azt az is, hogy a magyar óvodák többsége kis falvakban van, ahol nem alakulnak kellő mértékben üzemi óvodák.
Mielőtt a kérdést bonckés alá vennénk, tekintsük át a rendelkezésünkre álló legteljesebb adatsort, amely az 1980-as hivatalos adatfelvétel szerinti állapotot tükrözi.[3]
1. táblázat
|
1.<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" /> |
2. |
3. |
4. |
|
Közigazgatási egység (járás) |
a járás magyar lakosságának aránya %-ban |
a magyar óvodába járók aránya %-ban |
a magyar alapiskolába járók aránya |
|
1. Pozsony (város) |
4,9 |
0.97 |
0.13 |
|
2. Pozsony-vidék |
9,0 |
2.7 |
4.0 |
|
3. Dunaszerdahely |
87.9 |
65.0 |
60.0 |
|
4. Komárom |
72.0 |
49,0 |
55.0 |
|
5. Galánta |
44.4 |
29.0 |
30,0 |
|
6. Nyitra |
7.0 |
nincs kimutatva magyar óvodai osztály |
2.8 |
|
7. Érsekújvár |
41.2 |
27.0 |
28.4 |
|
8. Léva |
33.1 |
20.2 |
21.2 |
|
9. Nagykürtös |
32,0 |
23.2 |
18,8 |
|
10. Losonc |
24.0 |
17.0 |
18.4 |
|
11. Rimaszombat |
47.5 |
325 |
39.4 |
|
12. Rozsnyó |
26.2 |
14.5 |
12,9 |
|
13. Kassa-vidék |
13.9 |
8.0 |
8.4 |
|
14. Kassa (város) |
4.0 |
0.88 |
1.25 |
|
15. Tőketerebes |
38,9 |
18.2 |
24.0 |
Magyarázat: 1. oszlop – 1. sor Pozsony, Szlovákia fővárosa, 2–8. sor, a nyugat-szlovákiai kerület magyarlakta járásai, 9–11. sor, a közép-szlovákiai kerület magyarlakta járásai, 12–13., 15. sor, a kelet-szlovákiai kerület magyarlakta járásai, 14. sor, Kassa, járási jogú város.
Az adatok két irányultságról tanúskodnak:
1. A magyar óvodákba beíratott gyerekek aránya minden járásban jelentősen kisebb, mint a magyar kisebbség számaránya. Átlagban 37 százalékos a relatív különbség, de Pozsony esetében 505 százalékos, Kassán pedig 455 százalékos az elmaradás.
2. A 15 közigazgatási egységből 11-ben kisebb a magyar óvodások aránya, mint a magyar alapiskolásoké.
Mindkét jellemvonás arra utal, hogy a magyar gyerekek részére az állam lényegesen kevesebb óvodát, illetve óvodai osztályt létesít, mint a szlovák gyerekeknek. A kérdés magva abban van, hogy a helyzet kialakulásában mi kapott nagyobb szerepet: a közigény vagy a hivatalos hatalmi döntés?
A csehszlovák alkotmány szelleméből következik az az elv, hogy minden szülő a saját megfontolása szerint választhatja meg gyermeke számára az oktatás nyelvét. Tehát elméletileg szabadon döntheti el a magyar szülő, hogy szlovák vagy magyar óvodába íratja gyermekét. Ez azonban valóban a szabad döntéstől függ? Valóban érvényesül Csehszlovákiában az ország alkotmányában lefektetett elv?
Vizsgáljuk a kérdést egy törvény alkotta helyzet nyomán.
A szülőket törvény kötelezi, hogy gyermekeiket fél évvel az alapiskola első osztályának megkezdése előtt beadják óvodába. Ez a félév ugyanis az alapiskolába való kötelező felkészülés időszaka. Ugyanolyan kötelezettség ez, mint az iskolakötelesség. A Szlovák Szocialista Köztársaság Iskolaügyi Minisztériumának kimutatása szerint[4] 1980-ban 336 óvodában 569 magyar óvodai osztály állt a magyar gyerekek rendelkezésére. (II. táblázat) Nincs pontos adatunk arra, hogy ekkor hány szlovák óvodának volt magyar tagozata, de a Nő c. folyóirat 1983-as évkönyvében[3] közölt adatok alapján 1980-ban 604 magyar óvodai osztály volt Szlovákiában. Ebből feltételezhető, hogy 35 szlovák óvodában nyílt egy-egy magyar osztály.[2c] Ezek szerint összesen csupán 371 óvodában adódott eshetőség magyar óvodai ellátásra, amely azonban kevesebb mint 371 helységet jelent, hiszen több nagy településen van több mint egy magyar óvoda. 1980-ban viszont a 15 dél-szlovákiai közigazgatási körzetben három híján 500 volt az olyan falvak és városok száma,[1b] [5] ahol a szülők nem csupán igényelhették, de igényelték is a magyar nyelvű oktatást. Ez nyilvánvaló a II. táblázatból, amely bemutatja a magyar etnikum által leadott községekben élő magyar nemzetiségű lakosság arányának alakulását.
