A „létező szocializmus” első szakasza, amelynek során Kambodzsában, Kínában, Vietnamban, Romániában, Lengyelországban és Magyarországon az állami és pártbürokrácia megkísérelte újjáéleszteni az ókori ázsiai birodalmak kollektív bürokratikus tulajdonrendszerét, éppen e kollektív tulajdonlás minden személyes tulajdonosi felelősséget megszüntető jellege miatt szinte egyidejűleg fulladt látványos gazdasági kudarcba. A kollektív bürokratikus tulajdonlás, amit Orwell kétszeresen is képzeletbeli ellenzéki gondolkodója, Emmanuel Goldstein „oligarchikus kollektivizmusnak” nevezett, és amit a magyar ugaron „urambátyám szocializmusnak” hívnak, a kollektív felelőtlenség rendszerét teremtette meg, ahol az államosított javak azon – közismerten egyáltalán nem elenyésző – hányada hasznosult csak úgy-ahogy hatékonyan, amely szép lassan átszivárgott a Gyilasz által nem túl eredeti módon „új osztálynak” nevezett állami és pártbürokrata elit magántulajdonába. Az államosított vagyon el nem lopott, a bürokrácia tervhivatali bölcsessége által közösen igazgatott részére azonban a lassú, de garantált pusztulás és enyészet várt.
A világ ma már több mint egyötödét jelentő „létező szocializmusban” a társadalmi-gazdasági válság lassan megérlelte annak az alapvető bölcsességnek az újrafelfedezését, amelyet Európában első ízben még az ókori görögök láttak be, nevezetesen, hogy megszemélyesített tulajdonosok, személyükben felelős gazdasági szereplők nélkül nincs hatékony gazdálkodás és következésképpen gazdasági haladás sem. A feladat világos: a kollektív államigazgatási tulajdont fel kell osztani olyan szereplők közt, amelyek képesek azt sajátjukként, felelősséggel működtetni. A kelet-európai „szocialista” országokban lassacskán kibontakozó reprivatizálási folyamat azonban mind etikai, mind gazdasági, mind politikai szempontból meglehetősen kérdésesnek látszik. Az elvben üdvözlendő reprivatizálás gyakorlati megvalósulása során olyan megoldások kezdenek kibontakozni, amelyek egyaránt rejtik magukban a fokozódó társadalmi értékvesztés, az elhúzódó gazdasági stagnálás és a bürokratikus elit hatalomátmentésének veszélyeit.
Mit jelent ma a reprivatizálás Magyarországon?
A reprivatizálás általában azt a folyamatot jelöli, amelynek során a korábban állami tulajdonú vállalatokat (vagy azok valamely tulajdonhányadát) magánszemélyeknek, illetve magánszemélyek csoportjainak eladják. A reprivatizálás történhet egész egyszerűen úgy, hogy akinek pénze van, az megveszi a vállalat áruba bocsátott részvényeit, de előfordul az is, hogy a részvények egy részét (ingyen vagy kedvezményes feltételekkel) a reprivatizálandó vállalatok alkalmazottainak, munkásainak juttatják. Nyomatékosan alá kell húzni, hogy bár a Magyarországon tervbe vett reprivatizálás során is van lehetőség arra, hogy az állami vállalatok egy részét magánszemélyek vásárolják meg, alapvetően mégsem ez a jellemző.
Bár a reprivatizálásra vonatkozó törvény (konkrétan az átalakulási törvény) tervezete éppen csak elkészült 1989 tavaszára, már 1988 második felében, illetve 1989 első hónapjaiban sor került néhány de facto reprivatizálási intézkedésre. Néhány korábban mesterségesen egyesített nagyvállalatot (mint például a Medicort vagy a Ganz Danubius Hajógyárat) sietve úgy alakítottak át részvénytársasággá, hogy a korábbi vállalati központ vált a gyáregységek részvényei tulajdonosává (a részvényérték pár százaléka került csak külső kézbe). Ez a lépés gyakorlatilag a korábbi vállalati központból létrejött holdingot a gyáregységekből létrehozott részvénytársaságok korlátlan tulajdonosává tette. Úgy tűnik, hogy az 1988 során a nagyvállalatokból létrehozott holdingok körüli botrányok (lásd az Óbudai Hajógyár Angyal Ádám által tervbe vett kiárusítását) elkerülése érdekében a jövőben a részvénytársasági formába átalakuló állami vállalatok részvényei nem a korábbi vállalati központokból létrehozott holdingok, hanem állami vagyonkezelő központok tulajdonába fognak kerülni.
