A hivatalos értékelések harmóniája szinte meglepő, amikor a magyar gazdaság elmúlt évi teljesítményeinek az értékelését azzal kezdik, hogy a magyar gazdaság hajóját a vártnál is nagyobb hullámverés közepette sikerült a felszínen tartanunk, és ha szinte emberfeletti erőfeszítéssel is, de lényegében megállítottuk a megelőző két-három évben tapasztalt katasztrofális romlást. Felmerült a kérdés, hogy vajon ténylegesen vannak-e sikerek, ha igen, mely területeken, milyen mértékben és főképpen: mennyiben írhatók a kormány javára?
Az általános romlás megállítására vonatkozó állítás nagyjából helyes, amennyiben a valóban nem lebecsülhető jelzés értékű mutatókat vesszük szemügyre, így kétségtelen például, hogy a konvertibilis folyó fizetési mérleg – körülbelül adósságaink tényleges növekedésével megegyező – hiánya jelentősen csökkent, s ha az irányzat netán folytatódik, akkor a kilencvenes évek elejére-közepére esetleg teljesül a hároméves kormányprogram egyik legfőbb eredeti célkitűzése, a konvertibilis adósságállomány növekedésének megállítása. A javulás legfontosabb tényezője örvendetes módon a világpiaci exportbevételek látványos megugrása, ami még akkor is komoly teljesítmény, ha nem a szerkezetkorszerűsödés, hanem mindenekelőtt a hagyományos kivitel szempontjából kedvező nyugati fellendülés kihasználásán alapul. Még ha ingatagok is e siker alapjai, változatlanul rövid távú hatalmi érdekek és hivatali típusú elvárások által kormányzott vállalatok esetében elismerésre méltó tény, hogy egyáltalán válaszoltak a világpiac kihívására, és a belső, illetve a rubelpiacok szűkülését nem elsősorban a termelés visszafogásával védték ki. Az sem teljesen igaz, hogy semmiféle szerkezetváltás nem történt, hiszen még az előre menekülő vaskohászati és nehézvegyipari cégek is képesek voltak valamelyest növelni viszonylag korszerűbb termékeik részarányát. Végül is elmondható tehát, hogy a kétségkívül döntően külső tényezőknek köszönhető cserearány-javuláshoz vállalataink egy részének erőfeszítései is hozzájárultak.
Még folytatható az eredmények sora, ha a gazdaság összesített teljesítménymutatóinál maradunk. A hivatalos körök általában negatívan értékelik azt a tényt, hogy a vállalatok jövedelme jóval meghaladta a tervezettet; állításuk szerint a központi költségvetés hiánya a jövedelmek ilyen nem kívánatos elszivárgása miatt lett a parlament által jóváhagyott mérték kétszerese. Ez a logika azonban több ponton hibás. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a vállalatok jövedelmének szaporodása igen örvendetes, hiszen a szerkezet-korszerűsítést tartósan csak ez a forrás finanszírozhatja. Rövid távon ugyanakkor kétségtelenül kerülendő a vállalati beruházások megugrása, hiszen a nyomasztó adósságszolgálati (törlesztés- és kamat-) terhek miatt a belföldi felhasználást nem szabad növelni. Szerencsére ez tavaly nem következett be, így a kényszerű lakossági fogyasztáscsökkenés – legalábbis emiatt – nem volt hiábavaló: a vállalatok többletjövedelmüket nem élték fel, nem költötték importra, hanem a népgazdaság szempontjából ez az, ami egyáltalán lehetővé tette, hogy a kormányzat változatlanul igen jelentős túlköltekezését legalább részben hazai megtakarítások, ne pedig újabb külföldi kölcsönök fedezzék!
