…amely még „nőügyeinket is átjárja” – panaszolja egy vizsgálótiszt Moldova György Bűn az élet… (Riport a rendőrökről) című művének 445. oldalán. E könyvet folytatásokban közli a Magyar Nemzet, miután néhány része már előzőleg megjelent az Új Tükörben. Nagy példányszámban adja ki a Magvető, sőt, egy fejezete magnókazettán is megkapható a könyvesboltokban, föltehetően azon írástudatlan, milliomos cigányok kedvéért, akikről oly sok szó esik benne. Vajmi nehéz szatírát nem írni, mégis ez a szándékom. Szeretném megérteni a híres író mentalitását.
Bizonyos, hogy a rendőrriportot cigányriportnak is lehetne nevezni. Elszórt számadatokból ugyan kiderül a könyvből, hogy az ország „legfertőzöttebb” részein, a fővárosban és Borsodban is csak 20 százalék a cigány bűntettesek száma (ami persze nagyobb népességi részarányuknál), de a riport a legváltozatosabb eszközökkel mégis azt a látszatot kelti, hogy három esetből kettőben, de inkább négy közül háromban föltétlenül cigány az elkövető. Minderről katalógust lehetne vezetni Moldova könyvében, ahogy mellékesen kiderül – és nemcsak a primitív hagyományos bűnözési formák esetében –, hogy a tettes cigány; ahogy az első futó tájékozódás után elkönyvelődik, hogy a tettes nem lehet mást, mint cigány („…hármas emberölés Rákospalotán”; „Cigányok?” – kérdezi azonnal az író); ahogy például Érden, „a tolvajok fővárosában” evidencia – az író számára is –, hogy az egyik cigányháztól csakis a másik cigányházhoz vezethet a rendőr útja.
Néhány idézet.
„Egy cigány nem jönne olyan lakásba, mint az enyém… A másik nyomozó rábólint. – A kriptáik különbek. Én láttam egyet a múltkor; csak a tervezése 70 ezer forintba került, 400 ezer is ráment, mire felépült. Be is bútorozták, szőnyeget tettek a falra, megterített asztalt hagytak a halottnak és ezerforintosokat dobtak be neki.” „…laza csoportban nyolc-tíz fiatal cigány férfi álldogál, hajukat belvárosi fodrász nyírhatta meg, széles vállukon megfeszül a divatos bőrdzseki… – Nézd meg, hogy ki vannak gyúrva. A kondícióteremben csak őket látod, 2-300 forintot fizetnek egy gyúrásért.” A cigányházban „a sarokban színes tévékészüléket állítottak fel, de az ágyneműt összevissza rongyok pótolják, és felhőben szállnak a legyek az ételmaradékra”. A szociális segélyeket persze nem a rendőrök kapják, hanem olyan cigányok, akiknek három lovuk van, darabja megér hatvanezer forintot, meg Opel kocsijuk és emeletes házuk.”
Ha valaki úgy véli, hogy a riporter csak hűségesen követi a mai magyar rendőrség egyes tagjainak fajüldöző, gyűlöletet árasztó és szító nézeteit, sajnos ez is igaz lehet. E sorok írója is emlékezik a rendőr tájékoztatására egy országúti veszteglés idején: nem történt semmi, csak egy kancigányt ütött el az autó. Egy vezető kriminalista ciganológus, amikor valamely kifejezetten aljas trükköt mesél el az írónak (egy cigány stricit, aki „szemtelenkedett vele”, de lebuktatni nem tudta, besúgó látszatába kevert, és ezzel elérte, hogy társai lássák el a baját), így dicsekszik:
„Szerintem ezt kell megtanulni egy rendőrnek, és nem cigányul.”
A „cigánybűnözési vonal országos vezetőjének mondott” rendőrtiszt arról is határozottan nyilatkozik, hogy a cigányok
„kultúrája összehordott elemekből áll, több mint 50 százalékuk csak magyarul beszél. Nem lehet őket önálló nemzetiségnek tekinteni, ennek az sem mond ellent, hogy néhány cigány származású értelmiségi külföldi kongresszusokra jár ilyen ügyekben, íróasztalokat szereznek maguknak, kiadják a verseiket, szakácskönyveiket.”