Bármelyik esetet is vizsgáljuk meg alaposabban, tehát akár a vállalati központok, akár a vagyonkezelő központok kezébe kerülnek az állami vállalatok részvényei, mindenképpen egyértelműen arról van szó, hogy míg korábban az állami- és pártbürokrácia kollektíven, saját hivatali szervein és megbízottjain keresztül áttételesen és közvetetten gyakorolta tulajdonosi jogait, most ugyanennek a bürokráciának egyes csoportjai jóval konkrétabb tulajdonosi jogosítványokhoz jutnak. Bár ezek a tulajdonosi jogok kezdetben korlátozottak lesznek, nyilvánvaló, hogy mind a már létező holdingok, mind a majdan létrehozandó állami vagyonkezelő központok alkalmazottai igen erős, kvázi-tulajdonosi jogosítványokkal rendelkeznek, még akkor is, ha a vállalatok részvényeinek adásvételéből származó bevételeket nem fordíthatják közvetlenül saját személyes céljaikra. Ugyanakkor igen valószínű, hogy éppen a tulajdonosi érdekeltség növelése érdekében a holdingok és a vagyonkezelő központok tulajdonosi helyzete nem csökkenni, hanem erősödni fog.
Néhány etikai vonatkozású megjegyzés
Mielőtt kifejeznénk megelégedettségünket a gazdasági hatékonyságot növelő reprivatizálási törekvések felett, amelyeket ráadásul maga a jobb belátásra tért párt- és állami bürokrácia kezdeményezett, álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig az elmúlt negyven-hatvan évet a tulajdon társadalmi vonatkozásaira koncentrálva. Mi is történt tehát?
A hatalomátvétel után a kommunista pártelit a marxista ideológiára és az állami tulajdon állítólag vitán felül hatékonyabb működésére, valamint a tőkés tulajdon eredendően erkölcstelen jellegére hivatkozva államosította a magántulajdonban levő ipari és mezőgazdasági vállalatokat, valamint pénzintézeteket, majd néhány évtized elteltével – miután eredményes lépéseket tettek az államosított vagyon lezüllesztésére és elherdálására – ugyanaz a bürokrata elit a marxista közgazdaságtanra és a magántulajdon vitán felül hatékonyabb működésére hivatkozva saját csoportjai közt szétosztja a korábban a tőkésektől kisajátított vagyont.
Talán mondani sem kell, hogy nem kell Proudhon szigorú elveinek talaján állni (Proudhon szerint a tulajdon lopás) ennek az egész játéknak a morális elítéléséhez és elutasításához.
De felmerül a kérdés, hogy ebben a felvilágosultan cinikus (vagy cinikusan felvilágosult?) huszadik században kit érdekel az erkölcs és a morál? Nem túlhaladott fogalmak-e ezek, amelyek csak arra valók, hogy hátráltassák a nemzet felemelkedését és a szent szerkezetátalakítást? Lehet tudományon és politikán kívülinek tekinteni a morált, de ha egy társadalomban sorozatosan megsértik azt a hatalmon levők, úgy nem lehet elvárni az „alul levőktől” sem a morális viselkedést. A társadalmakat azonban nem elsősorban a hatalmi gépezet, hanem egy többé-kevésbé általánosan elfogadott morál tartja össze. Ha a társadalom vezető csoportjai a fennálló erkölcsi értékeket megsértve maguknak reprivatizálják a közvagyont, akkor miért ne lopjon magának a szegény ember, miért ne raboljon a kisemmizett, miért ne hágja át az erkölcsi normákat a munkás? A mai magyar társadalom további erkölcsi züllése, a társadalom széles rétegeinek fokozódó értékvesztése még akkor is meggátolhatja a társadalmi-gazdasági felemelkedést, ha a legokosabb közgazdászok a legokosabb szerkezetátalakítást tervezik az újonnan reprivatizált üzemekben. És akkor a társadalom erkölcsi szétesésével járó egyéb kellemetlenségeket még nem is említettük.
A reprivatizálás gazdasági kérdőjelei
A nyilvánvaló erkölcsi ellenvetések mellett azonban gazdasági kételyek is felmerülnek a folyamatban levő reprivatizálási politikával szemben. Valójában olyan hatékony lesz a pártelit csoportjainak kezébe adott vagyon működtetése? Valóban olyan nagy hatékonyságnövekedés várható attól, ha ugyanaz a bürokrácia nem „oligarchikus kollektivista”, hanem kapitalista módon működteti a termelővagyont? Véleményem szerint komoly közgazdasági érvek szólnak ez ellen is.
Az állami vállalatoknak alapvetően a bürokratikus elitből kivált csoportok, illetve személyek javára történő reprivatizálása tulajdonképpen azt jelenti, hogy az „urambátyám szocializmus” átadja a helyét a „haverok”, az azonos indíttatású és szorosan összetartó párt- és állami bürokrácia kapitalizmusának. Még ha a vagyonkezelő központok kezdetben csak kvázi-tulajdonosi jogosítványait át is alakítják valódi tulajdonosi jogokká, az új gazdasági elit önmagán belüli szoros kapcsolatai, valamint a gazdaságirányítási bürokráciával való összefonódásai következtében olyan rendszer, olyan kapitalizmus alakul majd ki, amely igencsak hasonlítani fog ahhoz a „haveri kapitalizmushoz”, mely például a Fülöp-szigeteken jött létre Marcos idején, illetve amilyen rendszerek más fejlődő országokban is létrejöttek.
