Idén január óta a magyar állampolgárok útlevele már majdnem olyan, mint egy nyugat-európaié vagy amerikaié. Feltéve persze, hogy megkapják.
Lapunk 21. számában, amely 1987 októberében jelent meg, felsoroltuk a régi útlevél-jogszabályok visszásságait. E visszásságok gyakorlati következményeit huszonnyolc esetleírással dokumentáltuk. Cikkünk javaslatokkal zárult: azt próbáltuk összefoglalni, mit várunk, mit várhatunk a készülő új útlevél-jogszabálytól.
Nagyon sokat nem vártunk. Az egymást követő útlevél-jogszabályok összehasonlítása ugyanis azt mutatja, hogy miközben a jogszabályok liberálisabbá válnak, az utazás szabadsága a gyakorlatban nő, az új rendeletekben mindig felbukkannak olyan paragrafusok, amelyek a fennálló helyzetet az állampolgárok hátrányára változtatják meg.
A múlt ősszel mégis némi optimizmusra adott okot, hogy a rendeletet egy reformkurzus hangulatában dolgozták ki, és hogy a rendelettervezetet az Országgyűlés Igazságügyi, Jogi és Igazgatási Bizottsága megvitathatta. Itt legalább elhangzott egy lényegi módosító indítvány, amelynek teljesülése nélkül nem képzelhető el jogszerű útlevél-ügyintézés. Dr. Tallósy Frigyes, Budapest IX. kerületi képviselő javasolta, hogy az állampolgárok bírói úton támadhassák meg az útlevélosztály számukra kedvezőtlen határozatát. Ez radikális változás lenne, jelenleg ugyanis nincs rendőrségi határozat, amely ellen nem rendőri szervhez lehet fellebbezni. A javaslatról a sajtó is hírt adott, a Belügyminisztérium válaszáról azonban nem; a megjelent jogszabály semmiféle új jogorvoslati lehetőséget nem tartalmaz.
A bizottsági ülés áldozat volt a reformszellem oltárán. A parlament elé a tervezet már nem kerülhetett, az új jogszabályt a kormány törvényerejű rendeletként az Elnöki Tanáccsal adatta ki. Ebben nincsen semmi meglepő, hisz a magyar jogszabályok túlnyomó többsége parlamenti jóváhagyás nélkül lép hatályba; az útlevél-ügyintézés keretjogszabályai mindig is törvényerejű rendeletek voltak.
A parlament mellőzése azonban ezúttal látványosan ellentmondott a népképviselet szerepének növelését ígérő propagandának. Ezért a kormányzat váratlanul magyarázkodni kezdett. Ha a tervezet elfogadásával megvárnák a parlament téli ülésszakát, jelentette ki a kormány szóvivője, az új jogszabály nem léphetne hatályba január 1-jén. A képviselők, akik a téli ülésszakon megszavazták az Alkotmány módosítását, és ezzel némileg szűkítették az Elnöki Tanács parlamenthelyettesítő jogkörét, két héttel korábban, november végén az újságokból értesülhettek arról, hogy az útlevelekről szóló törvényerejű rendeletet az Elnöki Tanács már el is fogadta.
Állítólag! Mert a törvényerejű rendelet a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendelettel a meghirdetett sietség ellenére csak karácsony után jelent meg, és alkalmazása a legnagyobb zűrzavar közepette kezdődött el. A késlekedés, akárcsak a nyilvános vita mellőzése, arra vall, hogy a jogszabály kemény belső huzakodások közepette alakult ki, és elfogadásának közzétett időpontjában talán még készen sem volt. A szöveg mindenesetre olyan benyomást kelt, mintha egyes pontjait utólag írták volna bele a Belügyminisztérium szakértői.
A megjelent jogszabály végül jelentős könnyítéseket tartalmaz, ugyanakkor azonban továbbra is korlátlan felhatalmazást biztosít a rendőrségnek, hogy bárkit megfosszon az utazás jogától. Sőt: az útlevelet kérők egyes csoportjai számára az eddiginél kedvezőtlenebb helyzetet teremt.
A könnyítésekre persze nagy szükség volt. Hisz január 1-jén nemcsak a kapkodva elfogadott útlevéltörvény lépett hatályba, hanem a személyi jövedelemadóról és az általános forgalmi adóról szóló törvény is. A bágyadt szilveszteri mámorból magához térő lakosságot az év első munkanapján az üzletekben 25, 50 sőt 100 százalékkal magasabb árak fogadták. A megnövelt utazási szabadságnak az adó–áremelés–infláció hatását kellett ellensúlyoznia éppen a politikai közérzetet (legalábbis a felszínen) leginkább meghatározó közepesnél magasabb jövedelmű rétegek, valamint az értelmiség körében.