Mondom, igaz lehet, hogy a riporter megírja, amit hall. De Moldova meg tudja különböztetni, ha szükségesnek tartja, a riportalanyai nézeteit a magáétól, sőt, ellenszenvét sem szokta véka alá rejteni. A pénz szaga című kamionos riportban például egy gyanakvó sofőr kapta meg a magáét. Gyávaság vagy különösebb óvatosság sem jellemezi. Föl kell tételeznünk, hogy e kérdésben nincs különvéleménye. S erre más írásaiból is találhatók bizonyítékok. Egy ízléses humoreszkjében egy rendőrt megró a fölöttese, mert a cigányokat e szavakkal parancsolja ki a kocsmából:
„na, újmagyarok, kifelé, arrivederci roma.”
A kioktatás nyomán aztán legközelebb így próbálkozik:
„Nem vagyok egy fajelmélet, de figyelmeztetem önt, Zsiga, hogy ön teljes jogú állampolgára a Magyar Népköztársaságnak, s mint ilyen…”
A lehetetlen szöveg hallatán az utána lopakodó fölöttes újra közbeavatkozik, s utasítást ad nem sértő, de határozott szövegre. Végül a rendőr ezt ötli ki:
„Azok, akik nem az idén barnultak le, hagyják el a helyiséget!” (Tíz tucat, 1985, 597. old.)
De egészen korai novellájában is egyszerű stíluskritikai eszközökkel kimutatható az emberábrázolás helyett a „fajábrázolás”. Az igazi asszonyban két pár építkezik egymás mellett. Az egyik párban a férfi dolgos és az asszony léha, a másikban fordítva; végül bekövetkezik a cserebomlás. A dologra rest férfi „cigányarcú”. Így írja le őt a mesélő. S hogy tévedés ne legyen, az írói ügyetlenség később ugyanezt a nem egészen megszokott, s nem is épp individualizáló jelzőt egy másik szereplő szájába adja, amikor erről a férfiról beszél. Epiteton disornans.[SZJ]
A Bűn az élet…-ből idézhetők olyan passzusok is, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a rendőröknek (és az írónak) csak a bűnöző cigányokkal van baja, a tisztességesekkel nem. De ez nem igaz. Borsodban zöldségkereskedő cigányhoz viszi el az írót egy rendőr főtiszt („az alezredes nem csenget, csak benyit a kapun”). Nem bűnözőhöz, az írót egyszerűen a gazdag cigányok érdeklik. Az alezredes így tájékoztatja:
„…az állatlopás is újra nagy üzletnek számít, de mondom, a legális boltok, például a zöldségüzletek is meghozzák a maguk hasznát.”
Érthető? Állatlopás és legális zöldségüzlet. Kriminális dolog, ha egy cigány jómódú. Ennek például négy kocsija van.
„A lakásba mindent beépítettek, ami egy törekvő, de műveletlen átlagembernek eszébe juthatott: úszómedencét zöld csempeborítással, kandallót, a sarokban kandelábert utánzó lámpák állnak.”
Erre a cikkre készülve végigolvastam Moldova György eddigi életművét. Az tűnt ki számomra, hogy az író törekvő, de műveletlen átlagember, aki – különösen régebbi, ambiciózusabb regényeiben – mindenfélét beépített írásaiba a műveletlen művelődés jellegzetes tárgyaiból, az összefüggéseikből kiszakított idézetekből, gondolatfoszlányokból. Írásait bemutatta a nyilvánosságnak, s ez jogosít fel, hogy én is nyilvánosságra hozzam ezt a barátságtalan véleményt. Mindenesetre információim megszerzése érdekében nem törtem be rendőri segédlettel Moldova magánéletének körébe, jövetelem célját elhallgatva. A gazdag cigány, csiszolatlan ízlésre valló milliói között, magázva és bácsizva az őt tegező rendőrt
„kikísért minket a kapuig, és fürkészve néz utánunk, még mindig nem érti, hogy mit kerestünk a házában”.
Bizonyára vaj van a fején.
A fajmegvetés számtalan bántó példáján az sem enyhít, hogy persze föltűnik néhány rokonszenvesebb, rendőröknek gazsuláló cigányember. Megtudjuk, hogy a pesti cigány törzsőrmesterrel ellentétben, aki cigány nepperektől vásárolt BMW-n jár munkába (de ördögi ravaszsággal néhány sarokkal arrébb állította le a kocsit), Miskolcon van egy tisztességes cigány rendőr, sőt, a megyében néhány, cigányokból álló önkéntes rendőri őrs is. Hallunk egy zavaros fejtegetést a törzsi keretekből való túl gyors kiemelkedésről, ami persze szöges ellentétben áll az imént idézett főrendőri kultúrkritikával.
