In memoriam Horváth Mihály

Horváth Mihály [1], [Béki Gabriella] [2]

Már három hónapja, hogy eltűnt közülünk.

Lassan szűnőben a bénultság, amit halálának híre keltett. Lassan megszokjuk, hogy nem találkozunk többé összetéveszthetetlen terebélyes termetével. Megszokjuk, ahogy meg kell szokni a kényszerűséget. Eltemettük.

Misi kopjafája

Július 1-jén több mint kétszázan gyűltünk össze az Óbudai temetőben, hogy búcsút vegyünk tőle. A szertartáson a Landini együttes énekelt középkori, egyházi énekeket. Iványi Gábor lelkész búcsúszavai után a Rakpart klub részéről Zsitek István, a Szabad Kezdeményezések Hálózata nevében Haraszti Miklós mondott beszédet. Vásárhelyi Judit a Duna Alapítvány és a Duna Kör nevében búcsúzott. Elbúcsúztatta Misit a felvidéki születésű Vígh Károly a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság vezetője, és Dénes János is. Az urnát két közeli barátja, Bogárdi Zoltán és Budavári Péter vitték a ravatalozótól a sírhelyig. A barátai faragták a kopjafát is, amely a sírját jelöli. Eltemettük, mégis velünk maradt.

Velünk van, mert gondolunk rá, velünk van, mert azt akarjuk folytatni, amit ő kezdett el. Jó lenne beszélgetni vele, meghallgatni a véleményét, kikérni a tanácsát. Jó lenne segíteni őt tengernyi munkájában, hogy kicsivel több jusson neki az alvásra, mint 3-4 óra.

Az ő szavaival szólva: a demokratikus véleménymondás szigetét akarta megteremteni az antidemokratizmus tengerében, és ez csak drasztikus önkizsákmányolás árán sikerülhetett. Szűkösen élt, a civil társadalom élesztgetésén fáradozni nem anyagi hasznot hajtó tevékenység.

Nemzetben gondolkodott – nem vett tudomást határokról. Rendszeresen eljárt a csehszlovákiai magyar fiatalok kulturális rendezvényeire, részt vett a hagyományos felvidéki kerékpártúrákon és művelődési táborokban. Erdélybe is gyakran utazott, amíg tehette. Rengeteg barátja és ismerőse volt. Sokakkal levelezett. Ezek a levelek – halála óta kiváltképp – becsesek számunkra. Igaz, Misi varázslatos „fegyvere” az élőszó volt. Mindig szelíden és bölcsként szólt. Pedig csak harmincöt éves volt, amikor meghalt.

A trükknek, amit kitalált – hogy kimondja hangosan, amit gondol – csodálatos hatása volt az emberekre, akik megszokták már, hogy hangosan csak hazudni szabad. Megérezték, és érzéseikre hallgatva elhitték, hogy a reménytelennek látszó dolgokért is érdemes szót emelni, a reménytelennek tűnő harcokat is vállalni kell. A kevés fennmaradt írása közül talán az alábbi levél a legértékesebb dokumentum. Bár a címzetthez szól, feltehetően Misi azzal az igénnyel írta, hogy önmaga számára is összegezze a Rakpart klub történetét az előzményektől a „kényszerszünet” alatt az újraindításért folytatott próbálkozásokig.

Iványi Gábor búcsúztatja Horváth Misit

Kedves Mari!

Megkaptam leveled – köszönöm azokat a kedves invitációkat is, amelyekkel a Szófia utcába hívtál minket. Mindig elszántam magam, hogy végre elmegyek: most, hogy nincs klubunk, lesz rá idő – gondoltam. Hogy tévedtem! Az újramegnyitásért való harc ugyanis sokkal több időt és energiát igényel, mint gondoltuk. Mégis múltkori leveled után odamentem, gondoltam, legalább beszélgetünk is. Természetesen azzal fogadtak, hogy otthon fekszel betegen! Ezután vártam vagy háromnegyed órát a klubban olvasgatva, majd – mivel nem történt ott semmi –, elmenekültem. Remélem, legközelebb szerencsém lesz.