A törvényerejű rendelet az útlevelet valóban használható úti okmánnyá változtatta. Korábban a kék könyvecske, tudjuk jól, hiába volt érvényes az egész világra, önmagában semmire sem volt jó. Állandó kilépőt átlag állampolgárnak csak a Varsói Szerződés öt országába adtak, máshová minden egyes utazáshoz külön kiutazási engedélyt kellett kérni. Ezt Nyugatra kérelmezni is csak háromévenként lehetett; ennél gyakrabban csupán rokoni meghívásra, társasutazás keretében vagy szolgálati célból lehetett utazni.
Az új szabályozás megszüntette a külön kiutazási engedélyt, feloldotta a kiutazások számára és a kiskorúak önálló utazására vonatkozó korlátozásokat. Névlegessé váltak a devizakötöttségek is. (Annyira névlegessé – Nyugatra utazónak 3000 Ft értékű külföldi fizetőeszközökkel kell rendelkeznie –, hogy fenntartásuk teljesen irracionálisnak tűnik. Mégsem irracionális: az állampolgárok zaklatására, mint látni fogjuk, kiváló alkalmat nyújt.) A folyamatos kint tartózkodás engedélyezett időtartama harmincról kilencven napra emelkedett.
E könnyítéseket a sajtó joggal ünnepelte. Megalapozatlanul állította ellenben, hogy az új törvényerejű rendelet a külföldi utazást állampolgári joggá tette, és az útlevélosztályt kötelezte az elutasító határozat érdemi indoklására.
A külföldi utazás – elvben – réges-régen állampolgári jog. A jelenlegi törvényhely elődjeitől csak stilárisan különbözik. Ha egymás után olvassuk az egymást váltó jogszabályokat, lényegi azonosságuk nyomban kiviláglik. A január 1-jén hatályba lépett jogszabály (1987. évi 25. sz. tvr. 1. §) így hangzik:
„A magyar állampolgár alapvető joga, hogy külföldre utazzon. Ez a jog csak kivételesen – az e törvényerejű rendeletben meghatározott esetekben –, az állam biztonsága, a közrend és a mások jogainak indokolt védelme érdekében korlátozható.”
A most érvényét vesztett jogszabály (1978. évi 20. sz. tvr. 1. §) ugyanezt mondta ki:
„Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy külföldre utazzék. Ez a jog a jogszabályokban meghatározott rendelkezéseknek megfelelően gyakorolható.”
Érdekes módon a sajtó már 1978-ban is felfedezte, hogy az akkor új tvr. állampolgári joggá tette a külföldi utazást. Holott a paragrafust akkor is a korábbi jogszabályból (1970. évi 4. sz. tvr. 3. § [1] bekezdés) vették át:
„Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy útlevelet kapjon és külföldre utazzék, amennyiben a jogszabályokban meghatározott feltételeknek megfelel.”
Hasonló a helyzet a döntés indoklásával. Ilyen előírást a tvr. nem tartalmaz. Nem is kell tartalmaznia, hiszen az útlevélkérelem elbírálására is vonatkozik az Államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény, amely az államigazgatási határozatok részletes indoklását írja elő (1981. évi I. tv. 43. § [1] bekezdés c pont). Csakhogy ezt a törvényt – mint erről korábbi cikkünkben részletesen szóltunk – a Belügyminisztérium sohasem tartotta be. A jelenlegi 3/1987. (XII. 23.) BM sz. rendelet 22. §-a kimondja:
„Az útlevél és egyéb úti okmány iránti kérelem elbírálása során keletkezett iratokba a kérelmező az államtitkot tartalmazó irat kivételével betekinthet.”
Útlevélügyekben nincsen tárgyalás, nincs bizonyító eljárás, a határozaton kívül tehát nem is keletkezik semmiféle számon kérhető irat; a betekintés joga – egyszerűen vicc. Az idézett paragrafus ismét csak stílusvariánsa a korábbi rendelkezésnek, amely így hangzott:
„A kérelmező az útlevél iránti kérelem elbírálása során keletkezett iratok közül nem tekinthet be azokba, amelyek államtitkot tartalmaznak.” (A 6/1978. [XI. 10.] BM sz. rendelet 25. §-ának 4/1981. [XI. 27.] BM sz. rendelet 7. §-ával megállapított szövege.)
