Rendfenntartó erők Magyarországon
A hivatalos álláspont szerint kevesen vannak a bűnüldözők. Nemcsak a számukat kéne szaporítani, hanem a rájuk fordítandó milliókat is.
Rendőrség, honvédség, ügyészség, határőrség, tűzoltóság, vámőrség, pénzügyőrség, önkéntes rendőrök, börtönőrök, MHSZ,[SZJ] munkásőrség, katonai rendőrség, katonai ügyészség, hadbíróság, polgári védelem, rendészet, fegyveres ipari őrség, mezőőrök, vadőrök… És a vadászok? Zavarban vagyok olyan szervezetek minősítésénél is, mint a Posta. Vajon Kristály Gyula ózdi munkás ügyében[SZJ] milyen funkciójukat gyakorolták, amikor beleolvastak a levelébe? Hát amikor késve jutottak el egy ellenzéki megmozdulás meghívói a címzettekhez? Aztán a „sérülten érkezett” küldemények…?
Nem vitatom, a felsorolt társulatok többsége elsősorban nem a bűn üldözésére szerveződött, ám tagadhatatlan: szükség esetén ilyen funkciókat is ellátnak.
Tényleg olyan kevesen vannak hát?
Ki a gazdája ezeknek az apparátusoknak?
A szolgálati szabályzatok szerint többnyire a dolgozó nép. Az ősz belügyminiszter-helyettes[SZJ] sem szektorsemlegességről beszélt a tv-ben, mégis az egyik megyei pártértekezleten felszólaló főkapitány mondott igazat: „Kollektívánkra az MSZMP mindig számíthat, mert ma is aktuálisnak érezzük a rendőresküt: a dolgozó népet szolgáljuk.”
Az ő terminológiájában – és ezzel nem áll egyedül – az MSZMP és a „dolgozó nép” szinonim, összetartozó fogalmak. Aki egyébként a fent említett testületek vezetői garnitúráját egy kicsit is ismeri, jól tudja, többségüket nem a szélsőséges alternatívok között kell keresni. (Mint ahogy a vadásztársaságok sem a lőni tudó másként gondolkodókból vagy cserkészekből verbuválódtak.) Megkockáztatnám: inkább túlsúlyban vannak bennük a manapság oly árnyalt fogalmazással rendpártinak elnevezett kommunisták.
Ha a rendfenntartó erők listáját kiegészítjük az ilyen-olyan okból felfegyverzett állami és pártfunkcionáriusokkal, kiérdemesült nyugdíjas, rokkantnyugdíjas, tartalékos elvtársakkal, volt ellenállókkal, antifasiszta harcosokkal, partizánokkal, jogos a kérdés: kiknek van nálunk lőfegyvere? Hány fegyver, hány fegyveres van hazánkban? Az orvvadászokat is belekalkulálva nem több-e, mint az USA egynémely államában?
Mindennek a BM lehetne a megmondhatója, hiszen valamennyi lőfegyverről, tán még a légpisztolyokról is, nyilvántartást vezet. Csakhogy ez: TITKOS.
Ki elől és miért?
Titkok… titkok…
Nem tudom, ki élt már át olyasmit, hogy a kezébe vehetett egy ilyen paksamétát. Rajta a felirat: „Titkos!”, „Bizalmas!”, „Szigorúan titkos!” Kellemesen megdobogtatja szívünket a fontosságunk tudata. Nos, ezt a felemelő érzést bűnüldözőink gyakran tapasztalhatják.
Titkos a szervezeti felépítésük, technikai felszereltségük, létszámuk. Pedig módfelett érdekelne: mennyien, mekkora apparátussal figyelik, figyeltetik, követik, hallgatják le az állam elleni vagy egyéb politikai bűncselekményekkel gyanúsítottakat? Mennyit költenek erre, milyen eszközökkel, milyen hatásfokkal dolgoznak? Feladatuk-e az ellenzék szemmel tartása, nyilvántartása; ki, milyen jogszabályok és szempontok alapján dönti el a megfigyelt és nyilvántartott személyek körét?
Meglepődnénk-e, ha megtudnánk, hogy az úgynevezett állambiztonságiak létszáma a főkapitányságokon többszöröse azokénál, akik a tolvajokat, szatírokat, gyilkosokat üldözik?