Röviden a Rakpart klubról:

1982 őszén kezdtük el a klubot „csinálni”. Persze nem előzmények nélkül. Társaságunk magvát egy baráti csoport adta, amely a hetvenes években járt együtt az akkori klubjába: a Népköztársaság útja 125. alatti pinceklubba. Tényleg „alatti”, mert egyrészt a pincében volt, másrészt a Népfront budapesti bizottsága alatt élt. ’71-től működött Békeklub néven, majd a hetvenes évek közepétől Joliot-Curie klub volt a neve. Kb. egy évtizedig állt fenn; belülről a baráti társaság tartotta össze, kívülről pedig az ellene irányuló társadalmi nyomás. Fiatalok voltunk, lelkesek, zavaros fejűek, naivak, rettenetesen hiszékenyek. Ez a banda – végképp túlélve önmagát – 1980-ra teljesen fölbomlott. De nem vesztettük el teljesen egymást, és amikor ’82-ben azt hallottuk, hogy megint van lehetőség klubot alapítani, volt hozzá kedvünk.

A Rakpart klub első két évét az Országos Béketanács égisze (pajzsa) védelmében töltötte. Miért? Nagyképűen állíthatjuk, hogy a világpolitikai változások eredményeként. 1979: a NATO kettős határozata, majd rakétatelepítések Nyugat-Európában. Nyugaton százezrek és milliók mennek ki az utcára, mert úgy érzik, a béke megvédése érdekében erre szükség van. Szinte világszerte megmutatkozik valamilyen békeakarat, manifesztálódnak különféle elemi vagy manipulált, de tömeges és őszinte vélemények. Csak Kelet-Európában nincs ilyen (eltekintve a szokásos bukaresti tömeggyűlésektől). A politikai vezetés érzi, hogy a sztálini korban létrehozott intézményi struktúra talán leghiteltelenebb része az állami békemozgalom. Ezt tehát valahogy meg kell újítani (persze csak módjával). Csináljunk hát fából vaskarikát! Az OBT vezetői indokolatlan szükségét érezték a módszerbeli nyitásnak, így adtak helyet a Rakpart klubnak, hogy az szélesítse bázisukat, nyisson a fiatal értelmiségi rétegek felé. Nekünk teljes autonómiát, helyiséget, pénzt, paripát, fegyvert ígértek, ha mi cserébe egy jó és érdekes közéleti klubot csinálunk, melynek műsorában helyet kapnak a békemozgalmat érdeklő témák is. No és mit akartunk mi? Voltaképpen egy teret, ahol viszonylag kellemes körülmények közt elbeszélgethetünk egymással. A mi célunk az volt, hogy mindenről beszélhessünk, ami minket érint, minket érdekel. És minket szenvedélyesen érdekel elég sok dolog – és ezekről úgy akarunk beszélgetni, hogy mindent elmondhassunk, amit gondolunk! Nem akarok elébe vágni a dolgoknak, de talán ez az egy sikerült. Erre büszke vagyok: talán le tudtuk küzdeni e szűk körben a fejünkbe épített cenzort.

Úgyhogy megalakultunk. A struktúra alulról fölfelé építkezik és autonóm jellegű: van egy klubbizottság (10-15 fő), amelynek mindenki lehet a tagja, aki jár a klubba, és van kedve, energiája intézni a klub ügyeit, elvégezni szervezési és egyéb munkáit stb. Ez a nyitott és amorf testület választja ki magából a klubvezetőt (ítélőképességére persze nem valami jó fényt vetett, hogy személy szerint engem). Mikor elkezdtük, a szemünk előtt lebegett Fodor Tamásék teaháza[SZJ] is, sok ötletet tőlük vettünk át. Tetszett, hogy oda társaságok is járhatnak, maguknak alakíthatják terüket, asztalok körül beszélgethetnek stb. De nem tetszett, hogy a közös program oly rövid, az előadásokat nem követi vita, ha vannak gondolataim, csak a mellettem lévő öt-hat embernek lehet elmondani – és nem lehet az előadó képébe vágni: porrá zúzni érveit, megcáfolni őt. Tehát induláskor klubszerű helyiséget rendeztünk be, asztaltársaságoknak alkalmas tereket alakítottunk ki, a viták előtt és után háttérzenét, olcsó büfét csináltunk. Magunk is meglepődtünk, milyen jól sikerült – és azon is, milyen sokan eljöttek már az elején is. Pedig nem is hirdettük, csak mindenki szólt ismerőseinek, meg akiket érdekelhetett ilyesmi. Azóta sem reklámozzuk a klubunkat, csak aki föliratkozott a címlistára, postán megkapja a programot.