2. táblázat: A magyar lakosság aránya a községekben
|
|
10% |
50% felett |
90% felett |
|||||
|
az összeírás éve |
1919 |
1970 |
1980 |
1970 |
1980 |
1919 |
1970 |
1980 |
|
a községek száma |
787 |
533 |
497 |
442 |
339 |
505 |
183 |
164 |
Megjegyzés: a 10%-os kategóriába tartoznak olyan városok is, ahol ugyan a magyar kisebbség aránya ettől kisebb volt, de számuk több ezerre rúgott. Az 1980-as népszámlálás szerint pl. Pozsonyban 18 731 (4,9%), Nyitrán 2161 (2,8%), Kassán 8070 (3,9%) volt a magyar nemzetiségű lakosság száma (3).
Ezen adatok alapján legkevesebb 126, de becslés szerint kb. 150 helységben, a magyar lakosú községek és városok 30 százalékában nem volt meg a szabad döntési jog érvényesítésének a feltétele. Ezekben a helységekben csak úgy tudtak eleget tenni a magyar szülők a törvényszabta kötelességüknek, hogy akaratuk vagy szándékuk ellenére szlovák óvodába íratták gyermekeiket. Ha mégsem ezt a megoldást választották, illetve ha azóta is folyamatosan nem ezt választják az ilyen döntés meghozatalára kényszerülő szülők, akkor naponta a hajnali órákban kell ingázniuk öt és fél éves gyermekükkel olyan községbe, ahol van magyar óvoda. És ez többnyire távol esik a munkahelyüktől, mert a munkáltatók – földműves-szövetkezetek, ipari üzemek – nem nyitnak, vagy nem nyithatnak, magyar óvodát.
De nemcsak kis falvakban jutnak ilyen helyzetbe a magyar szülők, hanem nagyobb városokban is, Kassán, Nyitrán, Losoncon vagy Szlovákia fővárosában, Pozsonyban is stb. Például a pozsonyi III., IV. és V. városkörzetben nincs magyar óvoda,[2b] holott a pozsonyi magyarok 45 százaléka ezekben a negyedekben lakik . Túlnyomó többségük lakótelepen élő fiatal házas, akik helyzetüknél fogva leginkább igénylik az óvodát.
Éppen emiatt kérvényezte 1975-ben a (Pozsony)hidegkúti – jelenleg ismert nevén Záluhy – I. és II. – lakótelepről harmincegy szülő a magyar óvodai osztály megnyitását.[6] A körzeti nemzeti bizottság először a gyerekek kis létszáma miatt utasította el a kérvényt, holott az óvodai osztályonkénti átlagszám 25 fő.[2] Majd arra hivatkozott a hivatal, hogy nincs magyar tanerő, végül a helyiséghiány volt az elutasítás oka. A szülők azonban szereztek óvónőt is, és találtak helyiséget is. Ekkor azt a kifogást találta az illetékes szerv, hogy ebben a városkörzetben nem nyithatnak magyar osztályt, mert a pozsonyi magyar gyerekek számára az Óvárosban (I. körzet) és Pozsonypüspökiben vannak magyar óvodai osztályok. Mellesleg az utóbbi helyen lévő óvoda az említett lakóteleptől 25 km-re fekszik. A kérvény végleges elutasítása után több szülő próbálta beíratni gyermekét az óvárosi óvodába. A fővárosi nemzeti bizottság rendelkezése szerint azonban ebbe az óvodába csak az I. kerületben lakó szülők gyermekeit vehették fel. Csakhogy Pozsony Óvárosában ma már alig élnek magyarok, mert még a zömüket 1945-ben karhatalmi felügyelet mellett kitelepítették. Az 1980-as népszámlálás szerint itt összesen 198 személy vallotta magát magyarnak.[3] Az óvárosi magyar óvodai osztály létszámát a szlovák igazgató szlovák gyerekekkel töltötte be. Az odajáró magyar gyerekek többsége csak protekció útján kerülhetett oda.
1982-ben hasonló helyzetbe került a (Pozsony)ligot-falui magyar szülők egy csoportja. A körzeti nemzeti bizottság húzta az időt, majd az iskolai évad közeledtével több szülőt beidéztek és meggyőzték őket, hogy vonják vissza kérvényüket, mert műszaki okokból nem nyithatnak magyar osztályt. Ha késlekednek, megtörténhet, hogy szlovák óvodába sem jut hely gyermekeik számára. Miután a kérvények egy részét ilyen zsarolással visszavonta az illetékes hivatal, a kitartóbb szülőknek már azt a választ írhatta, hogy a kérvényezők kis létszáma miatt nem lehet nyitni magyar óvodai osztályt.