Úgyszintén csak találgathatjuk, mit tartalmaz a „belső használatra!” szánt szolgálati szabályzat, amely alapján a rendőr igazoltathat, bekísérhet, elővezethet, előállíthat, elfoghat, őrizetbe vehet, „szükség esetén” testi kényszert alkalmazhat. (Ilyenek: bilincs, gumibot, könnygázszóró palack, szolgálati kutya, lőfegyver. Ha kell, vízágyúkat és más eszközöket is bevethetnek – füstbomba, gumilövedék stb. – ám ezek alkalmazásának a szabályai a nagyközönség előtt végképp titkosak.)
Kiváltságok
Kifejezetten nem titok, de nem is nagyon beszélnek a jóval alacsonyabb nyugdíjkorhatárról és a kiemelt nyugdíjról, a 100 százalékos táppénzről. Kedvezményesen juthatnak lakáshoz, gépkocsihoz, telefonhoz. Jövedelmük meghaladja az átlagot; felvételi vizsga nélkül tanulhatnak tovább az egyetemeken, főiskolákon. (Egyre több a jogi doktor közöttük!)
Kivételezett elbánás illeti meg őket az ismerős üzletekben, szórakozóhelyeken, rendelőkben, kórházakban, kedvezőek az üdülési lehetőségeik. A kitüntetésekkel sem fukarkodnak – csak tekintsünk rá egy ünnepi egyenruhára, amit a nem kis összegű ruhapénzből vesznek. Esetenként még a rokonaik is ilyen-olyan előnyöket élveznek.
Kétségtelen, egy jelentős rétegüknél mindezzel szemben áll a túlfeszített, gyakran rosszul szervezett, arra alkalmatlan (ám szerfelett megbízható) parancsnokok által irányított, szabad időt alig ismerő robot. Nagy a fertőzési veszély, némelyek testi épségüket is kockára teszik.
Nincs reális, elfogadható rendőrképe a társadalomnak. Talpig becsületes, elvhű kommunista rendőreinktől nagy tisztelettel lehet érdeklődni a körözések adatairól, vagy áradozni arról, milyen zseniális gyorsasággal fogták el a szuperbűnözőt. (Pl. a benzinkutast legyilkoló szipózó fiatalkorút.)
A negatívumokról viszont legfeljebb még mindig csak halkan füstölögni szabad. Nem nagyon illik őket arról sem faggatni, hogyha például a fővárosban olyan jó a közveszélyes munkakerülők elleni eljárások eredményessége, a lakásbetöréseknek miért csupán a töredékét derítik fel? (Nem mintha nem lennének nálunk is a munkájukat hivatásnak tekintő rendőrök. Akiknek nem az okozza a legnagyobb örömöt, hogy motorkerékpárjukkal belehajthatnak a tömegbe.)
Korruptak-e a rendőrök?
Amint a Budapesti Katonai Bíróságon befejezett büntetőperből közismert, a BRFK Gazdasági Rendészetének és a BM Főügyeletének volt vezetői rendszeresen kisebb-nagyobb ajándékokat fogadtak el egy jómódú magánvállalkozótól, ennek fejében – többek között – „elsüllyesztették” a vállalkozó elleni feljelentéseket. A rendőrtisztek jogtalan haszna mintegy 800 000 Ft volt.
Mennyire tipikus ez az ügy? Maszek vendéglősök, butikosok, pecsenyesütők, büfések a megmondhatói, mi minden kerül ingyen, vagy kedvezményes áron a rendőrök gyomrába, táskájába, csomagtartójába. Hasonló tapasztalatokról számolnának be – ha mernének – az állami gazdaságok, különféle szövetkezetek vezetői is. A szezonban (pl. gyümölcs-, zöldségérés esetén) nemcsak a felettes állami és pártszervek, hanem a rendőrségi gépkocsik is gyakorta távoznak megpakolt hátsóval. Az sem titok igazán, hogy jeles ünnepek alkalmával a jelentősebb gazdálkodók, dohánygyárak, húsipari, szeszipari vállalatok – szigorú protokoll-lista szerint – ajándékcsomagokkal „kedveskednek” egyes vezetőknek, köztük rendőrparancsnokoknak is.