Az államtitkok körét a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó területre vonatkozóan a belügyminiszter határozza meg. Az elutasítás indoklása a fentiekből következően a jövőben épp olyan formális lesz, mint eddig volt. Esetleges illúzióinkat a Belügyminisztérium idejekorán eloszlatta. A Hírháttér[SZJ] nézőinek kérdésére az illetékesek még novemberben megmondták:
„Az igazgatásrendészeti szervek az útlevélkérelmek elutasítását eddig is határozatban közölték az érintettekkel, s ez a jogszabályi előírásoknak megfelelő indoklást is tartalmazta. A tervezet ezen a gyakorlaton nem kíván változtatni.” (Népszabadság, 1987. nov. 26.)
A rendőrség felhatalmazása az útlevélkérelmek elutasítására vagy a már megadott útlevelek bevonására nem változott. Egy vonatkozásban mégis veszített a rendőrség a hatalmából. Magánútlevéllel évente többször eddig elsősorban kisvállalkozók utaztak Nyugatra: nekik az utazás üzleti érdekük volt. Ehhez vagy szolgálati kilépőt kellett szerezniük, vagy magáncélú, de ismételt kiutazásra jogosító kiutazási engedélyt. Nyilván minden összeköttetésüket mozgósították, és minden áldozatra készek voltak, hogy a kettő közül valamelyiket megszerezzék. A korrupciós kísértés igen nagy lehetett – fantasztikus történetek keringtek „kijárókról”, akik 50-100 ezer forintért mindenfajta kiutazási engedélyt meg tudnak szerezni. Feltesszük, hogy az útlevélosztály munkatársai minden megyei főkapitányságon ellenálltak a kísértésnek – legalábbis a Kék Fény egyetlen vesztegetés miatt letartóztatott rendőrtisztet sem mutatott be.
Január 1. előtt a rendőrség 13 okból tagadhatta meg a kiutazási kérelem teljesítését. Az új tvr. 23 kizáró okot sorol fel. A paragrafusok szaporodása nem jelenti feltétlenül a korlátozások számának növekedését, a részletesebb szabályozás előrelépés is lehet a jogilag korrektebb döntések felé.
Soroljuk fel tételesen, milyen korlátozások szűntek meg, mely jogszabályok változtak az állampolgárok előnyére, melyek maradtak változatlanul, és melyek jelentenek hátrányt az utazni szándékozóknak. A csoportosítást persze nehezíti, hogy egyes szabályok többféleképpen értelmezhetők, mások előnyt is, hátrányt is jelentenek.
I.
1. A feltétlen kizáró okok közül eltűnt a hírhedt gumiszabály: „Meg kell tagadni a külföldre utazást attól, akinek kiutazása … a közrendet, egyéb jelentős közérdeket … sérti.” A régi, tetszőlegesen értelmezhető felsorolásnak csak egyetlen eleme maradt meg: az állam biztonságának védelme. Értelmezésére visszatérünk.
2. Nem tagadható meg az útlevélkérelem azon az alapon, hogy a kérelmező olyan szervhez vagy személyhez kíván utazni, amely/aki ellenséges tevékenységet folytat, ill. jogellenesen tartózkodik külföldön. E szabályok persze automatikusan értelmüket vesztették azzal, hogy az útlevélkérelemhez nem kell meghívólevél. Mégis jogászi éberségre vall, hogy ki is maradtak az új szabályozásból.
3. A vám- és devizaszabályok megsértését kivéve szabálysértés miatt nem tagadható meg az útlevél, még elzárással is büntethető szabálysértés miatt sem.
4. Nem alapozható a visszautasítás arra, hogy a kérelmező korábbi „külföldi tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított”. E korlátozást azonban egy új helyettesíti.
5. A világ minden országára érvényes útlevél területi érvényessége csak külön minisztertanácsi rendelettel korlátozható. (20. § [2] bekezdés a pont.)
II. A
A korábban is meglévő és fennmaradt korlátozások egy része pontosabbá vált. Ezt pozitív változásnak kell tekintenünk.
1. Nem kaphat útlevelet, aki ellen súlyos bűncselekmény miatt folyik büntetőeljárás, akit végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek vagy aki bűncselekmény elkövetése miatt körözés alatt áll. A rendőrség mérlegelési jogköre a kisebb súlyú bűncselekménynek még nem elítélt terheltjeire és a felfüggesztett szabadságvesztésre vagy javító-nevelő munkára ítéltekre korlátozódott. (Korábban az útlevélosztály akár a rablógyilkosnak is adhatott útlevelet, ha mérlegelése alapján jónak látta.) (12. § [1] bekezdés a, b, c pont.)