Mi a „haveri kapitalizmus” meghatározó sajátossága? Alapvetően az, hogy az állami gazdasági bürokrácia kedvezményeket és kiváltságokat ad azoknak a tőkéseknek, akik hajlandók az uralmon levő csoport diktatúrájának támogatására, így szoros összefonódás alakul ki az államigazgatási és gazdaságirányítási szervek, másrészt a magántőkés szektor közt. Ennek eredményeként a hatalmon levő csoportot támogató, a gazdaságirányítási rendszerben jó kapcsolatokkal rendelkező tőkések számára a gazdasági verseny sokkal kevésbé kemény, mint a kívülállók számára. A gazdasági sikerek ebben a rendszerben egyre kevésbé a ténylegesen hatékony gazdálkodástól, semmint a jó helyen levő potentátoktól függnek.
Az állami és pártbürokrácia egyes csoportjainak tulajdonosi pozícióba segítése nemcsak morális kérdéseket vet fel, hanem igen nagy valószínűséggel olyan „haveri kapitalizmus” kialakulásához is vezet, amelyben a tervhivatalban vagy nagybankoknál maradt bürokraták komoly segítséget fognak nyújtani a tőkéssé vált exelvtársaiknak. E „haveri kapitalisták” sokkal előnyösebb és kényelmesebb helyzetbe kerülnek ezáltal, mint a kívülálló, nem támogatott tőkések.
További gond, hogy az újonnan tőkéssé váló exbürokratáknak semmit sem kellett áldozniuk azért, hogy tőkéssé váljanak. Nem kellett kuporgatni megtakarításaikat, nem kellett hazardírozni a tőzsdén, nem kellett figyelni a piac hullámzását, és megragadni a kedvező alkalmakat. Ezeknek az embereknek ebből kifolyólag korlátozott a késztetésük is arra, hogy minden erejükkel hatékonyan dolgozzanak. A közmondás, mely gazdaságpszichológiai igazságot tartalmaz: ebül szerzett jószág ebül is vész el. A tőkés létbe csöppent bürokraták még akkor sem fognak a valódi, saját erőből vagyont szerzett tőkésekhez hasonló elszántsággal hajtani a vagyon gyarapításának érdekében, ha nemcsak áttételes, kvázi tulajdonosok maradnak, hanem akkor sem, ha valódi tulajdonosokká válnak, hiszen nem ők voltak azok, akik a semmiből teremtették meg vállalkozásukat. Mert mi történik, ha megbukik a vállalatuk? Semmi, legfeljebb visszamennek az államigazgatásba dolgozni, oda, ahonnan jöttek. Természetesen minél inkább kvázi-tőkések, minél korlátozottabb jogú tulajdonosok maradnak a vagyonkezelő központok munkatársai, annál inkább ez a helyzet.
A gazdasági hatalom és a politikai hatalom összefüggései
Az etikai-morális kifogások és a gazdasági hatékonyságra vonatkozó kételyek után csak egyetlen rövid megjegyzés a politikai hatalmi viszonyokra. Ha a mai és tegnapi bürokratikus elit kerül a gazdasági életben a reprivatizálást követően is domináns pozícióba, lesz-e esélye más politikai szervezetnek arra, hogy akár demokratikus választások során is tartósan sikereket érjen el? Nyilván nem. A gazdasági elit politikai hatalmi pozíciókba kerülése azonban nyilván nem úgy fog megtörténni, hogy az összes exbürokrata új tőkés mind az MSZMP-t vagy pláne a Münnich Ferenc Társaságot fogja erősíteni. Sokkal valószínűbb, hogy az új politikai szervezeteket fogják ezek az emberek felhasználni. A szegény, infrastruktúrát, székházakat, nyomdákat nélkülöző új pártok feltehetően örömmel fogjak venni a gazdasági elit „haladóan gondolkodó” (ez alatt természetesen mindenki azt ért, amit akar) tagjainak a jelentkezését. Lesz-e Angyal Ádám a Szabad Demokraták ügyvivője? Esetleg Burgert Róbert az MDF prominens vezetőségi tagja? Miért ne?
És ekkor már teljesen mindegy lesz, hogy az egymással vetélkedő új, demokratikus pártok közül ki győz, mindenképpen az a bürokrata elit marad majd a hatalomban, amely az elmúlt negyven év során boldogította az országot.