Ezeket az eseteket nem sorolják a korrupció körébe, sőt, valószínűleg mértéktelenül felháborodnának, ha így minősítenénk. (A Gazdasági Rendészet volt vezetője is felmentésért fellebbezett.)
Mekkora a rendőrség hatalma?
A büntetőeljárásban több olyan jogosultság szerepel, amely látszólag garanciákkal körülbástyázott, valójában korlátlan lehetőségeket jelent.
Személymotozáshoz, házkutatáshoz határozat kell, amit már egy osztályvezető is aláírhat. És ez is gyakran csupán formalitás, a parancsnokok nemegyszer kitöltetlen formanyomtatványokat szignálnak. Sürgős esetben még ilyen felettesi jóváhagyás sem szükséges. A rendőr mindemellett még azt is megteheti, hogy házkutatás helyett helyiségellenőrzést tart, amihez szabálysértés gyanúja is elegendő. Vagy behatolhat egy magánlakásba a lakcím-bejelentési szabályok megtartásának elmulasztása címén. S akkor még itt vannak a különböző leplezett formák! Amikor rangrejtve, adóellenőrök vagy pénzügyőrök társaságában jelennek meg a gyanútlan gyanúsított lakásában.
Igen nagy hatalmat biztosít a rendőri felügyelet alá helyezés és a kitiltás is. Az utóbbit, ellentétben a rendőrséggel, a bíróságok csupán bűncselekményt elkövetővel szemben s szabadságvesztés kiszabása esetén alkalmazhatják. E rendőri intézkedések bírói úton nem támadhatók. (Ügyészi felülvizsgálatra sem találunk példát.)
A személyi szabadságot szinte ellenőrzés nélkül korlátozhatják. A rendőri ténykedés jogszerűségét – pl. gumibot használatát – a felettes parancsnok ugyan köteles utólag értékelni (ha arról egyáltalán készült jelentés), de elmarasztaló vélemény gyakorlatilag nem fordul elő.
Érthető hát, hogy a bűnügyi vizsgálatokat is a kényszervallatás változatos formái övezik. A leghatásosabb az őrizetbe vétellel, letartóztatással fenyegetés. Ugyanakkor a beismerést kedvezményekkel (pl. elviselhetőbb zárkatárs, több cigaretta) honorálják.
A megfelelő vallomás kicsikarása érdekében nem ismeretlen a verés sem. (Aki nem tudná: a fogdák lakóinak orvosi vizsgálatát a rendőrség állományába tartozó orvosok, orvos szakértők végzik.)
Esetenként különféle zaklatásoknak – durva hangnem, fenyegetőzés – még a tanúk is ki vannak téve, akik többnyire órákat kénytelenek tölteni tétlenül a félhomályos folyosókon, kihallgatásra várakozva.
Korábban természetesnek vették, vettük, manapság egyre több támadás éri a rendőrbíráskodást. Kifogásolják, hogy több tucat szabálysértés elbírálására jogosultak, és az általuk kiszabható elzárások halmozott mértéke akár több hónap is lehet. Bírósági jogorvoslat ilyen esetekben nincs. (Miként az útlevélkérelem megtagadásával kapcsolatos döntéseknél sem.)
Rendőr szakértők
Talán kevéssé közismert, hogy a szakértők jelentős része ugyancsak a BM kebelén belül működik. A legsúlyosabb élet elleni és állam elleni bűncselekmények szakértői bizonyítása szinte teljesen a kezükben van. A Bűnügyi Technikai Intézet révén többnyire ők adják a szerológus és nyomszakértői, ballisztikai szakvéleményeket, de ők végzik a szagazonosítást, sőt a legújabban már nálunk is felfedezett hazugságvizsgálatot. (Ez utóbbi lényege: a múltban történteket a gyanúsított előtt újólag felidézzük, s az illető nem képes titkolni érzelmi válaszreakcióit. Ezt úgynevezett háromcsatornás poligráf műszerek mérik: külön a légzést, a galvanikus bőrreakciót, valamint a pulzust, illetőleg a vérnyomást.)
A büntetőeljárásban jelentős a szerepük az ugyancsak rendőri kötelékben működő fegyverszakértőknek, daktiloszkópusoknak, orvos szakértőknek, revizoroknak (vagyis könyvszakértőknek), okmányszakértőknek és írásszakértőknek. (Így eshet meg, hogy egy képviselő visszahívása ügyében rendőri szervek tevékenykedhetnek legálisan.)
