Megérkezés

Álmos vagyok és izgatott. Tegnap még Nagy Bálint vitt le mindannyiónkat a két kisfiúval a Manhattan-félsziget[SZJ] alsó csücskébe, az újjáépített halpiacra és a vitorlás hajók újjáépített kikötőjébe, amelynek szép tölgyfapadozatáról föltekintve tele volt csillagozva a fényes délelőtt ege fémmadarakkal, s ha megfordulok, üvegarcú hasábok és félhengerek fényjátéka. Bálint azt mondta, hogy ez nem elég, túl egyszerű, mert nem él az anyag és a perforáció a művészi hiány lehetőségeivel, de azt is mondta, hogy itt szokott ülni, ezen a padon egy darab kenyérrel és sajttal egész napos bolyongásaiba belefáradva, és nem tud betelni ennek a városnak a féktelen szépségével, ahogy egymás mellé került a legkevésbé egymáshoz illő, és ettől lett egymáshoz illő. Amikor nem építi azt a vidéki házat, amelyért pénzt kap, szemügyre veszi például azt a házat is a Harlemben, amelyet a tulajdonos vagy a lakó belülről kiégetett, de minden ablakában esőmosta, rózsaszín és tengerkék játékmackók-nyulak-pingvinek ülnek. Hosszú gyalogútjaitól esze-szeme el van ragadtatva, mert nem lehet betelni azzal, hogy mi minden juthat gyarló emberek eszébe. Igencsak erényes szellem, akit elkerül a végletek varázsa.

Aztán kimentünk a repülőtérre; dugó, dugó, egy fekete taxisofőr kivágott az autóútról, aztán bevágott, rohantunk Queensen át; havas téglaborítású, egyemeletes házak, unalmasak, rendesek, külvárosi ócskaságok, egy avult ipari korszak meghitt rútságai, és a beláthatatlan repülőtér. Jó volt ülni a repülőtéren, a gyerekek aludtak egy kicsit, Brüsszel kicsike repülőterén rohangáltak és mozgólépcsőztek. Aztán az a szegény kis szovjet–magyar repülőgép; ízesebb ételek, kedvesebb légikisasszonyok, ismerős kedélyű utasok.

Kedves és kedélyes volt a fiatal határőr is, de láthatatlanul motoszkált egy befelé lejtő deszkafedél alatt, beszólt egy fülkébe, amelynek nem volt ablaka, egy láthatatlan lénynek, és mindenki nagyon készségesen köszönte meg neki a pecsétet. Kellemes ünnepeket és boldog új évet kívántak neki, a nyugati magyarok is. Ismerős rangnak szóló, félelemmel színezett szívélyességgel, amelyet a kelet-berlini határátkelőn is észleltem, ahogy a nyugatnémet turisták egynémelyike megpróbálja a zord őrt játszi kedéllyel jóindulatra hangolni. A mi fiatalemberünk azonban természetes kedvességgel mosolygott, tréfált, a gyerekek már kókadoztak, lassú volt ez a bejövetel. Egy fiatal hölgy állt előttünk, karján egy kilenchónapos kislánnyal, aki most fogja először látni a nagyszüleit: Belgiumban született, apja munkavállalói engedéllyel ott dolgozik. Ezt az előttünk álló fiatal hölgyet megpirongatták, mert három hónapnál tovább maradt az új útlevéllel. A fiatalember azt mondta, hogy be kell vonnia a hölgy útlevélét, majd kérelmeznie kell az útlevélosztályon, hogy visszakapja, máskor előre kérje a hosszabbítást. A hölgy megszeppent, mert szeretne visszamenni a férjéhez új év után, ki tudja, addig visszakapja-e. A kedves határőr hátrament és visszajött egy magasabb rangú, még kedvesebb, bajuszos fiatalemberrel, aki előbb írni kezdett valami átvételi elismervényfélét a hölgy visszavont útleveléről, aztán meggondolta magát, a megkezdett írást összetépte, és „mivel kisgyerek van a karján”, ez egyszer eltekintett ettől a szigorúbb rendszabálytól; mindenesetre nyájasan figyelmeztette a hölgyet, hogy máskor kérjen hosszabbítást a rendőrségtől vagy a követségtől.