Az olvasó kisebb terjedelemben, de nem kevésbé megvető modorban a homoszexuálisokról is olvashat passzusokat, s általában mindazokról, akik összeütközésbe kerülnek a rendőrséggel. Pontosabban: akik a rendőrség látókörébe kerülnek. A könyv közvetíti és erősíti azt a vélelmet, hogy a rendőröknek meg van kötve a kezük, hogy a jogi fifika a bűnözést segíti. Hogy a fiskális is amolyan bűnözőféle.
„…a rendeletek és paragrafusok nem minket segítenek. Ha ráfújunk az igazságra, mindig a zsivány felé billen, sohasem a rendőr javára.”
A bűnüldöző szervek mindegyik társadalomban ismeretes bűnei nálunk nem tisztelegnek – La Rochafoucauld-val szólva – képmutatással az erénynek: a rendőr dicsekszik jogellenes átveréseivel, és panaszkodik, ha a törvények csökkentik esélyeit. Egy főtiszt úgy véli, hogy a háborúban és a szerelemben minden megengedett. Az író pedig egy törvénytelen trükk láttán eltűnődik:
„Eltűnődöm: hogy kell értékelni ezt a helyzetet? Mint író és ember mindig is a gyengék, elesettek védelmére esküdtem, és most itt a szemem láttára becsapnak valakit, joggal tarthatna igényt együttérzésemre – ha segíteni nem is nagyon tudok rajta. Aztán végiggondolom az egész ügyet: valahol a történet kezdetén egy megölt öregasszony fekszik átvágott torokkal, fennakadt szemmel bámulva a szoba mennyezetét, a gyilkos pedig elmenekült és elrejtőzött. Nagy szavakkal élve: a kiontott vér, a megsértett világrend megtorlást kíván, és ehhez a célhoz úgy látszik, hasonló csapdákon vezet az út. Nem kell szeretni ezeket az eszközöket, de nincs miért pálcát törni fölöttük.”
Itt, az író e tűnődésénél szeretném elkezdeni kritikusi nyomozásomat. Téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy Moldova riportkönyvei, úgynevezett szociográfiái egyszerűen megrendelést teljesítenek, bár ez kétfelől is gyanítható volna. A közfigyelem ráirányítása a vasút vagy a textilipar vészes elmaradottságára nyilván érdekében áll a szektor vezetőinek, a lobby képviselőinek, hiszen ez bizonyos nyomást jelenthet arra, hogy nagyobb állami támogatást kapjanak. Ugyanígy, ha a közbiztonság védelmezőinek alulfizetettségére derül fény egy népszerű könyvben, az kapóra jöhet a országos főkapitánynak. A másik oldalról magának az olvasónak a megrendelését sejthetnők, aki „Hegyeshalomtól Biharkeresztesig” hírrel és népszerűséggel honorálja az írót, humora, olvasmányossága miatt, s főképpen azért, mert könnyen érthető nézetei és előítéletei (legyen szó akár arról, hogy ebben az országban semmi nem működik, legyen szó akár a cigányokról, a mihaszna értelmiségiekről, funkcionáriusokról) tömeges véleményekkel és érzületekkel találkoznak. Nem zárom ki, hogy ezek a „megrendelések” befolyásolták az írót, akinek eleve sem magas szintű stiláris állaga az évek folyamán bizonyára a tömegtermelés következményeképpen bámulatosan megromlott (miközben visszaköszönő vagányos stílusfordulatai a riportázs hitelességével kapcsolatban támasztanak kételyeket), s akinek eredeti, szűkös, de kétségtelen írói tehetsége – a novellává nem váló anekdotisztikus rövidtörténet műfajában – a kezelni soha meg nem tanult nagyobb formákban rendkívüli módon felhígult.
Mégis, az eredendő írói világlátás még ebben az irodalminak csak nagyon alacsony mércével tekinthető riportkönyvben is megmutatkozik. A történetek, amelyekre az író fölfigyel, még mindig emlékeztetnek ama kőbányai téren, a gázlámpák alatt mesélt[SZJ] vagy a regényekben hevenyészve fölvázolt kalandokra. Moldovát továbbra is az emberi természettel és annak megváltoztathatóságával kapcsolatban érzett, kiheverhetetlen sérelemre valló (és a megvetést súroló) szkepszis vezérli, valamint ennek kiegészítőjeként a romantikus férfifantázia: a magányos hősöknek vagy azok kis csoportjának erőszakos igazságtételéről. Az utóbbira nagyszabású példát a kékesszürke magyar rendőri élet nemigen szolgáltathat, de azért a megtorlást kívánó megsértett világrend és a piszkos trükk filozófiai összefüggéseiben ismételten megcsillan a belügyi romantika. A béklyóba szorító törvényesség kritikájából kihallható annak a társadalomvezetésnek a kritikája, mely 1963-tól fokozatosan visszaszorította az erőszak-apparátust, a rendőrségből rongyosgárdát csinált, erejétől és tekintélyétől megfosztotta.