Szándékosan manipulatív, hamis szakvélemények létezéséről nincs tudomásom. De történtek elgondolkodtató esetek.
Az Ötlet című hetilap 1988. november 3-án számolt be dr. Bárándy György ügyvéd visszaemlékezése nyomán arról az 1968. október 13-ától 1974. október 7-éig tartó büntetőeljárásról, amelyben a feltételezett tettest háromszor halálra ítélték, negyedszerre felmentették. Az ügyvéd úr s az újságíró nem említették, hogy a vád bizonyításában a rendőrség szakértői is jelentős szerepet játszottak. A Karácsondon történt kettős rablógyilkosság helyszínén az egyik ablak üvegéről rögzített nyomot előbb kesztyű nyomának vélték, később viszont kategorikusan állították, hogy az az I. rendű vádlott homloknyoma. Majd utóbb ugyanerről az alakzatról azt véleményezték: a másik vádlott homlokának lenyomata...
Ugyanebben az ügyben a helybéli rendőrorvos szakértők „nem vették észre”, hogy az egyik sértettet két különböző méretű baltával ütötték agyon. (Állítólag ez nem illett volna be a parancsnok nyomozási verziójába.)
Mennyire ostoba a rendőrség?
Száz rendőr közül hogyan lehet a két leghülyébbet kiválasztani? A vicc poénja szerint: találomra…
Ha a nyomozáseredményességi, felderítési mutatókat nézzük (amennyiben egyáltalán hozzájuthatunk), nincs okunk a viccelődésre. Úgy tűnik, a bűnözés mértéke már meghaladta a rendőri szervek lehetőségeit: felkészültségét és létszámát. Az egyre kilátástalanabb harc már régen nem a bűn visszaszorításáért folyik, hanem a statisztika javításáért. Anélkül, hogy elmélyednénk a különféle praktikák taglalásában, megemlíteném néhány ötletüket, hogyan próbálják menteni a látszatot. A kiábrándult, cinikussá vált nyomozóink tehetetlenségük leplezésére tömegével tagadják meg a nyomozásokat. Olyan lopások ügyében, ahol a kár „csekélyebb” – 5-10 000 Ft értékű –, a becsüsöket ráveszik arra, hogy annak összegét a szabálysértési értékhatár alatt állapítsák meg. Gyakori, hogy már eleve megkísérlik lebeszélni a sértetteket – esetenkénti kisebb-nagyobb presszióval – arról, hogy feljelentést tegyenek. Ha végképp elkerülhetetlen a nyomozás, abban sincs sok köszönet, valódi vizsgálat helyett sokszor önigazoló jelentések, aktahalmazok készülnek.
Milyen a nyomozások eredményessége?
Jóllehet a sajtó még mindig többnyire azt sugallja, hogy a rendőrségünk bravúrt bravúrra halmoz, még a laikus újságolvasónak is szemet szúr néhány dolog.
Manapság gyakori a különböző állami és pártvezetők visszaéléseinek, lakáspanamáinak, egyéb spekulációinak leleplezése, nyilvánosság elé tárása. Túlnyomó többségüket azonban nem a rendőrség derítette fel.
A bűnügyi tudósítók hallgatnak azokról a rendőri vizsgálatokról is, amelyek kudarccal végződtek. Ki emlékszik már például a Hungária körúti OTP-ben elkövetett fegyveres rablógyilkosságra vagy a miskolci ápolónő megölésére? Mint ahogy elfelejtődtek azok az ügyek is, amelyekben a rendőrség által elfogott „tetteseket” a bíróság utóbb felmentette.
A glasznoszty fuvallata itt bizony még alig érződik, a közvélemény szinte semmit sem tud arról, hogy a nyomozások eredményessége nem éri el az 50 százalékot, egyes kategóriáknál pedig 25 százalék alatti.