A részletesebb statisztikai adatok tanulmányozása előtt vegyük sorra a „minden kényszer nélküli” helyzetek további élő példáit. Az egyik ilyen egy Losonc tőszomszédságában fekvő kisközség – Pinc – óvodájának a sorsa.[6]
A pinci magyar óvoda 1962-ben alakult, és tizenkét éven át a falu költségén a mezőgazdasági főidényben, április 1-jétől október 31-ig működött. Az 1970-es évek közepén azonban megváltozott a helyzet. Ebben az időben vonták össze a falu földműves-szövetkezetét egy, az 1920-as évek elején alapított szlovák község – Bozita – szövetkezetével, ami miatt feloszlatták a pinci szövetkezet addig tisztán magyar vezetőségét. Ekkor szüntették meg a község önállóságát és csatolták közigazgatásilag a tervszerűen szlovákosított Losonchoz. 1974. szeptember elsejével pedig hivatalos rendelettel szlovákra változtatták a falu óvodájának oktatási nyelvét, és irányítását a losonci járási nemzeti bizottság vonta a hatáskörébe. 1974/75-ben a pinci óvodában 16 gyerek közül még csak 3, 1975/76-ban 15 közül már 6, 1976/77-ben 17 közül már 8 szlovák nemzetiségű gyereket mutattak ki az óvoda évi jelentésében. Ebben az évben egy olyan bejegyzés is szerepel az osztálynaplóban, hogy javul a gyerekek szlovák nyelvtudása. Az 1977/78-as tanévben ismét változott a helyzet. Az addigi szlovák óvónő szülési szabadságra ment, és egy magyar óvónőt bíztak meg a helyettesítésével. A választás azért esett rá, mert ő volt az egyetlen, óvónői állásra várakozó személy Losoncon. Ekkor derült ki, hogy a pinci óvodába nem is járnak szlovák gyerekek. Ezért a helyettesítéssel megbízott óvónő természetesen magyarul beszélt a kicsinyekkel. Mielőtt letelt volna a megbízatása, a pinci szülők kérvényt nyújtottak be a losonci járási hivatalba, hogy állandósítsa óvodájukban a magyar óvónőt. 1980 januárjában azonban nem csupán elutasították a kérvényüket, hanem hivatalosan meg is fenyegették a szülőket. A járási hivatal kilátásba helyezte, hogy további hasonló esetben akár bűnvádi eljárást is indíttathat ellenük izgatás miatt. Jelenleg is szlovák óvoda működik Pincen, két óvónővel, akik egyike magyar. Az óvoda most egy losonci szlovák iskolához van körzetesítve, ami azt jelenti, hogy a gyereket az alapiskola első osztályába ide kell beíratni. A magyar nemzetiségűekre nem vonatkozik a körzetesítés. Amiatt azonban, hogy az óvoda nevelési nyelve szlovák, és az alapiskola első osztályába való kötelező felkészítés is szlovákul folyik, minimálisra csökken a szülők más döntésének az eshetősége.
1982-ben a „szlovákiai jelentésben”[1a] közzétettünk egy esetet, szintén Losonc környékéről, Miksiből. Megdöbbentő volta miatt ismét meg kell említeni. A falu szlovák óvodájába csak egy szlovák gyerek járt. Az óvoda szlovák igazgatója azonban megtiltotta, hogy az egyetlen magyar óvónő magyarul beszéljen a gyerekekkel. Még a magyar szakácsnőhöz is szlovákul kellett szólnia.
A csehszlovák nemzetiségi politika erőszakos türelmetlenségét jellemző helyzet alakult ki a nyitrai járásban is. Ennek elemzése azonban nem csupán az erőszak hivatalos módjaira derít fényt, hanem az iskolaügyi szervek által közzétett adatok megbízhatatlanságára is.
A dolgozatunk elején idézett adatok (I. táblázat) szerint a nyitrai járásban 1980-ban hivatalosan nem mutattak ki egyetlen magyar óvodát, illetve magyar óvodai osztályt sem. Ennek ellenére legkevesebb 1 magyar óvodai osztály mégis létezett a járásban, Kolonban.[6] A Szlovák Iskolaügyi Minisztérium idézett propagandakiadványa2b azonban 1983-ban 6 magyar óvodai osztályt mutatott ki. A szlovák iskolaügyi miniszter helyettese által hitelesített adat szerint[7] pedig csupán 3 magyar óvodai osztály volt 1983-ban a nyitrai járásban annak ellenére, hogy az 1983. szeptember 15-ével bezárólag készített kimutatásokban nem szerepelhetne egyetlen magyar óvodai osztály se. Lássuk az előzményeket.
