Radnóti Sándor abszolút hallású kritikus, az írói egyéniséget még a méltatásra látszólag méltatlan műben is megtalálja. Moldova-bírálata olyan bravúr, mintha Michelangelónak nem márványtömbből, hanem szennyes ruhából kellene kifaragnia a figurát. Bámulatra késztet az eleganciájával, mégis kielégületlenül hagy. Valamit még nem mondtunk el, amit pedig javára írhatnánk Moldova rendőrimádó, cigánygyűlölő könyvének.
Radnóti megértette, hogy Moldovát a könyv megírására korántsem csak a rendőrmisztérium bizalma és a kasszarekord ösztökélte, s nem is csupán az alkotói feladat, hogy lehet a kettőt összekapcsolni. Hanem igazi íróvágy sarkallta: hogy túl a műfaj álarcán, a szavak leplén, ott állhasson az olvasók előtt meztelenül az ő lénye, és szerethessék őt a hasonszőrűek.
S itt van, amit Radnóti nem méltatott. Moldova megtanított bennünket valamire, amit nem tudtunk vagy nem akartunk teljes jelentőségében fölfogni. Hatalmasan itt vannak a hasonszőrűek; egyelőre csak dedikációért tülekednek. Moldova hónapokon át, naponta új bunkócsapással verte bele a Magyar Nemzet jóravaló olvasóiba a felismerést: Moldovát nem lehet megállítani, a jóravaló olvasó gyönge, a hasonszőrű olvasó erős. Szabó László nem volt elég a felismeréshez, nekünk Moldova kell.
Megrettentünk, felháborodtunk. Mihez kezdjünk a felismeréssel, éppen mi, akik a sajtószabadság nevében töröltük szótárunkból a tiltást, akik a népfelség nevében megvetjük a néptől való félelmet? Mit tegyünk Moldovával, aki nem dünnyögi, hanem ezer szócsövön át harsogja az új mesét: a végjátékában immár hagyományos értelemben is fasiszta kommunizmusét?[SZJ]
A legtöbb jóravaló ember rendőrért kiált, bíróságot emleget. De ezzel a megoldással nagyon sok a baj.
Az csak apróság, hogy az üldözendő könyv történetesen a magyar bűnüldözés hivatalos, baráti tablója, s így a feljelentők talán kecskére bíznák a káposztát. Hiszen nem biztos, hogy megúszná, ha valaki fel merné jelenteni. Talán akad ma már becsületes bíróság is.
Nagyobb baj mutatkozna, nevezetesen a közönség problémája, ha Moldova nem úszná meg, és elítélnék. A győztes felperesek nemigen ringathatnák magukat győzelmi hangulatba. Nálunk a jog nem az a terep, ahol bárkit megfoszthatnak a becsületétől. A per Magyarországon bosszú műve, hatalmi maffiák terrorja, hatóság packázása. Az ítéletek emberemlékezet óta nem a közmegítélésen alapulnak, és bárminek inkább tekintik őket, mint igazságtevésnek. Egyszóval, bíróságaink tekintélye nem polgári, hanem állami, és ezért egy Moldova elleni per éppen akkor volna a leghatástalanabb, ha sikeres volna.
Hiába keresett busásan a könyvön Moldova, az ő vásárlóképes indulatú közönsége még az egyszerű pénzbüntetést is a leleplezett cigányok és ügyvédjeik újabb trükkjének látná. „Mondj igazat, betörik a fejed” – dohognának. És változatlan lelkesedéssel követnék Moldova törvényét: „Ne törődj a törvénnyel.”
Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem is volna helyes Moldovát törvény útján felelősségre vonni, s általában jogi úton gátat szabni annak, hogy bárki nemzeti kisebbségeket, fajokat, osztályokat gyalázhasson, erőszakra izgasson ellenük, dicsőítse a rendőri önkényt, támadja a törvényesség biztosítékául szolgáló állampolgári jogokat. De hogyisne idézzen törvényes megtorlást magára, aki ezeket a demokrácia elleni bűnöket ráadásul nagy nyilvánosság előtt és üzletszerűen űzi. Ebben a formájában ezt a könyvet a legszabadabb sajtójú országban is elkobozták volna, megérdemelt csődbe kergetve Jovánovics Miklóst, a lelkiismeretlen könyvárust.[SZJ]
Nálunk ez csak álom.