A bűnüldözési statisztika és a megelőzés
A hazai bűnüldözési statisztika legfontosabb adatai döntően a nyomozók révén regisztrálódnak. Az egyébként is túlterhelt vizsgálók adatrögzítő tevékenysége nem igazán alkalmas bázisa a bűnözés jelenségeinek, törvényszerűségeinek sokoldalú, árnyalt kutatására. A statisztikai lapokat kitöltők felesleges nyűgnek tekintik mindezt, ugyanígy az adatok helyességének ellenőrzését végző ügyészek is. Ez a gyakorlat addig jól megfelelt annak a felszínes okkutatásnak, amely nem törekedett a bűnözés valóságos társadalmi okainak feltárására – sőt éppen annak elleplezése állt érdekében –, és a megelőzést is csupán egy kipipálandó feladatnak tekintette.
A bizottságosdi erre a területre is diadalmasan betört. Az elmúlt években sorra alakultak városi és megyei bűnmegelőzési tanácsok a rendőrség gesztorálására, különféle hangzatos tisztségekkel, munka- és feladattervekkel, akcióprogramokkal.
Rendőri példaképek
A legtöbb rendőr persze nem a tudós kutató szerepére áhítozik, nem kutatja a bűnözés okait. A krimik, főleg a filmek kemény öklű seriffjeit próbálják utánozni rendőreink, és a „piszkos” alvilággal szemben ököllel vagy pisztollyal vívják magányos harcukat. Ahogy a mozgóképeken, nálunk is bocsánatos bűnek számít, hogy egy rendőr letegezi ügyfelét, sőt bántalmazza, ha kell. Elvégre akiket ver, azok huligánok, kábítószeres csavargók, pszichopaták, homokosok, maffiózók, cigányok és más efféle népség.
Bűn-e az élet?
Minden cigány gyanús, aki él. Csak nézzünk körül a pályaudvarokon, kiket igazoltat a rendőrség lépten-nyomon. Súlyos erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén az első, legkézenfekvőbb verzió mindig ez: feltételezhetően cigány tette. Zaklatják is őket eleget. A cigánytelepeken gyakran keresnek a rendőrök körözötteket, szökött állami gondozottakat, lopott motorkerékpárt, egyebet.
Néhány éve az egyik vidéki városszéli borospincében dél-amerikai illegális kommunisták jártak. Az erős bor hamar megártott nekik, jókedvűen zajongtak, hangoskodtak. Rendőrjárőr igazoltatta volna őket. Tolmács nem lévén éppen a közelben, a barna bőrű, fekete hajú vendégek nem értették meg azonnal, mit is akarnak tőlük az egyenruhások. A roma anyátokat, cigányul pofáztok?! Előkerült a gumibot. Később a küldöttség viszonylag épségben maradt tagjai gratuláltak: a fasiszta zsaruknak van még mit tanulniok.
Rendőrbűnözés
Miután a rendőrbűnözés terén is nagy a titkolózás, mértékéről, szerkezetéről, tendenciáiról pontos adatokat nem ismerünk. Pedig joggal várjuk a választ arra, hogy hány rendőr követ el évente bűncselekményt, s emiatt hányat szerelnek le, mi a helyünk a nemzetközi összehasonlításban.
Úgy tűnik, a hiteles, őszinte tájékoztatás egyelőre még nem érdeke a megújuló és szektorsemleges Belügyminisztériumnak. S a törvényességen oly kitartóan őrködő ügyészségnek sem. Így aztán csak mendemondákból, rémhírekből, félig-meddig értesülünk arról, hogy – állítólag, főleg a nagyvárosok egyes körzeteiben – egymással jól megfér a rendőrség és az alvilág. Az viszont nem csupán híresztelés, hogy az egyik fővárosi kerületben majdnem a teljes rendőri állomány egy betörőbanda tagja volt.
Érdekelne bennünket az is, hogy mennyire becsülik a látens (lappangó) bűnözés mértékét a hatalmi visszaélések, kényszervallatások, korrupt fellépések és intézkedések körében. Van-e elképzelésük arról, hogy hozzávetőleg hányan nem mernek a rendőr ellen feljelentést tenni? És hányszor fordulhat elő, hogy a parancsnokok vagy a civil ügyészségek a panaszokat nem is továbbítják a katonai ügyészségekhez? Utóbbi szervek a bejelentések hány százalékában tagadják vagy szüntetik meg a nyomozást?