Nyitra környékén egy 22 faluból álló – egyre sorvadó – magyar etnikai nyúlvány létezik. Az 1970-es évek elején még a falvak túlnyomó többségében volt magyar óvodai oktatás, amelyet rendre leépítettek, megszüntettek. A fölszámolás több módja ismeretes. Az iskolaügyi szervek, illetve az óvodák szlovák igazgatói azzal indokolták a magyar oktatás megszüntetését, hogy kevés a jelentkező, vagy törvénytelen módon meggyőzték a szülőket arról, hogy adják gyermekeiket szlovák osztályba, esetenként pedig egyszerűen közölték a szülőkkel, hogy a felsőbb szervek nem engedélyezték a magyar óvoda, illetve a magyar osztály megnyitását. A végső akcióra 1983-ban került sor. Szeptember elején behívatták a járási iskolaügyi osztályra az óvodák igazgatóit, és közölték velük, hogy ezentúl a kimutatásokban nem tüntethetik fel a magyar oktatási nyelv statisztikai kódját. Az iskolaügyi minisztériumba érkezett jelentés szerint emiatt a nyitrai járásban 1983 szeptemberével megszűntek a magyar óvodai osztályok. A minisztériumnak a nemzetiségi iskolákkal foglalkozó főosztálya ezért felvilágosítást kért a nyitrai járási iskolaügyi szervtől, amely azt válaszolta, hogy a magyar szülők már nem igénylik a magyar óvodai oktatást. Ezzel egyidejűleg a járási szervek ellenőrizték a korábban kétnyelvű óvodákat, és megrovásban részesítették azokat az óvónőket, akik mégis oktattak magyarul, és az osztálykönyvbe beírták a gyerekekkel átvett magyar mesék és versek címét. Ennek kapcsán több magyar óvodai alkalmazottat elhelyeztek korábbi működési helyéről. A magyar szülők látván a helyzetet, tiltakoztak. A koloni szülők 1984 augusztusában levelet írtak a járási nemzeti bizottság iskolaügyi osztályára, hogy állítsa vissza a magyar óvodai oktatást a faluban. Választ azonban nem kaptak. Erre a szülők küldöttséget menesztettek az illetékes hivatalba, ahonnan durván kiutasították őket. Ezután a Csemadok járási bizottságához, az iskolaügyi minisztérium nemzetiségi főosztályához és a Szlovák Kormány Nemzetiségi Tanácsához fordultak segítségért. A sok kilincselés eredménye az lett, hogy a járási hivatal szülői értekezletet hívott össze a faluban. Csakhogy ezt az alkalmat is arra használták fel a hivatalos szervek képviselői, hogy kérvényük visszavonására bírják rá a magyar szülőket. Ők azonban hajthatatlanok maradtak. Ezért nyilvánosan el kellett ismerni a szülők igényét – azaz engedélyezni kellett a megszüntetett magyar óvodai oktatás visszaállítását.
Az említett esetek csakúgy, mint az 1980-ban készített hivatalos adatfelvétel (I. táblázat), a magyar óvodák hálózatának korlátozásáról tanúskodnak. Ezt a helyzetet tükrözik az 1955–1985 közötti harmincéves időszak statisztikai adatai is (III., IV. táblázat).[4]
3. táblázat
|
év |
az óvodák száma |
az óvodai osztályok száma |
az óvodások száma a tanítás nyelve szerint |
|||
|
szlovák |
magyar |
szlovák |
magyar |
szlovák |
magyar |
|
|
1955 |
1408 |
251 |
1776 |
274 |
57753 |
8892 |
|
1975 |
2603 |
349 |
5195 |
525 |
143558 |
12673 |
|
1980 |
3316 |
336 |
7458 |
569 |
214458 |
14570 |
|
1985 |
3576 |
336 |
8448 |
646 |
231866 |
15625 |
|
Index: 1985/1955 |
2,45 |
1,34 |
4,76 |
2,36 |
4,02 |
1,76 |
4. táblázat
|
év |
az óvodások száma összlétszámban |
a magyar óvodába járók %-ban |
a magyar nemzetiségű óvodások %-ban |
|
1955 |
68223 |
13,0 |
nincs adat |
|
1975 |
158013 |
8,0 |
10,5 |
|
1980 |
231 155 |
6,8 |
9,5 |
|
1985 |
249448 |
6,7 |
nincs adat |
A hivatalos kimutatások szerint 1955-ben az összes szlovákiai óvodás 13 százaléka járt magyar óvodába. Ez az arány megközelítette a magyar kisebbség akkori – feltehetően valós – arányát Szlovákiában.[8] Az 1980-as népszámlálás adatai szerint a szlovákiai óvodáskorú gyerekek 9,3 százaléka volna magyar.[5a] Ha ezt az adatot összevetjük a magyar óvodába járó gyerekek arányával, kiderül, hogy a magyar óvodába járó gyerekek aránya ekkor már 27 százalékkal marad el a korosztályon belüli arányuktól. Az elmaradás oka azonban nem a magyarok kisebb népszaporulatában vagy a települési szerkezetben keresendő – amint azt az iskolaügyi minisztérium propagandafüzete írja[2a] –, hanem a magyar óvodahálózat korlátozott, a magyar kisebbség szükségleteitől messze elmaradó fejlesztésében található. Ezt bizonyítják a szlovák és a magyar óvodák 1955–1985 közötti fejlődését jellemző indexek is (III. táblázat). Ha összevetjük a magyar és szlovák indexeket, kiderül, hogy a szlovák óvodák száma ebben az időszakban 1,9-szer, a szlovák óvodai osztályok száma 2,0-szer és a szlovák óvodába járó gyerekek száma 2,3-szor gyorsabban nőtt, mint a magyaroké.