De félő, hogy sokan azok közül, akik a Moldova elleni perről álmodoznak, azt szeretnék, ha szőröstül-bőröstül betiltanák Moldova nézeteit és egyéniségét. Nem is bírósági tiltást szeretnének, hanem politikait. Valószínűleg nem elégítené ki őket, ha egy nyugati típusú per során az író és kiadója kiegyezne a váddal a legpiszkosabb passzusok elhagyásában, s a könyv attól kezdve a sorok között mondhatná ugyanazt. A tiltással tulajdonképpen vissza akarnák csinálni, hogy Moldova kihozta a könyvsátrak köré a hasonszőrűeket, akiket ezért most kerülgetni kell.
Holott láthatnák ebben is a haladás jelét. Osztrák demokraták mondják: jobb is, hogy a Waldheim-ügy megesett. Nem lehet lemondatni az elnököt, így el kell viselni a híveit, végig kell beszélni a múltat, és mindenkinek meg kell nyilatkoznia. És ha majd Waldheim leteszi szolgálatát, Ausztria jobb hely lesz, mint nélküle lett volna.
Ha Moldovát be akarjuk fogni a haladás szekerébe, nekünk is meg kell tanulnunk a törvényes fasizmus fogalmát. Csak a kezdetén vagyunk a válságnak és a demokratikus folyamatnak; a primitív rendpárt tartós jelenlétével, sőt, erősödésével kell számolnunk. Ha ez a fiatalos pogromfilozófia nem volna is az idősödő rezsim természetes szövetségese, s ezért akadna eszköz a föld alá szorítására, ugyan, mit érnének el azzal, hogy szem elől veszítettük?
Szépen hangzik, de félrevezető Bálint György harcos humanizmusa, hogy nem vagyunk hajlandók együtt élni a fasizmussal. Az erőszakot persze le kell verni. De az ő nemzedékének hibáját ismételjük, ha felháborodásunkból csak arra futja, hogy tiltást követeljünk. A fegyverek kritikája iránti vágy valaha a kommunizmus karjába kergette a megrettenteket; ma azzal a veszéllyel jár, hogy a karjában hagyja őket.
Hozzá kell szoknunk a gondolathoz: a jogi korlátozás csak arra való, hogy szalonképessé, sőt, parlamentképessé finomítsa a fasiszta érzületet. Franciaország 14 százaléka ma a nemzetiszínű lángokból formált jelvény, az erős rendőrség, a kitisztogatott franciaság pártjára szavaz. Le Pen nem mondja, hogy gázkamrákba az idegenekkel, csak azt, hogy nekik is jobb, ha elmennek. Mégis mindenki érti a dolgot. Gázkamrát mondani büntethető, fasisztának lenni nem az. Ez jól van így: emiatt van, hogy Franciaországban senki nem hiszi, a bíróság fogja megállítani a fasizmust.
A legfőbb hiba a tiltás vágyában az, hogy a jog engedékenységét kifogásolva az igazi gyöngeséget, a magunkét palástoljuk, s ezzel a Moldova-jelenség valódi okát.
Ellene vethetnék ennek: nem élünk demokratikus országban, ahol a tiltáson kívül más eszköz is adódik. Ám, a közhiedelemmel ellentétben, Moldovát csak igen kis részben köszönhetjük annak, hogy végül is rendőrállamban élünk, és szerzőnk a rendőrség kedvence. Ez a panasz hamis a mai Magyarországon, ahol akadt folyóirat-szerkesztőség,[SZJ] amelyik inkább sztrájkolt és leköszönt, semhogy egyéniségétől idegen írások közlésére kényszerítsék, s ahol a szabad szájú országgyűlési képviselőt mandátumától nem, legfeljebb párttagságától foszthatta meg[SZJ] az ideológiai hatóság. Nézzünk szembe vele: a „Bűn az élet” azért lehet könyvheti főirodalom, mert a közvélemény hallgat.
S ez az igazi botrány.
Ha esélytelen volt is, köz- és önnevelési céllal nem kellett volna-e már az első folytatások után legalább megpróbálnia néhány polgárnak, hogy az ügyészséget munkára, a bíróságot színvallásra bírja?
Hol voltak a Magyar Nemzet újságírói? Mit védenek a hallgatásukkal meg a maradásukkal, ha amúgy sem tudják megóvni a lap liberális patináját? Hogyan engedhették meg főszerkesztőjüknek még azt is, hogy visszatartsa a nyilván szép számban érkező tiltakozó leveleket?