Nem csoda, ha nincsenek nagy alakjai a rendőrségnek. Csak a volt bokszoló Erdélyi őrnagy igazi embermegvetést árasztó szarkasztikus humorából, határozott intézkedéseiből, csak a „cigányvonalas” Tonhauser őrnagy erélyes, bürokráciamentes vagányságaiból, füleseiből árad valami abból a férfiasságból, amely oly igen vonzza az írót.
„A régi nagy idők izomkolosszus »hajrá rendőrei« is letűntek már a színről… az évek nemcsak a fizikumukat kezdték ki, a stílusuk sem illett már bele az új liberálisabb módszerekbe.”
Moldova azért megtalálja Gál Ivánt, a volt ávóst, aki 1956-ban az oroszokkal együtt küzd a „munkáshatalomért”, ’57 februárjáig keményen dolgozik velük („én kaptam el azt a palit, aki levágta a talapzatról a Sztálin-szobrot”), majd jelentkezik a rendőrségbe. Nagy verekedések hőse, de kiosztja főnökét, sőt egy belügyminiszter-helyettest is, és lassan mindenből kikopik, nem kapja meg a nagy kitüntetéseket, amelyek járnának neki: korán tönkrement ember. S tegyük hozzá: valódi Moldova-hős. Amit igazol az is, hogy a motívum némi módosítással megismétlődik. Egy főhadnagy meséli el apja történetét, akit mellőztek az ’50-es években, ’56-ban tizennyolcadmagával védte a Pénzügyminisztériumot, de a „Munkás-Paraszt Hatalomért” Érdemérmet nem kapja meg,
„mert az indokolásnál fel kellett volna sorolni, hogy akkor és ott kik harcoltak mellette – és ebben a névsorban nem szerepelt volna a személyzetis meg a többi »elvi ember«, akik viszont megkapták a kitüntetést”.
Az ’50-es évek üldözöttjének és netán éppen üldözőjének találkozása 1956 vérzivataros napjaiban a „munkás-paraszt hatalom védelmében”, és 1956 után, amikor a konszolidációban a rendszer tulajdonképpeni ellenségei – kurta büntetésük letöltése után esetleg fegyveres ellenfelei – és elvtelen kiszolgálói, kedvencei – a hivatalnokok és funkcionáriusok – kerültek a nyeregbe, ők pedig a paták alá: ez a történelemkép legalább negyedszázada eleven Moldova képzeletében. A Magányos pavilon (1965) a Rákosi-korszak börtöneit és internálótáborát megjárt Smidt Flóriánja – legmodernebb Pimpernelként – haldokló ávósokat ment, az írói igazságszolgáltatás szerint megfosztva ezzel az ellenforradalmárokat
„egy nemzeti forradalom aranyfedezetétől: a személyes bátorság romantikájától”. (3. kiadás, 1979, 117. old.)
A könyv folytatásában, Az elbocsátott légióban (1968), 1958-ban a társadalom peremére szorított egykori ávósok és valahai áldozatuk későbbi megmentőjük találkozik. Moldova rögzíti azt a tényt, hogy az elbukott tömegek szemében az ávós szó értelme kitágult, s a rendszer hívét, a kommunistát jelenti, és miközben a fegyveres fölkelő rövid áristom után magas pozícióba kerül, s az elvtelen, karrierista államvédelmis is megkapaszkodik, a mindkét kommunizmusban üldözött egykori parasztfiú, Flórián dacosan vállalja, hogy tekintsék őt ávósnak. A tárgyaláson (a regény fikciója szerint 1960-ban) így beszél:
„Engem, és mondhatom, minket, az »ország és a rendszer védelmezőinek« nagy csoportját, áldozatul dobták oda az úgynevezett nemzeti egység érdekében. A csendes, morális terror légkörében éltünk és élünk ma is. Ha gyárakban és hivatalokban vagy bármilyen más munkahelyen is dolgozunk, gyanakvás és gyűlölet vesz körül, és az állam egyetlen lépést sem tesz, hogy megvédjen minket, sőt, mi vagyunk a társadalom egyetlen rétege, mellyel szemben következetes megtorló és háttérbe szorító rendszabályokat mer alkalmazni. Feleannyi eréllyel már rég fel lehetett volna számolni az országban a titkos fasizmust vagy a huligánokat.” (1969, 265. old.)