Végül az is lényeges, hogy a vállalati jövedelmek „terven felüli” szaporodása nem annyira oka, hanem sokkal inkább következménye a költségvetési hiánynak. Nem felel meg a valóságnak ugyanis, hogy a kormányzat kénytelen volt támogatni a veszteséges vállalatokat. 1988-at éppen a folyó támogatások reálértékének némi csökkenése, a rubelexporthoz tapadó jövedelem-kiegészítés erőteljesebb megfaragása jellemezte; ezzel szemben a kormány továbbra is számolatlanul költött presztízsfelhalmozásra, a folyamatban lévő nemzetközi nagyberuházásokra. A központi fejlesztéspolitika pazarló mechanizmusainak fenntartását jól jelzi a politikai érdekek miatt is felgyorsított vízierőmű-építkezés, a jövőbeni elkötelezettségek születését pedig az újabb „piramisépítések” (pl. Bécs–Budapest világkiállítás) háttérből teljes erővel támogatott tervei. Nem csoda, hogy a központilag támogatott fejlesztéseket – amelyek a kormányzat szabad elhatározású döntései, nem pedig múltbeli kényszerek következményei – hatalmas megrendelések kísérik, és így vállalataink nem jelentéktelen részénél változatlanul mesterséges konjunktúra duzzasztja a jövedelmeket. A költségvetési hiány a tervezettnek kétszeresére nőtt az elmúlt évben. Ám ez a kormányra telepedett lobbyérdekek túlsúlya, a neovoluntarista gazdaságpolitika miatt történt, nem pedig azért, mert fékezték a támogatások leépítését.
Azt a sajnálatos helyzetet, hogy a gazdasági és politikai vezetés gyakran nem érti, de leginkább nem uralja a nemzetgazdasági jövedelemáramlás mechanizmusait, mindennél egyértelműbben jelzi a pénzügyi, elsősorban banki megszorítások alkalmazásának mértéke és módja. A vállalati jövedelmek „érthetetlen” megszaporodása tavaly legalább két ízben keltett indokolatlan pánikot és váltott ki azonnali intézkedési kényszert a pénzügyi kormányzat egyes köreiben. Az éppen egy évvel ezelőtti, emlékezetes hitelrestrikció, amelyet a tavalyelőtti tényszámok alapján félreismert folyamatokra adott válasznak minősíthetünk, nagyobb zűrzavart is okozhatott volna, ha a belső szakértők egy részének csöndes szakmai, illetve a gazdálkodó szervezetek és bankok nagyon is hangos politikai nyomásgyakorlása a döntéseket idejében el nem erőtleníti. A kormányzati munka hatékonysága szempontjából azonban mindenképpen káros az a gyakorlat, amely a kormány gazdaságpolitikai intézkedéseit hol bürokratikus ellenállással, hol politikai kerülőutakon vezetett támadással igyekszik kivédeni vagy lerontani.
A kapkodó, irányvonal nélküli gazdaságvezetésre példa a KGST-külkereskedelem hazai irányítása is. A kormány tavaly nyár elején mértékében és módszereiben talán vitatható módon, de céljait tekintve egyértelműen helyesen fékezni igyekezett a rubelexport támogatásának robbanásszerű növekedését. Nemsokára azonban behódolt a vállalatok és a fiskális lobby nyomásának: meghirdette a forint jelentős, több mint 10 százalékos leértékelését a transzferábilis rubellel szemben. És a miniszterelnök-helyettes, miközben nyilvánosan elhatárolta magát[SZJ] ettől a „ráerőszakolt” döntéstől, kínosan-kénytelen fejezte ki örömét afelett, hogy immár a Tervgazdasági Bizottságban is a demokrácia uralkodik.
A kormányzat átlátó-képességének és befolyásának vészes gyengeségét átfogóan úgy jellemezhetjük, hogy feloldhatatlan ellentmondás feszül a pénzügypolitika két ága: a költségvetési és a pénzpolitika között. Ha a központi költségvetés helyett az egész – az ún. decentralizált alapokat és a tanácsok költségvetését is magában foglaló – államháztartást vizsgáljuk, vagy ha még ehhez a kormányzat túlnyomórészt közvetlenül jegybanki hitellel finanszírozott tőkekiadásait (beruházásokat és állami szanálást, veszteségrendezést, régi hitelek alapjuttatássá alakítását stb.) is hozzávesszük, azt kell látnunk, hogy a költségvetési gazdálkodás inkább kiterjedő (expanzív), semmint megszorító (restriktív) jellegű volt. Stabilizációs időszakban ez az expanzív irányzat – ami nem csak, és nem is elsősorban a hiány mértékében, hanem a gazdasági célú állami jövedelem-újraelosztás bénítóan nagy terjedelmében jut kifejezésre – teljesen elfogadhatatlan. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a tipikusan költségvetési feladatok humán elemeire, azaz az oktatás, egészségügy, szociálpolitika céljaira évtizedek óta egyre kevesebb jut. Eközben a kormányzat meg sem kísérelte a kiadások érdemi csökkentését a nemzetközi nagyberuházásoknál, a lakásgazdálkodásban és az államapparátus működését illetően. A szélesebb értelemben vett állampénzügyek és infrastruktúra területein évszázadok óta esedékes és sürgető reformokat újra elhalasztva egyértelműen a kereskedelmi bankok nyakába varrta a pénzszűkítés ódiumát. A hitelmegszorítások gyakorlata azonban, ha azt elsősorban a költségvetési túlköltekezés hatásainak ellensúlyozására használják, szükségképpen káros: erőteljesen fékezi az új hitelek kihelyezését a hatékony vállalatok irányában, miközben a régi követelések egy része befagy, illetve csak költségvetési segédlettel válik visszafizethetővé. Az összehangolatlan, az egyes részterületeken hozott intézkedések hatásait kölcsönösen semlegesítő pénzügypolitika tehát szerkezetkonzerváló hatású.