Operatív rendőri tevékenység
Ha helyénvalóak valahol a kérdőjelek, itt biztosan. Nem tudjuk, milyen szintű jogforrások szabályozzák a rendőrség titkos felderítő tevékenységét, s milyen garanciák vannak arra, hogy az ilyen tevékenységre szakosodott szervezetek nem élnek vissza – az ügyészségek, bíróságok által nem ismert és nem is ellenőrzött – jogosítványokkal. A büntetőeljárási törvény és a hozzá kapcsolódó jogszabályok egyáltalán nem rendelkeznek a rendőri munka e területéről.
Mekkora apparátus, milyen költségekkel, milyen módszerekkel és hatásfokkal végzi a felderítést? Ki ellen, mikor, milyen feltételekkel (milyen alapos gyanú alapján) indítható ilyen úgynevezett operatív vizsgálat? Egyáltalán, kell-e alapos indok arra? Milyen garanciák védik magánéletünk titkait?
Lehallgatások
Annyit tudunk csupán, hogy lehallgatnak embereket. Ám fogalmunk sincs a részletekről. Hány telefont hallgatnak le? Hány lakást? Hány közhivatalt? Hány személyt? Milyen bűncselekmények felderítésére? Hány politikai ügyben? Mennyiben konkrét gyanú alapján, s mennyire találomra? Ki, kik rendelhetik el e lehallgatást, milyen normák alapján? Milyen hatásfokkal alkalmazzák, és mennyibe kerül? Igaz-e (lásd a Magyar Nemzet 1989. február 21.), hogy minderről a posta illetékese semmit sem tud?
Egyes ügyvédek – rendőrtiszt barátaik információira hivatkozva – tudni vélik, hogy a letartóztatott védenceikkel való ellenőrzés nélküli érintkezés illúzió. A rendőrök egy része is meg van győződve arról, hogy a rendőrség épületében figyelik beszélgetéseiket. Jó lenne tudni, ki engedélyezheti és milyen feltételekkel a rendőrség hivatalos helyiségeinek és az ügyvédi beszélőknek a lehallgatását, és hogyan fér ez össze a védelemhez való jog büntetőeljárási garanciáival. És: megtörténhet-e ilyesmi más közhivatalokban: minisztériumok, tanácsok, bíróságok, netán templomok épületében is?
A levéltitokkal kapcsolatban is megkérdezhetjük: kik bonthatnak fel, mikor, milyen küldeményeket?
Besúgók, téglák
Ismereteink itt is meglehetősen gyérek. Tudjuk, hogy nálunk is működnek ügynökök, akik megfelelő fizetség ellenében adatokat szolgáltatnak. Később, ha kivonják őket a forgalomból, érdemeiket megfelelően honorálják. (Jól fizető hivatali beosztással, egyetemi előadói székkel vagy esetleg riporteri mikrofonnal? Ki tudja?)
Becslések szerint hazánkban a fizetett besúgók mintegy ötvenezren lehetnek, ami főleg akkor tűnik soknak, ha figyelembe vesszük, hogy többségük kifejezetten politikai ellenfelekre specializálódott. Bizonyos ellenzéki csoportosulásokba többet is telepítenek, egymás megbízhatóságát is ellenőrizendő.
A hivatásosok mellett léteznek másfajta besúgók is: taxisok, pincérek, a hotelszemélyzet egy része. Akik bizonyos védettséget élveznek az adatszolgáltatás fejében.
A harmadik csoportot az alvilági vamzerek alkotják: a kocsmák törzsvendégei, lezüllött alkoholisták. Az ő fizetségük: kisebb-nagyobb stiklijeik miatt nem indítanak ellenük büntetőeljárást.
Végül vannak szép számmal amatőrök, akik csupán fejlett igazságérzetüktől vezérelve jelentgetnek fel másokat, többnyire névtelenül.
Néhány éve történt az Egri Finomszerelvénygyárban. A fegyveres ipari őrök pihenőjében a televízióban Kádár János szerepelt. A szolgálatból érkező őr a helyiségbe belépve, a képernyőre állítólag rá sem pillantva, így fakadt ki: „hallgattassátok már el, minek pofázik ez itt állandóan!” A szobában csupán néhány munkatársa tartózkodott, mégis alig negyedórán belül a helyszínen volt az illetékes rendőri szerv, valamelyikőjük bejelentésére. Az „izgatót” letartóztatták, a bíróság szabadságvesztésre ítélte, és természetesen az állását is elveszítette.