A változások őrei című regény (1968–1971) nagy romantikus zárótablójában a koncepciós perben hosszú börtönbüntetést szenvedett felvilágosult kommunista és merev, szektás, moszkovita egykori ítélőbírája együtt védelmezik a Pest-vidéki Pártbizottság Dózsa György úti épületét.
E rendkívül világos és határozottan ellenzéki, a ’60-as években kibontakozó úgynevezett nemzeti konszenzus programját „balról” támadó vélemény súlyos publikációs nehézségekkel küszködött, s bizonyára sokáig nem került volna nyilvánosságra, ha egy virtigli Moldova-hős kiadói igazgató, Kardos György személyében nem talált volna sok tekintetben egyetértő támogatóra. A „Főnök”, ahogy Moldova nevezi, maga is elbocsátott, pontosabban a kultúra frontjára átirányított légionista, kevésbé ávós, mint inkább „katpol”-os múlttal egyszerre törvénysértő és a törvénysértések áldozata, Csurka István szavaival:[SZJ]
„ez az örökösen a fegyver markolatát szorongató katonaember vakmerő döntése, Az elbocsátott légió kiadása persze egyszeriben zavarba ejtő, de kétségtelen kultúrpolitikai ténnyé változtatta a mű megjelentethetőségét, a kritikusok jobbnak látták nem hinni a szemüknek. Hiszen ebben a könyvben fekete-fehéren olvasható, hogy ha némi kerülővel is, de voltaképpen a felkelők győztek.”
(Ehhez a véleményhez tartozik az a gyalázatos történelemhamisítás, hogy – a könyv különböző, egymástól független részeiből bizonyíthatóan – Moldova el akarja hitetni: a felkelésben való fegyveres részvétel, sőt, az emberölés maximális büntetése két év volt.) Általános volt a hallgatás. (Tudomásom szerint a regényről akkoriban csak két – jelentéktelen – kritika jelent meg.) Később Gáll István ezt írta:
„Szinte képtelen következtetéseket vonhatnánk le a regényből, ha nem hinnénk, hogy Moldova György egyszerűen nem gondolta végig saját történetét.” (Új írás, 1973/2, majd a Hullámlovas című 1981-es kötetben.)
Nagy jóindulattal azt mondhatnánk, a rendszerhív kritikusokat az is visszatarthatta, hogy jó ízlésű ítész nem szereti az értelmezést följelentéssel elegyíteni, ami akkoriban alighanem elkerülhetetlen lett volna. Az igazság barátai pedig nem kockáztatták meg az önfeljelentést, ami amúgy is áthághatatlan cenzurális korlátokba ütközött volna. Hallgatásukat megkönnyítette Moldova regényének, regényeinek irodalmi gyarlósága.
Moldova nagyobb lélegzetű szépprózai írásai – a bennük megmutatkozó világlátástól is függetlenül – igen kezdetlegesek. A legritkább esetben fordul elő, hogy az író a regény formában akár csak a két szálon vezetett cselekmény bonyolult technikájáig elmerészkedjék. A kompozíció fogalma ismeretlen számára, a történetek legtöbbször esetlegesen maradnak abba, és éppoly esetlegesen kezdődnek újra. Az egymást folytató regények (Malom a pokolban – A változások őrei; Magányos pavilon – Az elbocsátott légió; A Szent Imre-induló – Elhúzódó szüzesség), a más írásokban visszatérő azonos figurák nem ciklusépítő szándékra vallanak, hanem csak a tetszés szerinti folytatásosság zsurnalisztikus hagyományának tesznek eleget. A nyelv sietős, erőtlen, otromba; az egyszer megtalált, szerencsésnek vélt írói fordulatok (például a női láb szőreinek a márvány erezetéhez való hasonlítása) többszöri felhasználásra kerülnek. A párbeszédek gondolati anyaga: összehordott katyvasz. Az eseményeknek, jeleneteknek minden fordulatosságuk, harsányságuk ellenére nincsen íve, dinamikája, az alakoknak pedig rikító színeik ellenére – egy kivételével – nincsen egységes, emlékezetes karakterük. A nőalakok egysíkúsága összefügg a világlátással, erről tehát később. De az író kedves férfialakjai bemutatásában is bámulatra méltó érzelmi unintelligenciáról tesz tanúbizonyságot, így például a Malom… és Változások-regény emberileg és morálisan példaszerűnek, gazdag lelkivilágúnak, humanistának és bölcsnek szánt hőse, Károlyi Miklós így szól barátjának és hívének apósához, aki bosszúból majdnem agyonlőtte a vejét:
„Nem akarok beleszólni a családi ügyeibe, de nem volt szép, ahogy elbánt Flanderával.” (3. kiadás, 1978, 561. old.)