2. Öt évre kizárható az utazásból az, aki külföldön bizonyítottan olyan bűncselekményt követett el, amely a magyar törvények szerint is bűncselekmény. Ez a jogszabály – helyesen – elkülöníti az áruházi tolvajokat azoktól, akik külföldön interjút adtak valamely nyugati rádió magyar adásának vagy engedély nélkül publikáltak egy nyugati lapban. Eddig ugyanis mindkettőt az MNK állampolgárához nem méltó magatartásnak minősíthették. (15. § f pont.)
3. Nem kaphat útlevelet, akinek jelentős köz- vagy magántartozása van. Az erre vonatkozó jogszabályok első ízben – és úgy tetszik korrekt módon – töltik meg tartalommal azt az elvet, hogy az utazás jogának gyakorlásánál tekintettel kell lenni más személyek jogos érdekeire. (13. § [11 bekezdés e, f, g pont.) (Így írja elő ezt a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya is.)
Az eddig leírt változások azt mutatják, hogy a törvényerejű rendeleten dolgozó jogászok olyan szabályok létrehozására törekedtek, amelyek fölöslegessé teszik a hatósági (rendőrségi) mérlegelést, hiszen a korlátozó okok megléte vagy hiánya egyértelműen megállapítható.
II. B
A jogszabályok egy része értelmetlen vagy visszaélésre módot adó korlátozásokat tart fenn.
1. Öt évig kizárható az utazásból, aki
„a hatóság félrevezetésével kísérelt meg útlevelet szerezni, vagy az útlevél iránti kérelemben valótlan adatot közölt.” (15. § a pont.)
Valótlan adatot a kérelemben nem lehet közölni, mert a személyi igazolvány alapján a kérelem minden adatát ellenőrzik. Aki pedig hamis vagy idegen személyi igazolvánnyal próbál útlevelet szerezni, bűncselekményt követ el, és aszerint büntetendő.
2. Ugyancsak öt évre kizárható az utazásból, aki
„útlevelével visszaélt, így különösen a korábbi külföldön tartózkodását önkényesen meghosszabbította, vagy külföldön engedély nélkül munkát vállalt.” (15. § b pont)
Ez a jogszabály szabálysértést büntet, önkényesen, utazási tilalommal. Ráadásul a büntetés olyan jogszabályt véd, amely maga is jogellenes, illetve értelmetlen. A munkavállalás magánjogi szerződés, miért kell hozzá állami engedély? (Más kérdés, hogy a munkavállalás kötelező bejelentése, illetve hazai megadóztatása indokolt lehet.) Miért, mi az értelme, hogy a kinttartózkodás időtartamát kilencven napra korlátozzák, hiszen a hazatérő nyomban újra elutazhat?
III. A
Több új jogszabály súlyosbítja az eddig is meglévő korlátozásokat, illetve új korlátozásokat vezet be. Ezek egy része relatív, más része abszolút. Relatív korlátozásnak nevezzük azt, hogy a törvényerejű rendelet alapján az állampolgárok egyes csoportjai továbbra is csak egyszeri kiutazásra jogosító, korlátozott területi érvényességű útlevelet kaphatnak, miközben az állampolgárok többsége már szabadon felhasználható világútlevéllel rendelkezik. Abszolút korlátozás, hogy a külön szocialista ablak megszűntével, az útlevéltől való megfosztás teljes érvényű, holott eddig sokan voltak, akiknek a nyugati utazását nem engedélyezték, de kelet-európai országokba utazhattak. A rendelet alapján többszöri kelet-európai utazásra érvényes útlevél nem is adható. Az új szabály tehát az állampolgárok nem is kis számú csoportját, további indoklás nélkül, egy olyan jogtól fosztja meg, amellyel eddig rendelkeztek. E korlátozás súlyossága nyomban kiviláglik, ha sorra vesszük, hogy milyen tetszőlegesen értelmezhető jogszabályok alapján tilthatók el az állampolgárok az utazástól.