A szlovák és a magyar óvodákba járók száma közötti ilyen nagy arányú relatív különbség elsősorban az alapiskola első osztálya előtti féléves óvodai kötelezettség bevezetésével magyarázható. Sok magyar szülőnek ugyanis nincs más választása: ha nem akar összeütközésbe kerülni a törvénnyel, szlovák óvodába kell íratnia gyermekét.
Egészen pontos összehasonlítást azonban nem végezhetünk a hivatalosan felvett adatok kétséges hitele miatt. Az iskolaügyi statisztikai adatokon kívül a népszámlálás adatait is fenntartással kell fogadnunk. Az 1970–1980 közötti népesedési mutatók tanulmányozása során a „Szlovákiai jelentés” kidolgozása közben,[1c] valamint a Szövetségi Statisztikai Hivatalnak az 1978-as és az 1979-es állapotot tükröző jelentése szerint[9],[10] a szlovákiai magyar kisebbség abszolút szaporulatát sokkal nagyobb méretűnek várhattuk, mint azt a népszámlálás megállapította. Az előrejelzések alapján a népszámlálás szerinti abszolút növekedés ötszörösét lehetett elvárni.[10]
Tehát ha az adatok bizonytalan voltát is tekintetbe vesszük, akkor a valós helyzet a hivatalosan közzétett vészt jelző statisztikai adatokkal jellemzett viszonyoktól is sokkal rosszabb. Ráadásul eddig nem szóltunk a szlovák óvodába kényszerített magyar gyerekek helyzetéről. Gyakran megszégyenítik, csúfolják és büntetik őket a magyar beszédért. Ennek a helyzetnek a szociológiai és lélektani elemzése külön tanulmányt igényel, amelynek elkészítése leküzdhetetlen akadályba ütközik. Az adatközlők nem merik hitelesíteni a nevükkel a történteket, mert félnek mind a hivatalos, mind a társadalmi következményektől.
A magyar óvodahálózat alakulásával összefügg a magyar óvónőképzés is. Közel három évtizeden keresztül Léván és Losoncon folyt a magyar óvónők képzése a szlovák pedagógiai középiskola magyar tagozatán, évfolyamonként egy-egy osztályban, így évenként kb. 60-65 növendék szerzett óvónői oklevelet. A magyar óvodák lassú fejlesztése mellett ez az utánpótlás talán elegendő volt.
1986-ban a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium rendelkezése alapján megszüntették a lévai magyar tagozatot. Igaz, 1978-ban már egyszer felszámolták, és Ógyallán nyitottak magyar osztályokat, de 1984 szeptemberében ismét folytatódott Léván az oktatás. Csakhogy 1986-ban ismét, de ezúttal pótlás nélkül szüntették meg a lévai magyar részleget.
Ebből arra következtethetünk, hogy a szlovák iskolaügyi szervek elhatározták a magyar óvodák radikális visszafejlesztését. A helyzet ugyanis nem példa nélküli. 1977-ben, amikor megkezdték a nyitrai pedagógiai karon a magyar tagozat felszámolását, azonnal követte ezt a magyar alap-, közép- és szakiskolák nyelvi átépítésének a terve, azaz a magyar oktatási nyelv korlátozása a humán tantárgyak tanítására. Az 1984-es oktatási törvénytervezet változatlan jóváhagyása után pedig lehetőség nyílt volna az egyes iskolákban a magyar nyelvű oktatás részleges vagy teljes megszüntetésére. Ez maga után vonta volna a magyar iskolák gyors felszámolását. A tervek azonban a magyar szülők és pedagógusok váratlan és szívós ellenállásába ütköztek. Félő, hogy a magyar óvónőképzés korlátozását is hasonló szándékkal rendelte el a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium. Gyanúnkat az is növeli, hogy a minisztérium évi statisztikai kimutatásaiból[4] 1976-tól kezdve hiányoznak a magyar óvónőképző osztályokra vonatkozó adatok. Csupán összefoglaló áttekintést nyújtanak, amelyből csak a diákok nemzetiségi összetételére lehet következtetni, de a magyar nyelven folyó képzésre nem.