De beszéljünk a lényegről: a vitákról. Most úgy látom, szinte elejétől fogva sikerült megközelíteni a célt: az őszinte vitát. A mellékelt visszatekintő programból láthatod, milyen témákat vetettünk föl, meglehetős összevissza. A közös bennük inkább a megközelítés volt, a nem hivatalos, nem elfogadott nézetek egyenrangú hangoztathatása és mérlegelése. A szokatlan kérdésfelvetések, elfogulatlan válaszkeresés, a tabuk fölrúgása – azt hiszem, ezek tették népszerűvé hamar a Rakpart klubot. (Olyannyira, hogy a hely kezdett kevés lenni: eleinte átlagosan százan látogatták estjeinket, később százötven-kétszázan, majd még nagyobb lett a létszám – az utóbbi idők izgalmasabb vitáin négyszáznál is többen szorongtunk.)

Az együttműködés fölsőbb szervünkkel eleinte jól ment. De hamar megjelentek a jelei annak, hogy nem sokáig lesz felhőtlen. Az első nagy konfliktus a Dialógus békecsoporttal[SZJ] kapcsolatban robbant ki. Ekkor volt tetőpontján ugyanis a független békecsoport aktivitása. Nem kell Neked ecsetelnem, milyen feszültségek keletkeztek egy autonóm, önálló véleménnyel s igen kiterjedt bázissal rendelkező mozgalom és az illetékes állami reszortintézmény közt. Végül is a feszültséget a Dialógus békecsoport rendőri eszközökkel való föloszlatásával látták helyesnek föloldani – de történetünk időpontjában még nem fajultak el idáig a dolgok. Dialógusék együtt kívántak működni a Béketanáccsal, és ennek keretében lehetőséget kértek nyílt vitára, amaz pedig a Rakpart klubhoz utasította őket: nálunk lehet.

A vita túl jól sikerült, úgy látszik: este héttől éjjel fél kettőig tartott, és nem végződött a független békecsoport lehengerlésével. Ezért erősen megnehezteltek rám – és azért is, mert nem volt kedvem vitavezetőként belefojtani a szót senkibe (még [ha kellemetlen] dolgokat mondott is). Erősödött programjaink előzetes cenzúrája – egyre inkább látszottak a nézetkülönbségek „köztük” és miköztünk. Szerencsére a vitaszellemet „odalent” meg tudtuk őrizni. A következő nagyobb konfliktus Hegedűs András meghívása miatt volt. Akkor még nem jelent meg önéletrajzi interjúkötete[SZJ] Bécsben, nem közvetítették hangfelvételeit Münchenben[SZJ] – de azért apparátusi körökben ismert fekete bárány volt. A meghívókat már ki is nyomtattuk, amikor váratlanul közölték velünk: meghívása „nem időszerű”. Ott álltunk megfürödve: biztosan Te is átéltél már ilyet (én legalábbis sok hasonló esetről hallottam már). Végül is nem hagytuk annyiban, harcolni kezdtünk érte, és sikerült is megmentenünk. Magyarországon élünk: tehát összeköttetéseinket kezdtük mozgósítani – végül is magas protekcióval engedélyt kaptunk a vita megrendezésére. Kár volt izgulniuk, a vita lezajlott, nem törtük ki az ellenforradalmat. Mindenesetre az ügybuzgó apparátus lebőgött, de ezután még ferdébb szemmel néztek ránk. Kezdték látni, hogy velünk alighanem törököt fogtak (vagy ahogy barátom szokta mondani: nyertek egy oroszlánt a tombolán). Kiderült: nem vagyunk alkalmasak a napi politikai célok közvetítésére, mert túl önállóan gondolkozunk, s ami kellemetlenebb, ki is mondjuk.