1. Megtagadható az útlevél kiadása attól, akinek a külföldre utazása az állam biztonságát veszélyezteti. (13. § [1] bekezdés a pont)
Az állam biztonsága kétségkívül szűkebb kategória, mint a közrend vagy a jelentős közérdek, de még mindig elég tág bármiféle önkényes értelmezéshez. Nem a fegyveres testületek tagjaira és alkalmazottaira vonatkozik ugyanis, és nem is azokra, akik államtitkok birtokában vannak: az ő utazási szabadságukról külön jogszabályok intézkednek. Nem is azokra, akik az állam biztonságát veszélyeztető bűncselekményt követtek el vagy ilyennel gyanúsíthatók, hiszen rájuk természetszerűen a büntetőeljárás hatálya alatt állókra érvényes jogszabályokat alkalmazzák. Hát akkor kikre? Nyilvánvalóan azokra, akiket a rendőrség veszélyesnek ítél, vagy akiknek a jogfosztásával a saját hatalmát akarja demonstrálni. Minthogy az állam biztonságának ilyen értelmű veszélyeztetése nem köthető cselekményhez, a visszautasítás okát az útlevélosztály nem tudja, de nem is kívánja tényszerűen indokolni. (Persze, ha a lapunk 21. számában közzétett esetgyűjtemény szereplői közül a rokkantnyugdíjas portást vagy a jógakör tagját az állam biztonságának védelmében tiltják el az utazástól, az még visszásabb lesz, mint az, hogy eddig a közrend védelmére hivatkozva utasították el az útlevélkérelmüket. Az eddigi tapasztalatok szerint azonban a rendőrség nem érzékeli, hogy intézkedései nemcsak jogsértőek, hanem humoros hatást is keltenek. (Pedig jó humorérzékre vall, hogy az állam biztonságának veszélyeztetése nem feltétlen kizáró ok, mint a régi jogszabályban, hanem mérlegelhető. Hiszen aki megkapta az útlevelét, nyilván úgy véli, nem veszélyezteti az állam biztonságát. Akiét pedig elutasítják, nem érzékeli, hogy a döntést mérlegelés előzte meg. Avagy lesz, aki útlevele mellé igazolást is kap, miszerint úti okmányát annak ellenére nyerte el, hogy az állam biztonságát veszélyezteti?)
2. Csak a fentebb leírt egyszeri kiutazásra jogosító útlevél adható annak, aki „a korábbi külföldre utazása alkalmával a Magyar Népköztársaság jogszabályait súlyosan megsértette”. (12. § [2] bekezdés a pont)
Ez a legveszedelmesebb újítás a rendeletben. Kikre vonatkozik ez a korlátozás? Nyilvánvalóan nem azokra, akik külföldön bűncselekményt követtek el, s ezért akár itthon, akár külföldön felelősségre vonták őket: rájuk, mint láttuk, más jogszabályok vonatkoznak. Nem is a szabálysértőkre, hiszen útlevélmegvonással még itthoni szabálysértés sem büntethető. Nem gondolhatunk mást: a jogszabály súlyos megsértése a régi tvr.-ben használt „nem méltó magatartással” azonos. Jogász szemmel nézve, az új meghatározás mégis jobb, mint a régi volt, hiszen a jogszabály megsértése jogilag értelmezhető, az állampolgárhoz nem méltó magatartás nem. Az útlevélosztály tisztviselői azonban (bár képzettségük jogász) nem jogász szemmel nézik a paragrafusokat. Értelmezési gondjainkat máris megoldotta dr. Czégény Julianna alezredes, a BRFK igazgatásrendészeti osztályvezetője: „A korábbi külföldön tartózkodás alatt a Magyar Népköztársaság jogszabályainak súlyos megsértése lehet minden olyan magatartás, amely Magyarországra, illetve állampolgárára negatív megítélést eredményez – válaszolta az Esti Hírlap kérdésére (január 25.). Tehát nemcsak a büntetőjogilag szankcionált magatartásokról lehet szó.” (Ad absurdum: ha azt mondom külföldön, hogy dr. XY Pesten egy barom – nyomban megfosztom magam az utazás állampolgári jogától.) Igaz, dr. Czégény Julianna nem jogforrás, jogértelmezése nem autentikus. De az útlevélügyemet ő intézi, és a jogértelmezése ellen csupán Drucker Tibornéhoz fellebbezhetek.
Tegyük hozzá: a „nem méltó magatartás” alapján öt évre lehetett kizárni valakit az utazásból. A közrend sérelmére hivatkozva mindaddig, amíg a közrend állítólagos sérelme fennállt – tehát a döntést bármikor meg lehetett változtatni. Az új jogszabály ellenben múltbeli magatartást szankcionál időbeli korlátozás nélkül. Azaz, akire egyszer kimondják, hogy megsértette az MNK jogszabályait, annak az utazási szabadságát élete végéig korlátozni kell, hiszen ami egyszer volt, utólag sem válik nem létezetté. A Belügy jogi szakértői aligha gondolták végig, milyen kötöttséget vállalnak magukra. Nem is kellett törődniük vele: a saját szabályaikat se veszik komolyan.