A besúgók és téglák nem mindig csak a felderítést segítik. Igyekeznek felhasználni őket a bűnesetek bizonyítására is. A legismertebb módja ennek az, amellyel a már említett karácsonyi kettős gyilkosság ügyében ismerkedhettünk meg. A Fővárosi Bíróság előtt az I. rendű vádlott arra hivatkozott, hogy zárkatársai, akik előtt állítólag a rablógyilkosságot beismerte: „beépített emberek.” A bíróság megkísérelte tisztázni, mi igaz ebből, és beszerezte az ellenük folytatott bűnügy iratait. Az egyikőjüket állítólag erőszakos közösülés miatt tartóztatták le, ám az iratok még a „sértett” személyi adatait sem tartalmazták. A másik zárkatárs ellen névtelen gépírásos beadvány alapján indult eljárás egy orkánkabát ellopása miatt. A feljelentést két nappal később iktatták, mint ahogy az abban foglaltak alapján a „gyanúsítottat” kihallgatták…
Jogvédelem
Az alaki és anyagi védelem joga mindenkit megillet. Ám, ha ez ellen (sok más szabadságjoghoz hasonlóan) a rendőrök vétenek, az nem von semmilyen szankciót maga után.
Már maga a törvény is igen komoly korlátot állít, amikor a védő részvételét csupán az első kihallgatás utáni időszakban teszi úgy-ahogy lehetővé. Megítélésem szerint ezzel azt próbálja korlátozni, amit a tagadás jogaként kellene elismernünk, sőt garantálnunk. Az említett megszorítás azt sugallja, hogy a rendőrség lehetőleg addig „dolgozza meg” a gyanúsítottat, amíg az ügyvédnek nincs módja tanácsokkal ellátni őt.
De a nyomozás későbbi szakában nem sokat javul a helyzet. Komoly nehézségekbe ütközik, hogy a védő alapvető jogait gyakorolhassa: hogy a nyomozás egyes fontosabb eseményein részt vehessen, az iratokat megtekinthesse, védencével az általa szükségesnek tartott időpontban és ellenőrzés nélkül beszélhessen.
Persze a jogvédelem hiányosságai is elsősorban a legszegényebbeket sújtják: cigányokat, állami gondozottakat, alkalmi munkásokat, alkoholistákat. Akiknek nincs pénzük ügyvédi meghatalmazásra. Pedig éppen nekik van a legtöbb esélyük arra, hogy jogaik sérelmet szenvedjenek. Ők a legkiszolgáltatottabbak.
Végül is milyen a mi rendőrségünk?
Olyan, amilyet megérdemlünk. A diktatórikus, bürokratikus hatalom elidegenedett, öntelt erőszakszervezete. Amelyik egy túlszabályozott társadalomban alig szabályozottan, szinte ellenőrzés nélkül végzi – jórészt indokolatlanul titkos – tevékenységét.
Túlzott hatalmi jogosítványaival felruházva az MSZMP elkötelezettje és kiszolgálója; bizalmatlan az állampolgárokkal, intoleráns, sőt agresszív a másként gondolkodókkal szemben.
Eltúlzott „államvédelmi” tevékenysége, valamint széles körű bíráskodási jellegű hatásköre miatt egyéb feladatait létszámhiányosan, jelentős túlmunkával, egyre rosszabbodó hatásfokkal kénytelen ellátni (aminek törvényi elismerését jelentette a nyomozás határidejének egy évre, illetve hat hónapra növelése is).
Bármilyen érdemi változás csak akkor következhet be, ha a rendőrség valóban „szektorsemlegessé” válik, és a népképviseleti szerveknek alárendelten működik. (Nem pedig fordítva!)
Mindennek legfontosabb objektív feltétele a Belügyminisztérium és a rendőrség tevékenységének megfelelő garanciákkal megtűzdelt törvényi szintű szabályozása, szubjektív feltétele pedig jelentős személycserék, főként a magasabb parancsnoki posztokon.
Az MSZMP részéről ilyen törekvés nem tapasztalható, és e kérdések valódi jelentőségét – úgy tűnik – az ellenzéki csoportok többsége sem ismerte még fel.
Pedig e változtatások elodázása a valódi többpártrendszer, sőt bármiféle pluralista demokrácia kialakulását illuzórikussá teszi.