Továbbra is igyekeztünk változatos programokat összeállítani, meghívni olyanokat is vitaindítónak, akikkel nem értünk egyet, és olyanokat is, akiknek adunk a véleményére. Nehezebb persze olyanokat egy asztalhoz ültetni, akik egymással is vitatkozni fognak. – Időközben kezdett kikristályosodni egy tematika is. A programok összeállításakor a „tagság” igényeit próbáltuk figyelembe venni, érdeklődésüket artikulálni, s ezt jó címekben megfogalmazni. Egy idő után kiderült, hogy vannak témakörök, amelyek minden este előjönnek, s rendszeresen visszatérünk rá. (Az is világossá vált: ha valamiről nem lehet nyíltan beszélni, beszivárog „rangrejtve”. Amikor például hosszabb ideig nem rendezhettünk erdélyi vitát, a téma akkor is állandóan fölbukkant, még a közgazdasági vitákon is.) Szóval a tematika aszerint alakult, ahogy kezdett megfogalmazódni: melyek azok a feladatok, amelyeket még a mi életünkben meg kell oldani, mert különben Magyarország menthetetlenül elsüllyed. Ez a három nagy feladat: egy gazdasági reform végrehajtása, azaz egy jól működő piacgazdaság létrehozása – egy politikai reform, azaz egy demokratikus társadalom kialakítása – és a harmadik: előrelépés a nemzeti, kisebbségi, nemzetiségi kérdés kelet-európai megoldása felé. E három nagy téma mellett persze mások is vannak, például az utolsó száz év történetének faggatása, különös tekintettel a sorsdöntő, de homályban tartott korok, fordulópontok, személyek szerepének tisztázására. Erre szolgál rejtett sorozatunk is, Hogyan látjuk ma…? kezdetű címekkel.

Visszatérve hányatottságainkra, a következő bűnünk a vízlépcsővita megtartása volt, még ’84-ben. A Vízügyi Hivatal a részvételt az utolsó pillanatban lemondta, így nélküle rendeztük meg, sőt, nyomatékos figyelmeztető levele ellenére, amelyben hivatkozott a Tájékoztatási Hivatal tilalmára is. Vargha János azért ott volt, sőt az Akadémia képviselője is – de miután ezt követően alakult meg a Duna Kör, post ergo propter.[SZJ] Ismert rendőri körökben ezt is a nyakunkba varrták. Persze hiába volt nálunk a KB-titkár és az Akadémia elnöke meg számos hivatalos ember is vitaindító, ha más nyom a latban.

Így aztán szép lassan elváltak útjaink a Béketanáccsal. Kapóra jött nekik a költözésük, a székházváltás („az új épületben nincs megfelelő terem”), fönntartva a további gyümölcsöző együttműködés reményét, kifelé fordították a szekerünk rúdját. Mégis szerencsénk volt: ekkoriban összeakadtunk a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat egyik titkárával, aki lábon megvette a klubot. (Az ugyanis „természetes” volt, hogy csak valamely intézményi felügyelet alatt működhetünk.) A TIT-tel is körülbelül hasonló utat jártunk be, mint előzőleg a Béketanáccsal. Az első időben lelkes támogatás, gördülékeny együttműködés, konstruktív viták, majd az első néhány „problematikusabb” est, fésületlen fölszólalások, illetlenül szentségtörő definíció után nagyobb ellenállás, fokozódó bizalmatlanság, erősebb cenzúra: egy paternalista struktúrában nehezen kezelhető gyermekekké lettünk. A velünk foglalkozó hivatalok végül is más megoldást nem látnak, mint a betiltást. Ez persze (Magyarországon vagyunk) a legfelsőbb házból jön.

Mégis, majdnem négy év alatt több mint száz vitát rendeztünk. Számold ki a résztvevők összlétszámát – és akkor még nem is vagy a lényegnél.

Én magam se tudom persze pontosan, mi a lényeg. Nézeteinkben és azok kimondásában bizonyos fokig – radikalizálódtunk? A demokratikus véleménymondás szigetét akartuk megteremteni az antidemokratizmus tengerében? Elszigetelt, szűk körben (a társadalmi méretekhez képest), de fölrúgtuk azokat a játékszabályokat, amelyeket nem mi találtunk ki (de még csak meg se kérdeztek róla minket)? Vagy inkább autonómiakísérletnek tekintsük, esetleg a szabad idő kulturált eltöltésének? Talán közelebb visz a megoldáshoz annak a vizsgálata, miért ragaszkodtak hozzá annyira, akik belejártak, mi volt az, amiért különlegesnek tekintették. Az biztos, hogy – főleg az utolsó időben – egy-egy vitánk esemény lett: mindenki érezte, valahogy benne volt a levegőben, hogy itt nemcsak beszélgetünk, de történik valami.