3. Ugyanilyen korlátozott útlevelet kaphatnak azok a büntetett előéletűek, akiket végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek. (12. § [2] bekezdés b pont) A büntetett előéletűekről a 13. § (1) bekezdésének c pontja is rendelkezik: eszerint mérlegelés alapján világútlevelet is kaphatnak. De vajon kik azok, akik büntetett előéletűek, holott nem ítélték őket végrehajtandó szabadságvesztésre? Dr. Czégény Julianna már idézett interjúja szerint a felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek. Ez a logika azonban sántít, hiszen ők nem büntetett előéletűek, hanem – próbaidőre felfüggesztett – büntetés hatálya alatt állnak. És vajon miért kapnak – próbaidejük letelte előtt – több kedvezményt, mint azok, akik már letöltötték a büntetésüket?
4. A büntetett előéletűekkel egy megítélés alá esnek azok, akik rendőrhatósági kényszerintézkedés (rendőri felügyelet, kitiltás vagy a kettő együttes alkalmazása) hatálya alatt állnak. (12. § [2] bekezdés c pont)
A rendőrhatósági kényszerintézkedés eleve jogellenes büntetésmód, mert nem bizonyítási eljáráson, bírói ítéleten alapszik, hanem csupán rendőri határozaton, és mert nem bűncselekményt, hanem magatartást büntet. Az így büntetettek utazási szabadságának korlátozása (rendőri mérlegelés alapján) a régi jogszabály szerint is jogtalansággal tetézte a jogtalanságot. Az új tvr. alapján azonban a kényszerintézkedés hatálya alatt álló nem elítéltek rosszabb helyzetbe kerültek, mint a felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek, mint azok, akik ellen három évnél rövidebb szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmény miatt büntetőeljárás van folyamatban, sőt rosszabb helyzetbe még az állam biztonságát veszélyeztetőknél is. Meg kell ismételnünk a fenti kérdést: mi magyarázza a kivételes diszkriminációt éppen velük szemben?
A bánásmód aránytalan szigora – akár a szövegezés visszássága –, azt sejteti, hogy a 12. § egész (2) bekezdését – mint fentebb már utaltunk rá – a rendőrség nyomta bele a törvényerejű rendelet már kész szövegébe. Feltételezésünk szerint a törvényerejű rendelet eredeti szövege a rendőrhatósági kényszerintézkedések hatálya alatt állókkal egyáltalán nem foglalkozott – hiszen a rendelet értelmében az útlevél azoktól sem tagadható meg, akiket szabálysértési határozat alapján elzárással büntettek. A büntetett előéletűek útlevélkérelmének elbírálását pedig az új jogszabály is, akár elődje, az útlevélosztály mérlegelésére akarta bízni. A Belügynek azonban ennyi nem volt elég: kiagyalták a korlátozott területi érvényességű, csak egyszeri kiutazásra jogosító és csak kivételesen megadható útlevelet: a másodrendű állampolgárok különleges úti okmányát.
Következtetéseinkben még egy lépéssel tovább merészkedhetünk. Az ominózus (2) bekezdésnek nem egyszerűen a Belügy, hanem a Belügyminisztérium állambiztonsági szerve, magyarán az új ÁVO az értelmi szerzője. Feltételezésünk meggyőzőbbé válik, ha végiggondoljuk, kik is a másodrendű állampolgárok.
– Akik külföldön súlyosan megsértették az MNK jogszabályait – azaz az MNK állampolgárához nem méltó magatartást tanúsítottak. A 21. számunkban közzétett esetgyűjteményben négy ilyen személy szerepelt: dr. Erdei Gyula (aki Ausztriában menedékjogot kért, majd hazatért), továbbá Kőszeg Ferenc, Orosz István és dr. Pákh Tibor. Ugyanezzel az indokkal vették el a múlt év utolsó napján Bokros Péter és Molnár Tamás útlevelét. A határozat valamennyi esetében külföldi politikai szereplésük sunyi megtorlása volt.