A magyar óvónőképzésre vonatkozó utolsó hivatalos adatok tehát az 1973. szeptember 15-i állapotot tükrözik. Eszerint évfolyamonként összesen két osztályban átlag 35-35 növendék készült a magyar óvónői hivatásra.[4] 1986-tól ennek kb. a felével kell számolnunk, ugyanis a szlovák óvónőképző iskolába járó magyar nemzetiségű lányok aligha tudnak majd foglalkozni magyar gyerekekkel. Éppen a leglényegesebb: az iskolában megszerezhető magyar szellemi műveltség fog hiányozni ehhez.
Vizsgáljuk meg, hogy a megmaradt egyetlen magyar óvónőképző osztályban – Losoncon – mi a helyzet.
1986-ban 42-en érettségiztek. A túlzsúfoltságból arra következtethetünk, hogy az iskolában csak felületesen tudnak foglalkozni a diákokkal. 1987-ben 37-en szereztek érettségi bizonyítványt. Az 1987/88-as tanévben nyíló első évfolyamba 90-en jelentkeztek, közülük azonban csak 31-et vettek fel, hacsak utólag nem kap engedélyt az iskola a létszám bővítésére. A losonci járásból 1, a rimaszombati járásból 2 jelentkezőt vehetnek fel, holott tízszeres a túljelentkezés. A szaktantárgyakat és az idegen nyelveket szlovákul tanítják a magyar diákoknak. Szlovákul folyik a képzőművészeti nevelés és módszertana, a televíziós oktatás módszertana, a bábjátékoktatás, a didaktikai praktikum. Az iskola magyar könyvtára annyira szegényes, hogy a diákok otthonról hozzák a kötelező segédkönyveket. A könyvtárban gyakorlatilag nincs magyar gyermekirodalom, e nélkül pedig elképzelhetetlen a szakszerű felkészülés az óvónői hivatásra. Ráadásul Losoncon nincs magyar óvoda – mivel megszüntették –, tehát nem nyílik lehetőség a pedagógiai gyakorlat oktatására.
A helyzetből egyértelműen következik, hogy mostantól fogva évenként a csupán egy osztályban folyó magyar óvónőképzés nemcsak a mennyiségi igénynek nem tesz majd eleget, hanem – a túltengő hivatástudatú növendékek kivételével – nem lesz képes szakmailag sem felkészíteni a diákokat az óvónői hivatásra.
A csehszlovák oktatásrendszer szerint a szervezett tanítási folyamat az óvodában kezdődik. Ezért irányítottuk figyelmünket mi is a magyar kisebbség óvodáinak vizsgálatára, valamint azért is, mert a gyermekek további fejlődésüket befolyásoló szellemi és érzelmi élményeiket túlnyomóan az óvodában szerzik. Talán már közhelyként hangzik az anyanyelv és az anyanyelven folyó oktatás fontosságának a hangsúlyozása, hiszen a világon minden modern nemzet biztosítja azt tagjai számára, tudatosítva, hogy az anyanyelven szerzett alapismeretek épülnek be leginkább az ember tudatának mélyrétegeibe. Ennek figyelembevételével felmérésünk eredménye aggasztó, mert annak ellenére, hogy az elmúlt harminc év alatt bővült a magyar óvodák hálózata, mégis messzemenően elmarad nem csupán a kor követelményeitől és a szlovák gyerekek óvodai ellátottságától, hanem a magyar kisebbség reális igényeitől is.
Vizsgálatunk és helyi felméréseink során megállapítottuk, hogy:
– a magyar óvodák a magyar kisebbséget körülvevő csehszlovák társadalmi környezet fejlődéséhez képest visszafejlődtek. Emiatt:
– egyre több magyar szülő kényszerül szlovák óvodába íratni gyermekét.
– A helyzetet súlyosbítja a hivatalos szervek részéről a magyar szülőkre nehezedő nyomás is, mert sokszor félrevezetéssel, zsarolással vagy fenyegetéssel kényszerítik őket, hogy szlovák óvodába adják gyermeküket.
– A tervszerű szlovákosítás következtében fellazuló magyar etnikum leginkább meggyengült részein a hivatalos szervek a szülők tiltakozása ellenére bezárják a magyar óvodai osztályokat, vagy elutasítják a magyar szülők csoportosan beadott kérvényeit.
– A szlovák óvodába kényszerített magyar gyerekeket gyakran megszégyenítik és büntetik a magyar beszéd miatt.
– A szlovák óvodába járó gyerekek túlnyomó többsége szlovák iskolába kerül. Emiatt csaknem végérvényesen kiszakadnak anyanyelvi környezetükből és elszakadnak nemzeti kultúrájuktól.