Persze lehet, hogy ezt csak az én beképzeltségem mondatja velem. Mindenesetre alaposabban meg kellene vizsgálni az egész jelenséget. A fentiekben csak nagyon csapongó, igen vázlatos sűrítményét adtam a Rakpart klubnak. Magáról a hetvenes évekbeli elődklubról, az akkori klubmozgalmi és társadalmi háttér keretében, egész tanulmányt lehetne írni, politológiai, szociológiai, csoportpszichológiai szempontból. A Rakpart klub esetében pedig kezdettől fogva tudatosan archiválunk: eltesszük a fontosabb dokumentumokat, s kb. egy éve majd minden előadást és vitát hangszalagon rögzítünk. S ha tüzetesebb részletek is érdekelnek, szívesen adok további fölvilágosításokat, s gondolom, nemcsak én a klubvezetőségből.

Jelenleg nincs minden elveszve. Mint tudod, január 17-én volt az utolsó programunk, a bezárást tudató levél 20-i keletű (döntés nagyjából egy héttel korábban volt). Azóta mindent megteszünk az újranyitásért. Legutóbb a Népfront lábon megvette az egészet, persze ez még nem az utolsó szó (hogy azt hol mondják ki, gondolom, sejted). Még nem adtam föl a reményt, hogy tán a tavaszi évadban újra kezdhetünk. Addig is szeretettel üdvözöllek,

Horváth Mihály

Budapest, 1986. április 20.

(Nevek és témák)

A levélben is említett három, nagy vihart kiváltó vitaest – a Dialógus békecsoport bemutatása 1982-ben, Hegedűs András meghívása 1983-ban és a bős–nagymarosi vízlépcsőügy napirendre tűzése 1984-ben (!) – valóban fontos állomásokat jelentett a klub életében. Ha csak ennyi történt volna a Rakpart klubban, ez is elég lenne ahhoz, hogy a ’80-as évek első felének kortörténetébe bevésődjön; de ennél sokkal többről van szó. 1982 és ’86 között több tucat neves vagy kevésbé ismert szakember – esetleg éppen a Rakpart klub vitaestjén felfedezett fiatal – vállalkozott nyilvános beszélgetésre. Vendégünk volt Pozsgay Imre, Nyers Rezső, Berend T. Iván, Donáth Ferenc, hogy a legismertebb személyiségekkel kezdjem a sort. Többször is meghívtuk a klubba Boldizsár Ivánt, Bihari Mihályt és Szabó Miklóst. A szociológusok, politológusok közül Hankiss Elemér, Ferge Zsuzsa, Gombár Csaba, Csepeli György, Papp Zsolt, Csalog Zsolt és Szekfű András tartott előadást. Rendszeresen foglalkoztunk gazdasági kérdésekkel. A közgazdászok közül vendégünk volt Bácskai Tamás, Bródy András, Árva László, Liska Tibor, Juhász Pál, valamint a Fordulat és Reform későbbi szerzői közül Antal László és Lengyel László. Hébe-hóba művészek is megfordultak a klubban, így pl. Major Tamással a színház és politika kapcsolatáról beszélgettünk. Járt nálunk Szabó István filmrendező, Somlyó György költő és Sükösd Mihály író is. Misi rendkívül fontosnak tartotta, hogy feltáruljanak, illetve lelepleződjenek a hiányos vagy hamis történelemoktatásnak a fehér foltjai, tévtanai. Az emlékezetes „Hogyan látjuk ma…?” sorozat keretében foglalkoztunk Trianonnal, Rákosival, a kisantanttal és Jaltával. Történészeket hívtunk meg: Für Lajost, Ormos Máriát, Hanák Pétert, M. Kiss Sándort, Borsányi Györgyöt, Kosáry Domokost, Lackó Miklóst, Vida Istvánt. 1985 őszén jutottunk el ’56 kérdéséhez. Szabó Miklós előadása az újraértékelés szükségességéből indult ki. A teremben mintegy háromszázan, a behangosított folyosón ugyanennyien szorongtak. Az előadásnak fergeteges sikere volt. A klub körülbelül két hónappal élte túl ezt az estét.

1986 januárjában még meghallgattuk Pap Gábor fejtegetéseit a magyar Szent Korona körüli vitás kérdésekről. Két héttel később Bihari Mihály beszélt magával ragadóan a politikai rendszer reformjának szükségességéről. Aztán jött a betiltás.