Itt léptem be a történetbe én az egész családommal. Tudniillik június 21-én utaztunk el Colorado Springsbe, ahol munkavállalói engedéllyel Tolsztoj, Dosztojevszkij, Kafka, Musil és Joseph Conrad regényeiről beszélgettem kedves, türelmes, kiegyensúlyozott, elvontságokra és faggatózásra, heves vitákra nem hajló diákokkal, akik a regényeket, pontosabban a regényfigurákat erkölcsi szempontból ítélik meg, szívesen idéznek a Bibliából, és ugyancsak rosszallják, ha Karenina Anna vagy Karamazov Mitya[SZJ] nem tartja ellenőrzés alatt (így mondják) a szerelmi szenvedélyét. Mint fegyelmezett hivatalos munkavállaló, aki csak egy paragrafust sértett meg unalmas repetícióval (maga csak ebben az egy műfajban dolgozik? – kérdezte tizennégy éve a letartóztatásomra érkező alezredes, értve ezen az államellenes izgatás paragrafusát), szóval mint lojális állampolgár, aki a kéziratcsempészés bűncselekményében sem volt rossz, mikor ezek a ma már csak hangulatos humorral felidézhető műveletek még napirenden voltak, tavalyelőtt vagy tavaly? De hol van már a tavalyi hó? Szóval, mint lojális állampolgár, aki az államkasszába adózni kíván, mert polgári engedetlenségének önként határokat szab, én sem jöttem haza kilencven napon belül. És ugyanígy a feleségem, Jutka, sőt a kétéves Áron és az egyéves József fiam sem. Nem akartam pedig bűnbe esni; felhívtam a washingtoni konzulátust telefonon, és ott azt felelték, nem kell semmi engedély, kicsit fölényesen hárították el a kérdést: „De hiszen január óta mindenki akkor utazik, amikor akar.” Nyugatias fölény volt ez, hangjukban benne lebegett a föld legrégibb, vagy kétszáz éves demokratikus alkotmányának a szelleme és iróniája a mi kelet-európai nyűgeinkkel szemben, hiszen már évek óta külszolgálatban élnek, fellazultak, relaxálódtak. Így hát nem volt hosszabbítás: szabálysértésem ugyanaz, mint a hölgyé. Elmehetek akkor, amikor akarok, de nem jöhetek haza akkor, amikor akarok. Az a kis állami kacsó ott matat a szívem fölött az útlevelemben.

A kedves határőr felfedezhette a nevemet az ő kis láthatatlan listáján, s megtalálva a névsor megfelelő helyén, ezúttal is, mint már annyiszor ki-belépésnél, születési helyem és anyám neve után tudakozódott. Magyarországtól nyugatra ilyen kérdezősködés borzasztóan furcsa lenne. A nagyon kedves fiatal tiszt elvitte az útlevelemet, és a sor mögöttem türelmesen várakozott. Miért vitte el a bácsi? kérdezte Áron. Mert nem tetszett neki a papa képe, mondta Jutka. Mire Áron sírni kezdett, ami rám nézve hízelgő. Aztán visszahozta, emlékeztetett a szabályokra, elismerte, hogy a belszolgálat és a külszolgálat között manapság hézagok is akadnak, és majdnem barátian adta vissza az úti okmányt, amely, mivelhogy bevonható, inkább a Magyar Népköztársaságé, mint az enyém.

Minden szépen ment, hazajöttünk. A taxisofőr keménységük szerint rangsorolta az új lapokat, az egyik nem olyan kemény, mint a szamizdat de jó, félkemény, a másik rózsaszínű púder; három tüntetésen vett részt, élvezi a dolgot, de sem a politikai, sem a gazdasági kibontakozásban nem bízik. Egy nyugdíjas ezredes utasáról beszélt, aki azt mondta, hogy ha ez így megy tovább, akkor le kell kapcsolni néhány száz hangoskodót. A sofőr igen izmos volt, és legalább olyan profi, mint a New York-i taxisofőrök.