– A magyar óvónők képzésének a körülményei is a magyar óvodahálózat erőteljes korlátozására utalnak, hiszen 1986-tól a lévai óvónőképző magyar tagozatának megszüntetésével 50 százalékkal csökkent a magyar óvónők képzésének jövőbeni lehetősége.
– A magyar óvónőképzés korlátozásában hasonló igyekezetet látunk, mint a magyar általános és középiskolai tanárok képzésének gyakorlati megszüntetésében. Amikor ugyanis az 1977/78-as tanévben felszámolták a nyitrai pedagógia kar magyar tagozatát, ezt azonnal követte a magyar iskolák leépítésének terve, amely szerencsére a tervezett formában nem valósult meg. A magyar óvónőképzés radikális csökkentése és a magyar óvodahálózat évek óta tartó korlátozott fejlesztése, illetve relatív visszafejlődése, arra figyelmeztet, hogy a közeljövőben a magyar óvodák felszámolásának a hulláma várható.
– A magyar óvodák eddigi korlátozott fejlesztésével és a szlovák óvodákba kényszerített magyar gyerekek számának fokozatos növekedésével a magyar iskolák jövőjét ássa alá a hivatalos hatalom. Ezt bizonyítja a magyar iskolahálózat fokozatos sorvasztása is, hiszen 1950-től évenként átlag tíz magyar alapiskola szűnt meg.
– A magyar óvodahálózat fejlődésének a korlátozása – többek között azzal is, hogy 1980 óta nem emelkedett a magyar óvodák száma – ugyanazt a szándékot sejteti, amit a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium követett a magyar oktatási nyelv fokozatos megszüntetésének a tervével. Ennek a lényege a magyar iskolák lezüllesztése, ami után törvényszerűen következne a magyar kisebbség társadalmának a teljes szétzúzása.
– Felmérésünket a fő irányvonalak vizsgálatára korlátozzuk. A kisebbségnek a megmaradásáért vívott folyamatos küzdelmét csak érintettük. Jeleztük, hogy állhatatossággal és kitartással lehet elérni némi sikert a hatalommal szemben is. Csakhogy ez abnormális helyzet, mert a magyar kisebbség Csehszlovákiában annak érdekében kényszerül nap mint nap elenyésző sikerrel harcolni, ami a törvények és a nemzetközileg elfogadott emberi jogok szerint megilleti.
Jegyzetek
[1] SZLOVÁKIAI JELENTÉS. Összeállította a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának munkaközössége. Megjelent: Magyar Füzetek Könyvtára 4. kötet, Párizs, 1982, 1–76. old.
[1a] Az óvodákról 37–38. old.
[1b] Települési adatok 17–18. old.
[1c] Népességi adatok 23. old. Azokban a járásokban, amelyekben a magyar nemzetiségű lakosság aránya az 1970-es években 50 százalék körül vagy felett volt, a népszaporulati mutatók hasonlóak voltak, mint a szlovákiai átlag. A dunaszerdahelyi járásban, ahol a lakosságnak csaknem a 90 százaléka vallotta magát magyarnak, a mutatók meghaladták a szlovákiai átlagot.
[2] FODOR ZOLTÁN: Národnostné skolstvo v Slovenskej Socialistickej Republike (A nemzetiségi iskolaügy a Szlovák Szocialista Köztársaságban) SPN, Bratislava, 1984, 64. old.
[2a] 11. old.
[2b] A magyar óvodákra vonatkozó adatok az 1983-as statisztikai kimutatás szerint („A” táblázat) 12. old.
[2c] E publikáció szerint a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium Nemzetiségi Főosztálya 1983-ban 310 magyar óvodát tartott nyilván, az osztályok száma 646 volt, ebből 83 szlovák óvodák magyar tagozataként működött; 11. old., valamint a 12. old. („A” táblázata). (A CSMKJB megjegyzése: ezekre az adatokra is az ellentmondásosság érvényes, csakúgy, mint a többi idézett adatra. Az adatok hitelességére vonatkozó említést lásd a tanulmány további részében.)
[3] A NŐ ÉVKÖNYVE 1983. Pozsony, 1982, 29–57. old.
[4] STATISTICKÁ ROCENKA SKOLSTVA SSR c. évenként megjelenő sokszorosított kiadvány, amely az adatokat minden év szeptember 15-ével bezárólag közli. Kiadja – csak hivatali használatra – a Szlovák Iskolaügyi Minisztérium, Pozsony.
[5] GYÖNYÖR JÓZSEF: Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlása. Irodalmi Szemle, 1983/1, 30–38. old.