Hallgattak a jogászok is, amikor a standokon azt hirdették, hogy az igazságszolgáltatás háború, amelyben minden megengedett. Szó nélkül maradt, hogy a belügyminiszter a törvény kifejezett tiltása ellenére, állampolgárok százainak eljárási és személyiségi jogait megsértve engedélyezte egy kívülállónak, hogy jelen lehessen nyomozati cselekményeknél, beleolvashasson jegyzőkönyvekbe, kikérdezhesse a gyanúsítottakat és a tanúkat. Miért nem protestálnak az ügyvédek Moldova rendőrideálja, a tegező, pofozó, törvényen átnyúló, szexista, rasszista, felparolizott kültelki vagány ellen? Miért nem védik meg legalább magukat az ügyvédek?
Vagy a cigányok. Moldova könyvében – akárcsak a zsidók a Mein Kampfban[SZJ] – úgy vannak együtt, ahogyan az életben soha nem voltak és nem lesznek. Mind-mind bűnös: a szegény cigány és a gazdag cigány, a buta és a ravasz cigány, az ingázó, a teleplakó, a munkanélküli, a köszörűs, a gagyizó,[SZJ] a vállalkozó, a betörő, a büdös cigány, az illatos cigány, a kurva, a homoszexuális, a nagycsaládos, az analfabéta, az értelmiségi. Miután megveszekedett fajgyűlöletében Moldova magát cáfolva megalkotja a szerinte hiányzó közös cigány kultúrát, a bűnt, mi más volna a cigány értelmiség bűne, mint az, hogy kulturális jogokat követel a cigányságnak – valójában persze csak íróasztalokat magának. Egyetlen módja van a cigány értelmiségnek arra, hogy cáfolja Moldova vádját: fel kell kelnie az íróasztalok mellől, ha az azokkal járó hallgatási kötelmek csak növelik a Moldovákkal szembeni védtelenséget.
Hát a zsidó értelmiség? Saját bőrén tapasztalhatta, hová vezet, ha a közvélemény nem védi meg a bűnbakká kinevezett kisebbséget és a jogrendet. Miért nem közösíti ki Moldovát? Akár félelemből, akár opportunizmusból hallgat, csöndje Moldova cinkosává teszi.
A népi írók miért nem tagadják ki nyilvánosan az irodalomból a szociográfia hagyományának ezt a visszájára fordítóját? Szegényekről gyűlölködőbben még nem írtak a magyar irodalomban. Miért nem ragadják meg az alkalmat, hogy demonstrálják a többségnek a kisebbség iránti helyes magatartását? Anélkül, hogy erőltetett párhuzamot kellene vonniuk az erdélyi magyarok és a magyarországi cigányok között, nem kellene-e annál határozottabb párhuzamot vonniuk Lacranjan és Moldova között?
Lehet, hogy a párt, mert a válságban oly dédelgetendővé vált számára a rendőrirodalom, nem engedi át újságjait a bírálóknak. De már sok más ügyben bebizonyosodott, nem némíthatja el a tiltakozást. Van független sajtó, van Demokrata Fórum.
Ami visszhangról eddig értesülhettünk, az csupán ahhoz elég, hogy hősiesen mentse a becsületet. A Cigány Módszertani Központ levelét – amelyet azóta jó néhány értelmiségi az aláírásával támogatott – Jovánovics Miklós említette meg a Magyar Hírlapban; persze ismertetés nélkül. Illetéktelennek nevezte a tiltakozó levelet, viszont tudósok által ellenőrzött igazságnak a Moldova-könyvet. Ne kívánjuk Jovánovics tudósainak, hogy varrják őket lóba és mérjék ki virslinek, mint Moldova fantáziájában a cigányok a szűzlányt. Inkább olvassuk el György Péter szép cikkét az Egyetemi Lapokban.[SZJ] Ezzel vége is az ajánlott olvasmányok listájának.
Csak egy különösen ízléstelen könyv… Nem kerítünk-e túlságosan nagy feneket a dolognak? Egész gondolatmenetünk arra fut ki, hogy cáfolja a hallgatásnak ezt a végső ürügyét. A demokráciát az teremti, az tartja fenn és az menti meg, hogy barátai aránytalan figyelemmel összpontosítanak a veszélyekre. Túl sokat beszéltünk egyetlen könyvről, mert nagyon sok ember helyett kellett beszélnünk. Nagyon sok embernek kellett volna ennél kevesebbet mondania, és akkor magabiztosabban szemlélhetnénk a hasonszőrűek tülekedését Moldova könyvvásárán.