Piroska néni spenótja és almás pitéje nagyszerű volt, a gyerekfürdetés a régi, ugyanaz Budán és Coloradóban. Anyám ma nyolcvanhárom éves, a hangja friss volt, ivott egy kis bort, ebédre megyünk hozzá. A májgombócos zöldségleves, a töltött csirke és a csúsztatott palacsinta most is, mint mindig, felejthetetlen lesz. Józsika mámoros totyogása lesz a fő témánk.

Fényi Tibor jött és doktor Sándor Gábor, egyre-másra ámulatba ejtettek, hogy mi minden lehetséges. Telefonon hívtak a televízióból, a Magyar Hírlaptól, adjak interjút. „Konrádnak még a körme sem jelenhet meg a képernyőn”, mondta Makk Karcsinak a televízió egyik vezetője két éve. Nem hozhatta szóba, hogy mind a ketten berettyóújfalusiak vagyunk. Azt hallottam, hogy a Kossuth Könyvkiadó ki akarja adni Szelényi Ivánnal írott könyvünket, amelynek ez a címe: „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz.”[SZJ] Ezért tartóztattak le tizennégy éve, ami aztán barátom, majd közvetve az akkori feleségem, Júlia és a két gyerekünk, Dorka és Miklós emigrációjához vezetett. A Konrád Júlia név sem szerepelhetett a rádióban többé amiatt a könyv miatt, pedig friss hangján Juli minden reggel jelentette, hogy mi érdekesség adódik az újonnan megjelent könyvekben. „Ez a Gyuri meg van őrülve”, mondta kivándorlása előtt Iván, azt hiszi, hogy ő itt írja ezeket a szamizdatkönyveit (mert szamizdatkönyvet írtunk ketten nagy titokban, körülbelül olyan komolyan, ahogy a fiaink rejtőzködtek egy titkos barlangban és gyújtogattak újságpapirost), ez a Gyuri azt hiszi, hogy ő csak ír és publikál úri kedvére a cenzúrára fittyet hányva, és közben itt sétafikál a Kossuth Lajos utcában. Hát, ami azt illeti, itt sétafikálok. Valaha idéztem egy magas állású cenzoromnak a miskolci kéjnő mondását, hogy én még mindig kurva leszek Miskolcon, amikor maga már régen nem lesz rendőrkapitány.

Most csak annyit akartam mondani, hogy ez a mi itthon kívül-belül elutasított könyvünkben (mert az értelmiség sosem kollaborált, mindig makulátlan volt, és soha semmilyen előnye nem volt, csak szenvedett egyfolytában), ebben a könyvünkben azzal a mondattal zárjuk sorainkat, hogy a sztálinizmus és a posztsztálinizmus után a szocializmus harmadik korszaka, amelyben az értelmiség kinő a politikai bürokrácia, az uralkodó rend hegemóniája alól, a szerzők nézőpontjából akkor fog bekövetkezni, amikor ez a könyv megjelenik abban a városban, ahol élünk; mert addig ennek a könyvnek, mi magunk is tudjuk, nincsen esélye a megjelenésre. Következetes akarok maradni ehhez a mondathoz; kijelentem: ha ez a könyv itthon megjelenik, akkor ez a korszak itt van. Ha másból nem, ebből is láthatnám. Láthatom azonban abból is, amit a Coloradóba hézagosan érkező Magyar Nemzetben olvasok.

A magyar nemzet most érkezett el a legérdekesebb kísértetéhez. Most ezt a kényelmetlen ruhát szép nyugodtan levetjük. A függetlenség lassú munkája, az autonómia kísértése,[SZJ] ilyen címekkel próbáltam megfogni azt a hullámszerű mozgást, az ébredés stratégiáját, a budai taót, ezt az állhatatos és türelmes eróziót, amely odavezet, hogy most szinte mindenkinek, akivel beszélek, megvan a maga stratégiája, megvan a maga véleménye a dolgokról. Akárhogy is forgatjuk, ez bizony történelem, közmegokosodás, az ember vadidegenekkel nyugodtan politizálhat. Emlékszem, nyolcvanban Varsóban is szebbek és okosabbak voltak az emberek, talán kicsit vékonyabbak és hosszúdadabbak is, mint itt. A barátaim most érdekesebbek, mint voltak. Sándor doktor nem depressziós, és van más témája is, mint a szerelmi bánat, azt mondja, hogy most érdekes itt lenni.

