A ’80-as évek eleje óta érvényben van egy pártutasítás, mely szerint a hivatalos folyóiratok és könyvkiadók nem közölhetik azt a szerzőt, aki engedély nélkül publikál külföldön, vagy a hazai szamizdatban jelentet meg írásokat. Ezt nevezi a hivatalos zsargon a kettős publikálás tilalmának. Az ilyen szerzőket feketelistára tették; ezt konzultációs listának nevezték el, mivel a rajta szereplők írásairól a szerkesztő, kiadó nem dönthetett önállóan; „konzultálnia” kellett a pártközpont vagy a Művelődési Minisztérium illetékesével. A konzultáció eredménye aztán többnyire tiltás volt, noha, mint a rendszerek általában, ez sem működött egészen következetesen: némelyek egyszer-egyszer átcsusszantak a szűrőn. Az ilyen ritka esetekre mutogatva nyilatkozták aztán a vezető kultúrpolitikusok, hogy Magyarországon nincs cenzúra, egyedül a szerkesztőkön múlik, hogy ki és mi jelenik meg.
Az év elején a Művelődési Minisztérium – persze nem nyilvánosan – tájékoztatta a kiadókat és szerkesztőségeket, hogy a konzultációs lista, mely soha nem létezett, most megszűnik. Pusztán azért, mert valaki engedély nélkül is publikál, eztán nem vonják meg tőle az engedélyezett fórumokon való publikálás jogát. Ilyen szerzők műveinek megjelentetéséhez azonban a könyvkiadók nem kapnak állami szubvenciót, s így a „kettős publikáló” könyve háromszor-négyszer annyiba fog kerülni a kiadónak (meg a vevőnek), mint azé a társáé, aki beéri egyetlen fórummal. Elmerenghetünk rajta, hányféle ravasz módja van a cenzúrának.
De a sajtó is ravasz, nemcsak a sajtóirányítás. A könyvek esetében könnyű elkülöníteni a „kettős publikálót” a többi szerzőtől – ám ha ugyanabban a folyóiratszámban szerepelnek…? Így hát a döntést haladásként üdvözölhetjük. Már az is eredmény, ha egy írást pusztán azért, mert az írója nem kívánatos, nem tiltanak ki a nyilvánosságból.
Azonban ennél sokkal többre van szükség. Nem elég, hogy a jövőben a szerzők szabadabban közlekedhetnek a kétféle sajtóban. A gondolatok cseréjét is fel kell szabadítani. Természetellenes állapot, hogy a hivatalos sajtó nem reagálhat a független sajtó szellemi kihívásaira. Első pillantásra talán úgy látszik, ez a tiltás a független sajtót sújtja inkább – elszigeteli, kiiktatja a nyilvánosságból. A kiszorítósdi azonban nem lehet teljesen sikeres; a szamizdat létezik, olvassák és vitatják. A hivatalos sajtó viszont minden olvasója szemében veszít a hiteléből azáltal, hogy kirekesztik belőle azt, aminek létéről mindenki tud.
Ezt nem a kultúra irányítóinak mondjuk, hanem a szerkesztőknek. Rajtuk áll, kiharcolják-e, hogy velünk egyenrangú helyzetbe kerüljenek. Azzal, hogy kiharcolják a velünk szemben alkalmazott diszkrimináció felszámolását.
- Hírek [6]