Pontosabban a működési feltételek megvonása. A lezajlott vitákra bizonyára sokan emlékeznek, de a meghiúsult programok nem épülhettek be az emlékezetbe. A már meghirdetett és elmaradt estek témái és vendégei a következők voltak:

Frakciósnak bélyegezve – Demény Pál

Gondolatok az önépítésről – Csurka István

Politikai modernizáció – Gombár Csaba

Valószínű, hogy a hatalom tűrőképessége Demény Pál meghívásával kapcsolatban fogyott el végérvényesen, hiszen személyében a magyarországi kommunistáknak azt a vezetőjét ismerhettük volna meg, akit a moszkoviták 1945-ben elsőként „vontak ki a forgalomból” és tartottak börtönben ítélet nélkül, évekig.

Fél évig tartó hallgatás után a Rakpart Citromos teaház néven próbál újraindulni a Józsefvárosi Klub pincehelyiségében. Követve a klub hagyományait, politikai, gazdasági és történelmi témájú programokat állított össze Misi. Így vita volt az új sajtótörvényről, az állam és az egyházak kapcsolatáról és a Kárpátalján élő magyarok helyzetéről. A gazdasági reform fantomja címmel Lengyel László tartott élvezetes előadást. Öt hét után a Józsefvárosi klub vezetője minden különösebb indoklás nélkül felmondta a megállapodást. Ezúttal sem érdektelen leírni az elmaradt előadások címét és a meghívott előadók nevét.

– Tervszerű műszaki lemaradás? – csúcstechnológia a világban és itthon; Papp László egyetemi docens

– A fiatalság marxizmusképe – a ’80-as évek politikai kihívásai és a modern marxizmus; Hajdú István, az MSZMP bp-i pártbiz. titkára

– Megmaradt illúziók – az 1985-ös országgyűlési választások tanulságai; Szoboszlai György

– Reformkényszer és reformhajlandóság; Matolcsy György közgazdász

A Rakpart igazi újraindulására – úgy tűnt – ez év elején érlelődtek meg a feltételek. Az első összejövetel vendége Király Zoltán képviselő volt. A második héten Kiútkeresők címmel az azóta megalakult TDDSZ[SZJ] szervezői tartották meg nagy érdeklődéssel kísért első nyilvános vitájukat. A harmadik hétre meghirdetett összejövetel – A nyilvánosság kockázatai – elmaradt, mivel a HNF többé nem bocsátotta rendelkezésünkre a termet.

De már nem 1986-ot írtak. Elhatároztuk: a klubot nem adjuk fel.

Március 4-én Szalai Júlia előadására az új szegénységről a Vakok Országos Szövetségének a helyiségében került sor. A fix hely – fix időpont elvét nem tudtuk fenntartani, ingázni kezdtünk a Budapesti Műszaki Egyetem Stoczek utcai kollégiuma és a Jurta Színház között. A harmadik előadás (Népképviselet és választási rendszer), amelyet április 23-ára hirdettünk meg, elmaradt, mert rektori utasításra kitiltottak bennünket a kollégiumból. Ezután a Jurta Színházban folytatódtak az összejövetelek. Az évadot május 26-án zártuk egy kerekasztal-beszélgetéssel, amelyen különböző független kezdeményezések vezetői vettek részt.

Csak néhány év telt el azóta, hogy ’82-ben a Belgrád rakparton működni kezdett egy klub. ’84 derekán a Béketanáccsal való szakítás azt jelentette, hogy búcsút kellett mondani a rakpartnak, a társaság vitte magával a mind közismertebbé váló nevet a Várba, a Szentháromság térre, ahol ’86 januárjáig otthont talált. A Rakpart neve fogalom lett, a progresszív és radikális gondolkodás egyik jelképe.

A szaporodó klubok összejövetelein a résztvevők mind bátrabban fogalmazták meg a véleményüket. Hamarosan megszületett az igény a honismerettel, társadalompolitikával foglalkozó klubok együttműködésére. A három évvel ezelőtt megalakult KLUBTANÁCS létrejöttében és működésében tetemes része volt a „rakpartosok”, mindenekelőtt Misi munkálkodásának.

1986 augusztusában a Honismereti és Társadalompolitikai Klubok nyári táborát rendezték Fehérgyarmaton. Ez az első, egyhetes táborozás, amelyen mintegy kétszázan vettek részt, remekül sikerült. A második tábor szervezésének körülményei viharosabbak voltak, és a nézeteltérések a táborozás napjait is megzavarták.

A Szárszó ’88 nevét viselő harmadik táborozáson,[SZJ] amely országos fontosságú eseménnyé vált, Misi már nem vehetett részt.

• Klubmozgalom [11]