Ha az emberek naponta órákat szentelnek a helyi sajtónak, akkor demokratikus forradalom zajlik az egyenjogúságért. A polgári jogok teljes helyreállításáért. Csak éppen még jó darabig különös, geopolitikailag színezett együttélésben az engedékeny állampárttal, amelyet újabban talán inkább kísért az olasz kommunista párt vagy mondjuk egy szociáldemokrata párt szerepe, mint a sztálinista struktúra keletnémet, csehszlovák, román típusú, többé vagy kevésbé szürrealista aggiornamentója, korszerűsítése. De talán egy komor elme ott láthatja a restauráció ördögének árnyát a falon, ha a birodalom – vagy ha tetszik, a birodalmak – elkerülhetetlen bomlását nem kíséri új, állóképes struktúrák kialakulása. Én azonban a megátalkodott és javíthatatlan optimista, aki december hatodikán az International Optimists nevű szövetség nyolcvanéves el-elbóbiskoló bácsikáinak tartott barátságosan fogadott előadást, ma inkább úgy látom, hogy a paternalizmus kelet-európai betegsége a társadalom lábadozásának a jele. Budapesten most nem százan beszélnek, hanem talán tízezren. Vagy többen? Megy naponta a normalitás fegyelmezett lázadása, vagy ahogy Haraszti mondja: a civil társadalom fordított szalámi taktikája; a mindenütt jelenvaló államot szakigazgatássá szeleteli. De azért a tárgyilagosság kedvéért megállapíthatjuk, hogy van még mit szeletelni rajta, még nem olyan karcsú.

A rendi és az állami, a hierarchikus elem az állampolgárok gondolkodásában minden szinten eltart még egy darabig. A szabadság újgazdagjai hajlamosak elfeledkezni tegnapi prüdenciájukról. Ilyenkor morális láz uralkodik, ami érdekes, de nemcsak vonzó. Az erkölcsi szótár alaposan igénybe vétetik. Atyám, mennyi nagy szó, mennyi túlzás, mennyi kebeldagadás, ami nem előny a stílus szempontjából. De valami más is: szabatosság is, legalista stratégia, egy demokratikus politikai kultúra nyelvének megjelenése, szellemi magánvállalkozók évada. Érdekes idő, ámuldozunk, ahogy ámuldoztunk már Kelet-Európában néhányszor, hogy lám ezt is lehet. Most, azt hiszem, jobbak az esélyeink. Ez nekünk már a második menet. A sárkánynak sok feje van. Ha a társadalomnak csak egy feje van, azt könnyű beverni vagy lenyisszantani. Nemrég még azt mondtuk: az ezer párt országa. Hogy két szürke úr közül ki legyen az államfő egy időre, ez bizony nem nagyon érdekes kérdés, de ide el kell jutnunk. Akarnunk kell a kiérlelt demokráciák megbízható unalmát és középszerűségét. Ez elég paradox, érdemes tehát az újbort élvezni. Mert most nem igazodnak még a jó ismerősök a főutcához, most még nem igazán a többségi szavazatokért megy a dolog, hanem inkább a különbözés jogáért. Ez az erózió azért lesz nosztalgia tárgya, mert személyesebb.