Ami az életviszonyok és az életszínvonal-politika harmóniáját illeti, úgy tűnik, hogy panaszra nincs okunk, hiszen a kényszerek sikeresen érvényesülnek. A lakossági fogyasztásban 1988 az abszolút visszalépés éve volt. Ez minőségi változás az életszínvonal évtizedes hanyatlási folyamatában, amely sajnos a fejlődési zsákutcából való kihátrálással elkerülhetetlenül együtt jár. Egyensúlyi szempontból az kifejezetten előnyös, hogy a reálbérek, reáljövedelmek drasztikus csökkenése nem párosult a megtakarítások visszaesésével. Legföljebb megint csak arról érdemes megemlékezni, hogy ezen a területen is kizárólag a teljesen megalapozatlan terv előirányzataitól mutatkozik elmaradás.
A lakosság pénzbeni megtakarításainak növekedése egyenesen vérmes reményekre adhatna okot, ha nem zavarna bennünket az a felismerés, hogy mindeddig nincs biztosítéka annak, hogy a társadalom újabb áldozatai ezúttal végre nem lesznek teljesen hiábavalók. A törékeny eredmények még nem adnak alapot annak feltételezésére, hogy immár haladunk a gazdasági modernizáció fájdalmakkal teli, ámde középtávon javulással, hosszabb távon pedig biztos sikerrel kecsegtető útján. Ehhez arra lenne szükség, hogy legalább távoli összefüggést lehessen kimutatni a kormányzati cselekvés, a társadalom mozgása és a tavalyi év eredményei között. Sajnos nem ez a helyzet. A központi gazdaságvezetés egymásnak ellentmondó intézkedései, a maguk útját járó hatóságok összehangolatlan működése, a végrehajtó hatalom és a demokratikus ellenőrzéssel féken nem tartható nyomáscsoportok egymást is keresztező tevékenysége arra enged következtetni, hogy a kormányzatnak sem ereje, sem elképzelése nincs arra, hogy az országot a válságból kivezesse. 1988 gazdaságpolitikája nem jó, nem rossz, hanem egyszerűen értékelhetetlen, hiszen nem beszélhetünk célok és eszközök időben és térben összehangolt tervéről és gyakorlati megvalósulásáról. Gazdaságunk egy lélegzetvételnyi időre megkapaszkodott a válság sodrásában, de anélkül, hogy kormányunk ehhez érdemben hozzájárult volna.
A közeljövőnek ez a legnagyobb veszélye és nem pedig az, hogy a tavalyi javulás egyszeri és megismételhetetlen, konjunkturális tényezőkkel (enyhe tél, rekord gabonatermés, nyugati fellendülés, cserearány-javulás, vállalati tartalékok kiaknázása stb.) magyarázható. Kétségtelen ugyanis, hogy az elért eredményeket akárcsak megszilárdítani is kizárólag egy hatékonyan szervezett, egységes, cselekvőképes, a társadalom bizalmát élvező és annak demokratikus ellenőrzését felelősen vállaló kormányzat lenne képes.
A múlt év decemberében hivatalba lépett új kormányfő[SZJ] első beszédében hangsúlyozta, hogy kormánya a régi politikát fogja folytatni. Karácsonykor pedig a pártfőtitkár[SZJ] nyilatkozott úgy, hogy az MSZMP-n kívül nem lát egyetlen politikai erőt sem, amelynek összefüggő programja lenne akárcsak a pillanatnyi problémák megoldására is...
Nem tudom, hogy a gazdaságvezetést mi jellemzi inkább: a szakmai-politikai erőtlenség, vagy az erkölcsi gyengeség.