Skip to main content

Elérhet-e ennél többet egy szerkesztőségi műhely, uraim?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nehéz pillanat ez nekem. Mazochista vállalkozás. Idejön most egy a hivatalos sajtóban kenyerét kereső tudósító, hogy tiszteletét fejezze ki annak a lapnak, amely hét év óta tudósít arról, amiről a pártállam lapjai és annak munkatársai hallgatnak. Amely nem fogadta el az udvari sajtóra kényszerített szerepet: olyannak mutatni be az országot, amilyennek a mindenkori hatalom látni óhajtotta.

Van-e joga üdvözölni a hivatalos sajtó egyik alkalmazottjának a szamizdatot, amikor az elmúlt rideg évek alatt, a rendőrségi zaklatások idején az első nyilvánosságtól nyílt szolidaritást a szamizdat talán soha nem kapott? Vajon szoríthat-e nyugodt szívvel kezet a földalatti sajtó szerkesztőivel egy hírlapíró, aki egy olyan újságíró-szövetség tagja, amely mind a mai napig kirekeszti soraiból azokat, akik nem főhatóságok engedélye, hivatalos sajtóbárca alapján csinálnak lapot, hanem elidegeníthetetlen állampolgári jogon?

Kemény kérdések ezek. Szembe kell nézni velük. Aligha lehet mentség mindenre, hogy a belső emigránsok földjén, Közép-Kelet-Európában vagyunk. Mert vajon áltathatjuk-e magunkat azzal, hogy a kettészakadt sajtót mindvégig összefűzték titkos, belső kapcsolatok? Nem, ez azt hiszem aligha volna igaz. A hatalomnak hosszú időn át sikerült kriminalizálnia a független sajtót. Ami persze nem volt nehéz. A magyar jog éppen ötven esztendeje törölte az 1848-as sajtótörvény legfontosabb tételét: „gondolatát sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti.” Helyébe pedig egy hasonlóan világos szabály lépett: sajtótermékek engedély nélküli előállítása, terjesztése 1 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Ezzel a sajtószabadság eszméje Magyarországon a devianciák világába szorult.

A ’80-as évek elején azonban zavarba ejtő dolgok történtek. Magabiztosan színre lép a független sajtó. A Beszélő már az első oldalon közli címmel, telefonszámmal a szerkesztők névsorát. S nem az volt a hatalmat meghökkentő egyetlen szerkesztőségi gesztus. A lap 1987-ben bejelenti: nem fizeti tovább a független sajtóra kivetett szabálysértési bírságnak nevezett rendőri sarcot. A hatóságok – ismét meghátrálásra kényszerülnek. A hatalom nem vállalja, hogy a sajtószabadság gyakorlásáért börtönbe csukja a szerkesztőket. S ez nem véletlen. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 19. pontja mindenkinek megadja a jogot gondolatai szabad terjesztésére. S ez – „bármilyen sajnálatos” – itthon is érvényes. Magyarország – mint tudjuk – 1976-ban ratifikálta az egyezségokmányt. A Beszélő és a többi szamizdatlap új magatartási mintát alakít ki tehát a magyar sajtóban, még ha ezt sok állami szerkesztőségben nem is akarják észrevenni.

Ezeken a helyeken az újságírók fizetését a legutóbbi hónapokig a pártfunkcionáriusokéhoz viszonyították, miként feladatukat is. Az újságíró-iskolát agitátor- és propagandaképzőnek szánták és szánják. Nem is olyan régen még volt szerencsém olyan lapnál dolgozni, ahol a főszerkesztő a magánleveleket is felbontotta. A szerkesztőségek gyakran zárt helyiségekben őrzött másológépeit rendszeresen ellenőrizte a rendőrség, s helyenként egy-egy buzgó szerkesztőségi alkalmazott is. Az újságíró-szövetség élére a pártközpont jelölte ki a vezetőket, s nincs szerencsém ismerni párton kívüli főszerkesztőt sem.

Ilyen viszonyok között nem volt nehéz margóra szorítani a független sajtót. A szamizdat többnyire be sem került a szerkesztőségekbe. Igen sok újságíró kezébe a legutóbbi hónapokig nem jutott el sem a Beszélő, sem a Hírmondó. Nem véletlenül. Kellemetlen olvasmány volt. Tavaly nyártól azonban változni kezdett a helyzet. A Beszélő kitört a szabadgondolkodás gettójából. A Társadalmi Szerződés vakmerő politikai követelése – ”Kádárnak mennie kell” – és az azt követő, kiegyezésre, kompromisszum-leverésre épülő, hideg fejjel megírt társadalmi program a közgondolkodás áramlatába szinte egyszeriben bekapcsolta a szamizdatot. Azóta a Beszélőt egész sor kérdésben igazolta az idő. A pártfőtitkár távozott. A parlament múlt hónapban elfogadott politikai programjában nem nehéz felfedezni a Társadalmi Szerződés jogállami berendezkedést sürgető alapgondolatait. Patetikusan akár azt is kérdezhetném, elérhet-e többet ennél egy szerkesztőségi műhely, uraim?

Ehelyett – tárgyszerűen – csak annyit: ha majd a sajtótörténet az 1980-as évekből politikai publicisztika után kutat, a közel kétezer hivatalos lap helyett, jószerint csak a szamizdatban találja majd meg azt. Ez a fájdalmas igazság. Ezért kell némi mazochizmus részemről köszönteni a 25. jubileumi Beszélőt.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon