Kedves Barátaim!
Köszönöm a tőletek érkezett szíves felkérést, hogy mondjak néhány üdvözlő szót a Beszélő jubileumán, úgyis, mint a Magyar Demokrata Fórum körébe tartozó költő; és úgyis, mint a Beszélőnek első számától fogva rokonszenvező olvasója, aki a lap szerzői között sok barátot tart számon.
Ezek a barátságok természetesen mind személyesek és ezért mind mások; de közös vonásuk, hogy szinte mindegyikük abban az időben született, amikor idestova tíz éve létrehoztuk az 1956 utáni magyar szellemi élet legfontosabb vállalkozását, a Bibó-emlékkönyvet. Soha semmilyen vágy, megbízás, érdek vagy kényszer nem volt képes az elmúlt harminckét évben arra indítani bennünket, hogy ennyien, ennyifélék, közösen gondolkodjunk egyetlen problémaköteg kisugárzásában. De természetesen nem is problémakötegről volt szó, hanem egy lélek kisugárzásáról, tegyük hozzá, egy nagy magyar lélek kisugárzásáról, akinek legszebb tulajdonságai a bátorság, az alázat és a nyitottság voltak, s ezek a tulajdonságok éppen azokkal a történelmi pillanatokkal forrtak össze, amelyek a mi életünkben Magyarországot a remény és a kétségbeesés, a tehetség és a kudarc magaslataira emelték, 1945–47-tel és 1956-tal.
Nem ismerem közelebbről a Beszélő születésének körülményeit, de bizonyos vagyok abban, hogy a Bibó-emlékkönyv mint kikristályosodás és kezdet, közrejátszott első jelentős földalatti folyóiratunk létrejöttében. Túl önmaga kikerülhetetlen tényén, ez a tanulmánygyűjtemény félreérthetetlenül jelezte, hogy összegyűlt egy politikai gondolkodói gárda, amely meg tudja teremteni a másként gondolkodás közegét, és hogy vannak már elegendően, akik e közeg megteremtését, szervezését annyira fontosnak tartják, hogy vállalni tudják és merik érte a politikai, erkölcsi és egzisztenciális fenyegettetés helyzetét. És világos lett 1980-ra az is, hogy a magyar értelmiség, felocsúdva a vereség, a közöny és a fantazmagóriák kábulatából, össze tudta ismét szedni magát; kiválasztódhatott az a kellően népes és egyre növekvő autonóm közeg, amelyik létigényül támasztotta maga iránt az igazmondást a jelen és a közelmúlt politikai kérdéseiben, s a hogyan tovább kérdésének elfogulatlan és nyílt feltevését maga és az egész magyarság számára.
Nemcsak a rossz vonzza az embert örvényeivel; a jónak is megvan a szédülete. Az igazság kimondása, még a legszűkebb térben is, ragályos lehet; egyetlen autentikus ember egyértelmű gesztusai elindíthatják a bomlást egy egész, hazugságra épített rendben. A Beszélőt hívei és ellenségei közül sokan mondták elszigetelt és jelentéktelen hatásúnak; én úgy gondolom ezzel szemben, hogy a mostohának tetsző körülmények ellenére a Beszélő létezésének és kimondás-gesztusainak hullámai sokkal messzebb gyűrűztek szét a magyar társadalomban, minthogy azt könnyedén szociologizáló valószínűség-számításokkal felmérhetnénk.
Így volt fontos, megnyilatkozásainkban szinte tetten érhetetlenül és mégis tudhatóan a Beszélő nekünk is, akik azt a korántsem könnyű döntést hozták, hogy nem írnak bele. Azoknak, akik a kimondhatóság kevésbé látható, de éppoly fontos határait az élet szerkezetében kezdték ki folyamatosan; akik a hazugságok rendszerét a mindennapi látszatokban igyekeznek tetten érni, akár a régi Mozgó Világban, akár a régi Tiszatájban,[SZJ] akár másutt, így volt fontos a Beszélő és a magyar szamizdatirodalom azoknak is, akik az írásművészetnek azokat a mindenkori régióit választották maguknak, ahol a teljes emberi autonómiáért való küzdelem természetesen foglalja magába a politikai autonómiát is, hiszen a teljes személy, akinek folyton tovatűnő alakját igyekszünk újrateremteni a művészettel, szervesen magában foglalja a politikailag autonóm embert is.
A Beszélő léte és munkája mindig biztatást adott nekünk, de merjük remélni, hogy mi többiek is hasonlóképpen adtunk a Beszélőnek. Jól tudjuk, hogy személyes döntésünket, hogy hol közöljük írásainkat, a kultúrpolitika a közelmúltig kizárólagossá akarta tenni, hogy egymás ellen fordíthassa a magyar értelmiség csapatait. Ez a megosztási kísérlet sosem sikerült teljesen, és kudarca az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá lett. A személyes kapcsolatokból újra és újra közös vállalkozások bontakoztak ki, és létrejött a protokolláris jutalmazások és büntetések, a langyos díjak és a tilalmi listák kitűzte terep fölött a magyar szellemi életnek az a valódi értékrendszere, amely az elmúlt év során végre egyre láthatóbbá vált. Pedig még csak a kezdeteknél tartunk: és a valódi változások jele az lesz, ha a Beszélő végleg helyt kap és teremt magának a magyar nyilvánosságban, és megjelennek mindenki számára hozzáférhetően az elmúlt évtized agyonhallgatott könyvei, köztük a Bibó-emlékkönyv is.
Ami azt jelentené, hogy a magyar nyilvánosságban végre tere nyílt a Beszélőt jellemző bátorságnak és elemzésigénynek.
Ezt kívánom Nektek és mindnyájunknak huszonötödik számotok megjelenése alkalmából a mai estén.