Ha jobban meggondolom, ez a kis jelenet is elvezet az író világlátásához, a fegyveres férfi mítoszához. Hiszen bármennyire ellentmond mindannak, amit hőséről el akar hitetni olvasóival, nem mond ellent az író mély meggyőződésének, hogy az ember csak magára és fegyverére számíthat. S akkor, noha a felvilágosult hős elutasítja a bosszút, s úgy véli, tudomásul kell venni ellenségeinket, mégis megengedi, hogy egy gyilkossági kísérlet lehet családi ügy. Az ember már-már arra gondol, hogy talán nem is a cigányok primitív, törzsi szellemével van a baj.
Ez persze csak élc. A híres író világlátása primitív ugyan, de nem törzsi. S noha – ha csak Moldova irányának, a nála romantikusan színezett történet-elbeszélő kisrealizmusnak a körében maradunk – teljesítménye nem mérhető például az ugyancsak sok okból bírálható, ám mégis tisztes írói munkát végző pályatársaihoz, például Galgóczi Erzsébethez vagy Csurka Istvánhoz, de éppen mert van egyéni világlátása, amely végighúzódik művein, ezért nem mérhető a Berkesi-féle politikai giccsiparhoz sem. Nőalakjai kétdimenziósak, a rokonszenvesek, a fehér asszonyok passzívak, hűségesek, hosszútűrők, évekig várni tudók, alázatosak, de nem sematikus olvasói elvárásoknak megfelelni akarásból, hanem a világlátás belső szükségszerűségéből: ez a persze alig karakterizált s egymással összekeverhető nőtípus (A bolond Vilma, Fejér Margit Az idegen bajnokból, Bóna Erzsébet a Malomból és a Változásokból, Nagy Zsófia a Pavilonból és a Légióból stb.) azért ilyen, hogy valódi társa lehessen a marciális, ösztöneit megzabolázni tudó, minden társas köteléknél magasabb elv által vezérelt férfinak (az alaptípus ezért Smidt Flórián asszonya, Zsófia, akinek foglalkozása is – ápolónő – eszményi) vagy az ilyen férfiak hiányára figyelmeztessen.
Mert a „zseniális szentek” kerestetnek Moldova világában. A Simone Weil-idézet a Che Guevara-könyv, A napló (1983) elején nagy baklövés, hiszen a filozófusnő eszméinek semmi köze a felfegyverzett törvényen kívüliekhez. De az kétségtelen, hogy maga Moldova mindig visszatér az önvédelem és igazságszolgáltatás e romantikus formájához, megalapozva ezt a tömeg megváltoztathatatlanságáról és a tömegdemokrácia intézményeinek használhatatlanságáról alkotott véleményével. Még történelmi krónikájának, a Negyven prédikátornak is (1973) ez a summája:
„az ember nem nevelhető. Természetét nem változtatja, csak ideig-óráig, és akkor is csak kényszerítésre.” (202. old.)
A fegyveres férfi eszménye összeköti a bolíviai őserdőt ’56 ávós vérben fetrengő Magyarországával, vagy a ’44-es budapesti gettóval. Valljuk be, a legtöbb erkölcsi joggal ugyanaz az eszményi figura itt jelenik meg a lengyel ellenálló, doktor Koterba képében, (A Szent Imre-induló, 1974), noha ez is csak romantikus mese. A magányos harcossal szembeállított, a németekkel alkudozó Budapesti Zsidótanács megvető elmarasztalása állásfoglalás egy máig tartó erkölcsi és történelmi vitában, amelyben én nem kívánok állást foglalni. Csak annyit jegyzek meg, hogy a Moldováéhoz hasonló, nem mérlegelő erkölcsi ítélet hajtatott végre a gyakorlatban 1957-ben Tel-Avivban, amikor egy a németekkel alkudozó zsidó aktivistát, Kasztner Rezsőt a fiatal fegyveresek meggyilkolták.
Összeköti továbbá ugyanazokat a helyszíneket a tömeg részvétlensége vagy ádáz ellenségessége, amely szükségképp magányra vagy legfeljebb néhány elszánt férfi szövetségére kárhoztathatja a hőst (Moldova Guevarája társai zömét is megveti), s amely előrevetíti a szükségszerű elbukást. A fegyveres férfi vagy meghal, amikor elhallgatnak a fegyverek, vagy valamiképp belepusztul a békeidők gyalázatába.
