A NEXT 2000 esete alaposan felkavarta a kedélyeket, mind a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon, mind a reprivatizációra egyre kritikusabb szemmel néző közvéleményben. Az embereknek valahogy nem tetszenek az egyre szaporodó vállalati átalakulások. Sokan bizonyítani nem tudják, csak érzik, az eddig is támadott átalakulási törvény valóban csak a hatalom eddigi birtokosainak ad lehetőséget önmaguk és pozíciójuk átmentésére és arra, hogy erős pártkapcsolataikat stabilabb magántulajdonná változtassák.
A kipattant MSZMP botrány után a kormány szokatlan gyorsasággal jelentette be, hogy a „szélsőségek elkerülésére” privatizációs törvényt kíván a parlament elé terjeszteni, ami államilag ellenőrizhetővé tenné az átalakulásokat, és megakadályozná a visszaéléseket. Ugyanakkor „gyorsítanák” a folyamatot. A különböző nyilatkozatok, többek között Martony János, a reprivatizálás kormánybiztosának a szavai azonban valami egészen másról tanúskodnak. Úgy tűnik, a spontán módon egyre inkább hol a külföldi, hol a belföldi magántőkére támaszkodó vállalati átalakulások nem az ellenzék, hanem a kormány bizalmatlanságát keltették föl. S jónéhányan úgy érezhetik, kicsúszik a valódi hatalom a kezükből, ha a vállalatok élve a jelenlegi, valóban széles lehetőségekkel, kivonják magukat az állami felügyelet alól. S nemcsak az a veszélyes, mármint a most hatalmon lévő kormány szempontjából, ha a vállalatok végre megszabadulnak ilyesfajta kötelékeiktől, hanem ha az üzleten nem az eredeti tulajdonos – vagyis – valamelyik állami alapítószerv nyert.
Valószínűleg ilyesfajta megfontolások húzódhatnak a mostanában sokat hangoztatott állami vagyon kiárusítása mögött. Egyes vélekedések szerint ugyanis egy-egy vállalatot, így például a Tungsramot, szükségtelen állami garanciák mellett jóval valódi ára alatt értékesítettek, s ezáltal megrövidítették a népet, helyesebben szólva az államkasszát. Talán ugyanez következik be Pét esetében, amikor majd nyilvános árverésen keresnek vevőt az adósságaiba végleg belefulladt vállalatnak. Akárhogy is nézzük, ez már szabadpiac, legalábbis abban az értelemben, hogy nem fiskális számítások, könyvelési manőverek, hanem a vevő szabja meg, mekkora árat hajlandó fizetni egy csődbejutott vállalatért, avagy egy jól prosperáló cég – mint az ÁPISZ – vagyonáért. Nos, ez az, ami leginkább eltér az eddig megszokott magyar üzletektől, ahol szinte kötelezően mindig és mindenkor a kincstárnak kellett jól járnia. És az föl sem merül, hogy üzletet külföldiek általában csak akkor kötnek, ha az mindkét fél számára legalábbis előnyösnek minősül.
Hamar megjött tehát a válasz az ilyesfajta átalakulásra, s a NEXT 2000 keltette jogos felháborodás hullámait meglovagolva ismét saját pozícióit erősíti a kormány, amikor privatizációs törvény címen központi kézbe veszi a vállalatok eladását. Nem lehet másképp értelmezni Martony János bejelentését, mely szerint központi előkészítés után privatizálják az állami felügyelet alatt lévő vállalatokat, vagy a korábban alakult önkormányzati szervek által irányított vállalatokat ismét állami felügyelet alá veszik, s majd ezután alakítják át őket. A kormány képviselői hevesen tiltakoznak a visszaállamosítás vádja ellen, és persze azt is cáfolják, hogy a korábban nagy kül- és belföldi hírveréssel meghirdetett reprivatizációtól nem is egy lépéssel eltávolodtak.
Ráadásul valamiféle elítélő felhangot kapott az úgynevezett spontán privatizáció. Az államosítást ugyan központilag végre lehetett hajtani, de ugyanez fordítva nehezen képzelhető el, ha komolyan vesszük az állami vagyon magántulajdonba adását. Ennek ugyanis lényege, mozgató rugója az egyéni érdek, ami olykor valóban sértheti az úgynevezett köz érdekeit, már ha valaki manapság pontosan meg tudja fogalmazni, hogy ez mit is jelent. Sőt az is természetes, hogy próbálják néhányan kihasználni a lehetőségeket avagy a tárgyalópartner tudatlanságát, és így különlegesen nagy haszonra tesznek szert. Nincs abszolút igazság ebben a kérdésben. De ha csak az úgynevezett igazságtalanságok kiszűrésére koncentrál a kormányzat, akkor könnyen megakaszthatja az éppen csak hogy megindult átalakulást.
Sajnos újabb és újabb törvények születnek a reprivatizációról és egyre inkább erősödik az állam ellenőrző szerepe, ám alig esik szó a privatizáció igazi céljáról, az új magyar tulajdonosi réteg kialakításáról. Legalább egy, ha nem két nemzedék is felnő, míg a magyar magántőke megerősödik, s legalább az ipar, s a mezőgazdaság harmadát, netán felét a magáénak mondhatja. De ehhez hathatós állami segítségre lenne szükség. Kedvezményes hitelekre, különböző formájú adómentességekre és nagy állami megrendelésekre. Erről azonban szó sem esik. Bár az is lehet, hogy az októberben a parlament elé terjesztendő reprivatizációs törvény elfogadása után már nem lesz értelme új magyar tulajdonosi réteg kialakulásáról beszélni.