– A büntetett előéletűek. A hivatásos bűnözők, a bűnöző életformát élő visszaesők nemigen folyamodnak útlevélért, az egyszeri elkövetők pedig nyilván mindent megtesznek, hogy mentesüljenek a büntetett előélet hátrányos következményei (a priusz) alól. Az ötvenhatosok egy része azonban nem kérte vagy nem kapta meg a mentesítést; az életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek közül sokan elvből nem kérték, minthogy csak kegyelmi mentesítésre jogosultak. A jogszabály tehát nem a közbűntényesek ellen irányul (bár őket is sújtja), hanem ellenük. Ezt az állítást támasztják alá az új jogszabály alkalmazásával kapcsolatos első tapasztalatok: büntetett előéletükre hivatkozva visszautasították Litván György és Eörsi István útlevélkérelmét, bár korábban mindketten rendszeresen utaztak külföldre. (Eörsi magas szintű külföldi közbelépés nyomán utóbb megkapta a világútlevelet.) Megfosztották útlevelétől az ugyancsak ’56-os Lőcsei Pált, aki Nyugatra ugyan sosem utazhatott, de kelet-európai kiutazási engedéllyel 1979 óta rendelkezett. Az életfogytiglanira ítélt ’56-osok közül a múlt évben erőteljes amerikai nyomásra, fogcsikorgatva, megadták az útlevelet Rácz Sándornak, a nagy-budapesti munkástanács elnökének. Az új jogszabály üzenete azt jelenti: előfordulhat, hogy hasonló esetben ismét meg kell adnunk az útlevelet. De ezek az ’56-osok, amíg hatalmon vagyunk, itt soha nem lehetnek szabadok.
– A rendőrhatósági kényszerintézkedés hatálya alatt állók. Krassó György rendőri felügyeletét 1985 őszén szüntették meg – nemzetközi nyomásra; két hónappal később, bátyja balesete után – ugyancsak nemzetközi nyomásra – életében először útlevelet adtak neki. Nem tudjuk, volt-e hasonló eset a közelmúltban. Minthogy a rendőrhatósági kényszerintézkedéseket elsősorban szegényekkel szemben szokták alkalmazni, feltételezhetjük, hogy Krassó volt az egyetlen REF-es, aki útlevelet kapott.
A törvényerejű rendelet 12. paragrafusának (2) bekezdését joggal illethetjük a Lex Pákh, Lex Rácz, Lex Krassó elnevezéssel. Micsoda képet formálhatunk belőle a jogalkotóról? Kicsinyes bosszúálló lényt látunk magunk előtt, ráadásul ostobát is, aki egy-egy esetből általánosít, és azt képzeli, ami tegnap történt, az ismétlődik az idők végezetéig. De ne nézzük le azért: a kezében vagyunk!
III. B
A 12. § (2) bekezdése a politikai diszkrimináció eszköze – de nemcsak politikaiakat sújt. A 15. § d és g pontja bármely nem politizáló állampolgár zaklatására alkalmas, de természetesen politikaiak ellen is alkalmazható.
1. Öt évig kizárható az utazásból az, aki „elősegítette magyar állampolgár öt éven belül megvalósított jogellenes külföldre távozását, illetőleg külföldön maradását” (g pont).
Aki útlevél nélkül vagy hamis útlevéllel hagyja el az országot, bűncselekményt követ el, aki segítséget nyújt neki, bűnsegéd, s aszerint büntethető. Az idézett jogszabály azonban nemcsak rájuk vonatkozik, hanem a jogellenesen külföldön maradókra, mindazokra, akiket a köznyelv disszidensnek nevez. A disszidálás – a jogellenes külföldön maradás – nem bűncselekmény, csak szabálysértés. A disszidálás támogatása még csak nem is szabálysértés, tehát ilyen ügyben egyáltalán nem folytatható szabályos eljárás. Az utazási szabadság korlátozása a jogellenes külföldön maradás támogatása miatt tehát mindenképpen önkényes. A régi jogszabály a büntetést a nemzetiségi társadalom törvényhozásának a szellemében – a hozzátartozókra korlátozta. Az új mindenkire kiterjesztette. Elegendő tehát, hogy a rendőrség feltételezze, rábeszéltem valakit a kinnmaradásra, tanácsokat adtam neki, vagy csak tudtam a szándékáról, ha egy ismerősöm Nyugaton maradt, öt évre engem is kizárhatnak az utazásból.
2. Ugyancsak öt évre zárható ki az utazásból, aki „a külföldre utazáshoz szükséges anyagi feltételek hiányában utazott külföldre, vagy kísérelte meg a kiutazást” (d pont).