[5a] Az 1980-as népszámlálás szerint a 0–4 évesek korcsoportjában 91 százalék, az 5–9 évesek korcsoportjában 9,5 százalék volt a magyar nemzetiségű gyerekek aránya. (A CSMKJB megjegyzése: az óvodások a 4–6 évesek korcsoportjából kerülnek ki.)
[6] A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR KISEBBSÉG JOGVÉDŐ BIZOTTSÁGÁNAK adatgyűjtése szerint.
[7] VLACICKOVÁ MARTA dr. kandidátus, a szlovák iskolaügyi miniszter helyettese. 1984. június 15-én kelt levele szerint, amelyet a Nyugat-Szlovákiai és a Pozsony-fővárosi Rendőrkapitányság Állambiztonsági Nyomozóosztályának 1984. május 18-án kelt felszólítására írt a Duray Miklós ügyében folytatott nyomozással kapcsolatban. A felszólító- és a válaszlevél eredetije megtalálható a „Duray-ügy” 1984-es nyomozási iratainak 3. köt. 338–343. lap.
[8] Az 1950-es évekből nincsenek a csehszlovákiai magyar lakosság létszámára vonatkozó hitelt érdemlő adatok, mert a hivatalos felméréseket befolyásolta az 1945–49 közötti magyarüldözés hatása.[SZJ] Főleg az, hogy több százezren nem merték bevallani magyar nemzetiségüket. Ezek főleg attól tartottak, hogy a hatalom csapdát állít nekik. Akik ugyanis a reszlovakizálás választásával megmenekültek a további üldöztetéstől, nem alaptalanul féltek attól, hogy az 1950-es népszámlálás csak beugratás. Csupán arra jó, hogy színvallásra késztesse a reszlovakizált magyarokat. A magyar nemzetiség bevallása ellen szóltak azok a körülmények is, hogy a reszlovakizálás hivatalosan továbbra is érvényben volt, a reszlovakizált magyarok nem válhattak Csemadok-taggá stb. De nem utolsósorban hatott az a meggyőződés is, hogy 1945 után Csehszlovákiában magyarként már nem lehet érvényesülni, sőt a fizikai lét biztonsága is kétséges, ha valaki magát magyarnak vallja. Így a magyar kisebbség aránya Szlovákia összlakosságához viszonyítva az 1950-es népszámláláskor 10,3 százalék volt, de a magyar kultúrához való tartozás szerint ez az arány – óvatos becsléssel is – 15 százalékra tehető. Dávid Zoltán magyarországi statisztikus becslése szerint ez az arány még az 1980-as népszámlálás idejében is reálisnak tekinthető.
[9] sm: (Somogyi Mátyás): Hányan vagyunk? A legújabb statisztikai adatok. Új Szó, XXXII. évf. 119. szám, Pozsony, 1979. május 26., 6. oldal.
Az adatokat a Cseh Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal kiadványa alapján közli. Eszerint 1978 végén a csehszlovákiai magyarság összlétszáma elérte a 604 ezret.
[10] STATISTICKÁ ROCENKA CSSR, Praha, 1980, 97. old. Eszerint 1979 végén a magyar kisebbség létszáma Csehszlovákiában elérte a 608 ezret. A Szlovákiában élő magyarok létszámát ugyanakkor 584 ezerre becsülték. (A CSMKJB megjegyzése: ez 1970 óta 32 ezer főnyi, azaz 5,8 százalékos szaporulatnak felel meg. Az 1980 november elsejével végrehajtott népszámlálás szerint azonban csak 1,34 százalékos volt a magyarság szaporulata Szlovákiában, amely abszolút értékben 7484 személyt jelentett a várható 36 ezerrel szemben. Az előrejelzés pontatlansága 481 százalék. Ez mind az előrejelzés, mind a népszámlálás eredményét kétségessé teszi. Hacsak a népszámlálás már nem tükrözi a hatalmilag szervezett asszimiláció eredményét.) A tanulmányban említett helységnevek magyar és szlovák nyelvű áttekintése:
Bozita – Buzitka
Dunaszerdahely – Dunajski Streda
Érsekújvár – Nové Zámky
Galánta – Galanta
Kassa – Kosice
Kolon – Kolinany
Komárom – Komárno
Léva – Levice
Losonc –Lucenec
Miksi – Mikusovce
Nagykürtös – Velky Krtis
Nyitra – Nitra
Ógyalla – Hurbanovo
Pinc – Pincián
Pozsony – Bratislava
(Pozsony )Hidegkút – Dubravka
Pozsonypüspöki – Podunajské Biskupice
Rimaszombat – Rimavská Sobota
Rozsnyó – Roznava
Tőketerebes – Trebisov
A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága (1987. május 31.)
A kiadvány hiteléül: Duray Miklós [Jaskovy rad 161 (Alagút sor 161.), 831 01 Bratislava (Pozsony), Telefon: (7) 408-714]
Kapcsolódó cikkek
- Kisebbségben [6]