Ezek a romantikus képzetek, mint láttuk, kommunista eszmékkel párosulnak, s feljebb úgy is határoztam meg politikatörténeti értelemben a ’60-as, ’70-es évek fordulóján legnyíltabb Moldova-hangot, mint a kádárista konszolidáció egyfajta baloldali kritikáját. Eszmetörténeti értelemben azonban korántsem a „balos” tradíció vezérli az írót, tehát sem a messianisztikus, sem pedig a sztálinista terror hagyománya. Ezért vetheti el a rendszer védelmében mindkét kommunista rendszert, Rákosiét és Kádárét is, ezért nem kell magányos hősének az egész ávós múltat elfogadnia, amikor heroikusan ávósnak tekinti magát. A hagyomány ugyanis, amire – nyilván öntudatlanul – támaszkodik, jellegzetesen jobboldali: prefasiszta, illetve fasisztoid. A heroikus pesszimizmus, a hőskultusz, a férfiszövetség, a tömegállat s nemkülönben a polgári életviszonyok megvetése, a polgárerényekkel szembeállított magányos vagy különítménybe szerveződő fegyveres erények tisztelete, a törvényenkívüliség és -fölöttiség nyílt ideológiája. Bemutattam már, hogy mindez fajlekicsinyléssel párosul, s a cigányok mellett most hadd emlékeztessek az arabokról vagy az afrikai feketékről írott alpári humoreszkekre.
Nem mond ennek ellent a kései Che-könyv sem. Nemcsak azért, amire már sokan rámutattak: a latin-amerikai radikális baloldali mozgalmak fasisztoid vonásai miatt. Késeinek nevezem ezt a könyvet, mert mire megjelent, a különböző tradíciójú terrorista mozgalmak az azonos logisztika rémuralma alatt gyakorlatilag is, elméletileg is szétválaszthatatlanul összekeveredtek. Moldova egyszerű és primitív műfajválasztása, a napló lehetetlenné teszi a reflexiót. De éppen ebben a reflektálatlanságban válik művészi bírálat tárgya helyett a fegyveres férfi fölmagasztosuló sorsává Che utolsó kalandja. Ahogy a Patria o murir, a Haza vagy halál fasiszták által is koptatott jelszava nem a haza földjén, hanem idegen földön hangzik el, úgy koppannak üresen a világ egyenlőtlenségei ellen indított harc szólamai, ha a föld rabjai hódítót látnak a fölszabadítóban. Guevara tragikus és bűnös levédésének ez a következménye Moldova könyvében a tömeg örök reflexévé változik.
Moldova György írói mentalitását súlyos bírálattal illettem, de az a véleményem, hogy mindezzel együtt lehetne még jó író. Ahogyan például Ernst Jünger az volt. Moldova nem jó író, de mégis: író. Vagy legalábbis ez volt. Azzá teszi egyetlen figurája, amely végigvonul művein. Hol magának a hősnek a képében tűnik fel, elsősorban Smidt Flóriánéban, de Guevaráéban, sőt, Kocsi Csergő Bálintéban is (Negyven prédikátor), hol tévelygő tanúi csak, mint Kőhidai Miklós (A Szent Imre-induló, Elhúzódó szüzesség). Velük ezekben a silány regényekben fölbukkan valami minden ideológián túli mérhetetlen érzelmi sivárság, minden rossz vagy jó életesemény mögötti elementáris kiábrándultság a világrend egészéből, az a mély egzisztenciális kétségbeesés, mely csak a gyerekkor élményanyagából táplálkozhat. Kőhidai történetében a kisfiúlátta gettóhalottak adhatnak is egy életre ilyen rakományt. Kezdetben Moldova hamar devalválódó humora is érintkezett talán ezzel a szemlélettel, így például abban a halhatatlan poénban a Szegények fölfelé című írásában. A vegetáriánus Henrik mondja:
„Tudja, milyen jól jött ez nekem Mauthausenban? El sem tudja képzelni. Nagy erős emberek, atléták, birkózók lefogytak a súlyuk felére, nekem pedig a világon semmi bajom nem volt, pedig tudja mi volt Mauthausenban? Por, piszok, közönséges beszédek.”
Ha most attól az egyetlen esettől, amikor megszületik egy irodalmilag minősíthető karakter Moldova regényeiben, visszatérünk ahhoz, amit a szerző mond, akkor Bibó István bölcsességét kell idéznünk, aki szerint korunk minden antidemokratikus nézetének közös gyökere a félelem. Smidt Flórián így beszél:
„Az, ami a legrosszabb volt 1956-ban, még nem múlt el. Nem békíti meg őket a nagyobb fizetés, vagy hogy nyugati tánczenét hallgathatnak. A hatalmat akarják most is, a teljes hatalmat. Ha a felkelés megismétlődhetne, most már nem használna semmiféle álcázást, sokkal véresebb és célratörőbb lenne.” (Magányos pavilon, 140. old.)