Addig nem nyugodhatunk, amíg a kormánypárt felváltása egy másik párttal nem jelent egyszersmind rendszerváltozást is, hanem csak szabályozott kormányváltozást. Ennél kevesebbet nem lehet akarni. A nemzeti önrendelkezésnél, a demokratikus semlegességnél kevesebbet nem lehet akarni. Csak akkor áll elő az egyensúly, csak akkor lesz a rendszernek szilárdsága; mert őszinte közmegegyezésre támaszkodik. Amíg nem lesz Közép-Európában is demokratikus föderáció, addig a magyar kisebbségeknek nem lesz jó. Az út Európához Közép-Európán át vezet. Meg kell érkezni Európába, amelynek a közepén vagyunk. A magyar demokratikus nyilvánosságnak külpolitikai stratégiával kell rendelkeznie, ha igényt tart bármilyen nemzeti stratégiára. Ahogy Tatjána Tolsztaja szovjet írónő mondta, egyáltalán nem bután, úgy kell néznünk a szovjet tankokat, mint valami időjárási jelenséget. Most talán éppen Jalta szövegét kell komolyan vennünk, míg Jalta van; a szöveget, amely nem szól érdekszférákról, hanem demokratikus választásokról beszél. Ausztriával és Jugoszláviával, a két semleges szomszéddal barátsági szerződést kellene kötni. Akkor utána megkérdezhetjük: miért is vannak itt azok a csapatok? Kitől védenek? Ki fenyeget minket? Önfinnesedve foglalhatjuk el természetes helyünket a kontinensen, amelyhez tartozunk. Volt már példa rá, hogy a provincia a maga új éthoszával megfertőzte és elcsábította a birodalmat.[SZJ] Mi marad a szocializmusból? Mi maradunk, akik itt éltünk ebben a negyven évben, amely nem volt tanulság nélkül való. Lehet, hogy nyugodtabbak lennénk, ha ez a negyven év nem esett volna meg velünk, de nem lennénk szívósabbak. Azt gondoltam, hogy ilyesmiről fogok itt beszélni, az identitás stratégiájáról, amely jelben győzni fogsz, ha azt játszod, ami vagy. És akkor csengettek.

Bőrkabátban, pisztollyal és gumibottal, egy barátságos rendőr kereste a feleségemet, merthogy a disszidálás gyanúja merült fel vele szemben, az útlevélosztályé nevezetesen, amely még mindig létezik. De hát a feleségem itthon volt, ő is [mármint ez a rendőr is] felírta születési helyemet és anyám nevét, aztán azt mondta, hogy sokan kint maradnak, de talán az is lehet, hogy engedik az embereket maradni, amíg akarnak. És udvariasan távozott. Ezek a jó hírek meg ez a rendőr két órával az érkezésünk után együtt adják savát-borsát a dolognak. Mert lehet véletlen is, hogy jött és éppen most jött, de lehet nem véletlen is, jut eszébe az embernek a szocialista realizmussal. Ha igaz, amit ez a rendőr mond, akkor talán az enyém lesz az útlevél, nem az államé. Akkor talán pecsét sem lesz az útlevélben, sem az a miszteriózus motoszkálás a deszka alatt, hanem csak éppen megnézik és kész, ki- és bejövetelnél egyaránt. Ahogy civilizált államok a saját állampolgáraikkal bánnak.

Azt hiszem, hogy most valahogy úgy vagyunk a sajtószabadsággal, mint az utazási szabadsággal. Új szerzemény, nincs is igazán a kezünkben. Megtűretés. Spanyolországban és Latin-Amerikában volt így a katonai rendszerek hanyatlása idején. Ott is, akárcsak itt sok szó esett a civil társadalomról, s megvolt a felbátorodó szó eufóriája is. De hogy azok, akik tegnap még nem voltak olyan nagy demokraták, mint ma, holnap is olyan nagy demokraták lesznek-e, hogy ugyanúgy képesek lesznek-e a szabadság műveltségére, mint amennyire képesek voltak az abszolutizmus eltűrésére, azt senki sem tudhatja.

A Beszélő pedig kérjen és kapjon lapengedélyt. Árusítsák a folyóiratárusok, mint a többi lapot. Legyen vége mind a negatív, mind a pozitív diszkriminációnak. És akkor nem muszáj csak azért szeretni a Beszélőt, mert illegális. Foglalja el méltó helyét a versenyben a közönség érdeklődéséért. Veszítse el a szamizdat az önkiadás, a vakremény varázsát. A tisztánlátást, a pontos fogalmazást sem hátrányosan, sem kedvezően nem minősítik a nyomtatás körülményei.

Ez a huszonöt szám pedig elismerést érdemel. Meghajtom a fejem mindazok előtt, akik a lap írásában, szerkesztésében, előállításában és terjesztésében közreműködtek. Még fogják bekötve kinyomtatni a Beszélőt, mint ennek a mai felgyorsulásnak az egyik előzményét és előtörténetét. A tudósok és a regényírók visszatérhetnek a tudományhoz és a regényhez. Hogy kell-e még szamizdat? Muzeális emlék lett, mert mindent ki lehet nyomtatni? Bizonyára. De azért maradjon tartalékban egy-két nyomdagép.