Ezt a jogszabályt sajnos megjósoltuk (vö. Beszélő 21. 47. old.). A kiutazónak minimális összeggel – 3000 Ft értékű valutával kell rendelkeznie. Hazatérésekor azonban bárkit kérdőre lehet vonni: hogyan élt meg a törvényerejű rendeletben előírt csekély összegből. Az engedmény csapdának bizonyulhat. Vigyázat: elegendő, ha a hazatérő azt elismeri, hogy cserealapon üdült külföldön, jövőre ő látja vendégül a barátját. Már ez is forintkiajánlás, deviza-bűncselekmény: bőségesen elegendő az útlevél elvételéhez.
A rendőrség ingerült, úgy véli, az állampolgárok így is túl sok szabadságot nyertek. Öt év országfogsággal fenyegetik azt is, aki tévedésből, feledékenységből valuta nélkül érkezik a határra. Nem mehet érte egyszerűen haza, bűnhődnie kell. Ha a 60 dollárnyi összeg és a szükséges engedélyek nélkül „kísérli meg átlépni a határt – állítja Czukor József ezredes, a BM Határőrség osztályvezetője (Magyar Hírlap, 1988. január 12.) – bevonják az útlevelét. Ám ugyanez történik akkor is, ha esetleg csak a visszautazáskor derül ki, hogy megsértette a rendeletben előírtakat, nem volt valutafedezete a kinntartózkodásra.”
IV.
Nem változtatott a törvényerejű rendelet a külföldön letelepedni kívánók helyzetén. A külföldi letelepedést ezentúl is csak családegyesítés céljából engedélyezik – továbbá, ha a hatóságnak úgy tetszik. A kivándorlási vagy külföldön való letelepedési kérelem benyújtásához a Belügyminisztérium a jövőben is megköveteli a befogadó ország elővízumát, holott vannak országok, amelyek elővízum nélkül is befogadnak bevándorlókat. A külföldre település ilyenfajta korlátozása ellentmond a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának.
Az önkényesen alkalmazható utazási korlátozások fenntartásának egyetlen célja a rosszalkodásra – szabad véleménynyilvánításra, „deviáns” magatartásmódok gyakorlására – hajlamos állampolgárok elrettentése a szabálytalan viselkedéstől. A szegényeket REF-fel, elzárással fenyegetik. A jómódúakat és az értelmiséget az utazási szabadság elvonásával. Minél többet ér az útlevél, ez az eszköz annál hatékonyabb.
A 21. számunkban leírt követeléseink ma is érvényesek.
1. Tartsa be a Belügyminisztérium az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvényt: adjon érdemi, bizonyítékokkal alátámasztott indoklást minden esetben, ha valakinek az utazási szabadságát korlátozzák.
2. Vizsgálja felül az Országgyűlés a külföldi utazásról és az útlevélről szóló törvényerejű rendeletet meg a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeletet, és törölje a jogsértő rendelkezéseket. Szabályozzák az utazás jogát nyilvánosan megvitatott törvényben.
3. Tegye lehetővé a törvény, hogy az állampolgár a rendőrség jogerős határozata ellen bírósághoz fellebbezhessen.
Figyelmeztetjük a magyar és a külföldi közvéleményt:
Ne higgyék, hogy a világútlevél bevezetésével Magyarországon a külföldi utazás valóban állampolgári jog lett! Ne higgyék a külföldi hatóságok, hogy aki világútlevelével politikai menedékjogot kér, kérelme elutasítása esetén következmények nélkül hazatérhet. Minthogy „útlevelével visszaélt” (15. § b pont), öt évre kizárhatják az utazásból; minthogy előkészületet tett „a külföldön tartózkodás szabályainak kijátszására”, ha a hatóságnak úgy tetszik, vád alá helyezhetik, és a bíróság két év szabadságvesztéssel büntetheti.
FELHÍVÁS
Az útlevéldosszié nem zárult le. E sorok írója kéri, jelentkezzenek, akiknek 1988. január 1. után beadott útlevélkérelmét visszautasították, vagy akiknek útlevelét bevonták! Gyakorlati segítséget nem nyújthatunk, de esetüket dokumentálni szeretnénk, és beleegyezésükkel nyilvánosságra hozzuk.
Az útlevél-jogszabályok parlamenti felülvizsgálatát szorgalmazó állampolgári kezdeményezés a mai helyzetben talán eredményes lehet. E cikk írója ehhez is lapunk olvasóinak támogatását kéri.
Hivatkozott cikkek
- Kartotékok [10]