Kőhidai így beszél:
„Ha a rendszer megbukna, itt úgyis hajtóvadászat indul a zsidók ellen.” (Elhúzódó szüzesség, 1981, 570. k. old.)
A kibontakozó kádári konszolidáció krónikása és kritikusa e korszak végén visszafordul Az elbocsátott légió keserű belügyi romantikájához. Most a megmaradt légiót veszi szemügyre. Mit tapasztal? Azt, hogy adva van egy fegyveres szervezet, amely közmegvetésnek örvend.
„A civilek gyanakodva nézik, és gyakran provokálják őket. Az utcai rendőrök többségének alacsony az iskolai végzettsége, műveltségi szintje, ha vitába keveredik egy orvossal vagy egy mérnökkel, nem tud megfelelően érvelni, és alulmarad. Egyébként a rendőrség nagy balszerencséje, hogy épp a legképzetlenebb rétege kerül a leggyakrabban kapcsolatba az emberekkel. A rendőr minden téren érzi, hogy a hivatása népszerűtlen, hogy egy egész ország arra büszke, hogy okosabb, mint saját rendőrei. Ez a családjára is kiterjed: gyerekét már az óvodában háttérbe szorítják, nemcsak lenézett szakmája miatt, de azért is, mert nem tud ajándékokat vinni a személyzetnek, a feleségét »gyanús elem«-nek tekintik a munkahelyén.”
Az író azt tapasztalja, hogy e testület tagjai alulfizetettek. Tapasztalja, hogy fölszereltségük színvonala alacsony. Mi éles megfigyelései üzenete? Az, hogy negyed évszázad alatt módszeresen tönkretették azt a szervezetet, amely képes volna egy válságban biztosítani a közcsendet, megvédeni az államot.
„A társadalom nem áll szembe ellenségeivel, hanem megpróbálja lekenyerezni őket”;
– halljuk újra egy rendőr szájából Smidt Flórián szavait. Mit szűr le az író megfigyeléseiből?
Azt nem mondhatni, hogy a rendőrség liberalizálásának alternatívája nem merül fel a könyvben. Moldova egy angol jelentésből idéz:
„…A rendőr, hogy méltó maradhasson a hivatásához, nem lehet odabéklyózva sem a helyi, sem pedig a központi politikusok és tekintélyek hóbortjaihoz. Csak a Törvénynek tartozik beszámolni, és egyedül csak neki. Mivel a rendőr feladata, hogy általánosan fenntartsa a rendet, minden részrehajlás nélkül kell hogy tegye ezt, az embereknek látniuk kell, ugyanolyan gonddal vigyáz a kisebbségek, népszerűtlen emberek és csoportok jogaira, mint az ország többségét alkotók vagy a miniszterek érdekeire.”
Ám ez az idézet minden következmény nélkül van odavetve a könyv lapjaira, az író szembesíteni a magyar állapotokkal meg sem kísérli. A második alternatíva a rendőri apparátus szétzüllése, korrumpálódása. Moldova gyakran tesz fel ezzel kapcsolatos kérdéseket, de megelégszik a tagadó vagy elhárító válaszokkal. A talán három fölemlített eset közül két ízben cigány volt a korrupcióval gyanúsított rendőr. Az amúgy is rendkívül kurta A rendőrök rendőrei című fejezetben, amely a rendőri visszaélésekkel foglalkozik, a kíváncsi riporter nem ragadja meg az alkalmat, hogy megvesztegetett rendőrrel találkozzék, hanem itt is inkább azokból a kétes esetekből válogat, amelyek a rendőrök megbéklyózottságát bizonyítják. Megtudjuk, hogy ők úgy vélik, három ellenségük van: az ügyész, az ügyvéd és a bűnöző. A harmadik alternatíva a rendőrség egy részének vagy egészének fasizálódása lenne, abban az értelemben, hogy brutalitása fokozódik és nyílttá válik, radikálisan kilép a törvényes keretek közül, önbíráskodik, visszaszerzi elveszettnek vélt hatalmi pozícióját, kiterjeszti ellenőrzését a polgárok mindennapi életére, a kommandósokat esetleg nemcsak terroristák ellen veti be, faji megkülönböztetést érvényesít stb.
A híres író, úgy látszik, a megsértett világrend védelmében ezzel az utolsó lehetőséggel rokonszenvezik.