– A „vastaps” nem újságírói túlzás? – kérdeztük Udvarhelyi Lászlótól (41 éves, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgató-helyettese).
– Nem, nem. Magam is meglepődtem rajta: tényleg kitört a vastaps felszólalásom után.
– Azóta sok minden történi: az MSZMP KB a munkahelyi pártszervezetek fenntartása mellett döntött, Pozsgay kisebbségben maradt; lezajlott a reformköriek és a münnichesek országos találkozója, a pártelnökség tagjai tüntetően kifejezték szimpátiájukat a két véglet valamelyike iránt. Mondhatjuk-e, hogy az a bizonyos küldöttklub-ülés indította el az MSZMP-n belüli ellentétek kiéleződésének folyamatát?
– Kiéleződtek az ellentétek? Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy tisztázódnak az álláspontok, és erre szükség is van ahhoz, hogy az MSZMP – vagy utódpártja – megtalálja a maga helyét a plurális politikai rendszerben. Annyi igaz: a különféle álláspontok kezdenek karakteresebbé válni az utóbbi időben, de úgy vélem: a küldöttklub-ülés csak epizód volt ebben.
– Mi az ön véleménye: helye van az MSZMP-nek a munkahelyeken vagy nincs?
– Válasszuk a kérdést kétfelé. Ténykérdés, hogy az MSZMP – történelmi hagyományainál fogva – a munkahelyeken szerveződött meg. Pontos számot nem tudok mondani, de körülbelül a tagság háromnegyedének működési terepe munkahely. Mármost nyilvánvaló: ha ezen bármilyen megfontolásból változtatunk, az nagy mértékben érintené a politikai szervezet mozgásképességét. Nem a régihez való túlzott ragaszkodás mondatja velem: egy ilyen, a tagság egészét érintő kérdésben óvatosan, megfelelő politikai előkészítést és vitát követően kell eljárni. A munkahelyi pártszervezetek azonnali megszüntetését az ellenzék szorgalmazza, és ez az ő szempontjából teljesen érthető is; választási pozícióját igyekszik javítani. Ez természetes. Azonban az MSZMP-nek is érdeke, hogy viszonylag kedvező pozícióban induljon neki a választásoknak. Ha a pártszervezetek munkahelyi működésének tilalmát a KB elfogadta volna, akkor a pártnak hálózati veszteségekkel kellene szembenéznie. Ráadásul egy ilyen döntés elterelte volna a figyelmet más fontos pártpolitikai kérdésekről.
A kérdés másik fele: legyenek-e pártszervezetek a munkahelyeken. Meggyőződésem: erről a kongresszusnak kell döntenie az új szervezeti szabályzat elfogadásakor. Az én személyes véleményem az, hogy a kongresszus akkor tud jól állást foglalni ebben az ügyben, ha megengedő jellegű szabályozást alkalmaz, tehát ha a pártkollektívák igényeinek és elképzeléseinek megfelelően biztosít lehetőséget mind a munkahelyi, mind a lakóhelyi szerveződésre. Nem mintha dogmatikusan a munkahelyi szerveződés mellett állnék; de úgy érzem, vannak a modern életnek – ha úgy tetszik – olyan struktúrái, amelyek a munkahelyi szerveződést teszik szükségessé, más politikai feltételek a lakóhelyi szerveződést indokolják.
– Ön küldöttklub-beli felszólalásában kifogásolta Pozsgay eljárását.
– Kérdéseket tettem fel arra vonatkozóan, kinek, milyen pártszervnek a felhatalmazásával foglal állást az MSZMP tárgyalóküldöttsége ebben a tagság egészét érintő ügyben. Minden nagyrabecsülésem Pozsgay Imréé; ám az ő általa hirdetett demokratikus kibontakozáshoz és nyílt pártpolitikához az is hozzátartozik, hogy nyíljon mód az érintettek állásfoglalására. És nemcsak a munkahelyi szerveződéssel kapcsolatban, hanem általában is felmerült – nem csak bennem – az MSZMP-tárgyalóküldöttség kompetenciájának kérdése. Sokan elbizonytalanodtunk, hiszen a politikai egyeztető tárgyalások sokáig a nyilvánosság kizárásával folytak…
– Igen, mert ez volt az MSZMP kikötése a tárgyalások megindulása előtt.
– …a gazdasági problémák nem kellő súllyal szerepelnek, politikai téren pedig megzavarták a folyamatos parlamenti munkát. Én úgy vélem: a közvélemény szerint és a valóságos társadalmi mozgásokat figyelembevéve is túlértékeltté váltak a háromoldalú tárgyalások.
– De hát valóban fontos, az ország politikai életében kulcsszerepet játszó törvénytervezetekről folyik ott a vita.
– Ebben egyetértünk. Ám nem biztos, hogy a pártközvélemény ugyanúgy gondolkodik a demokratikus kibontakozásról, mint a tárgyalások résztvevői. Én például alapjában véve egyetértek a SZOT tiltakozásával az ellen a választási törvényjavaslat ellen, amely ki szándékozik zárni a szakszervezeteket a jelöltállítás jogából. A kerekasztalnál feltaláltuk a polgári demokráciát, holott meggyőződésem: e forma meghaladására van szükség.
– Működjön a parlament érdekképviseleti alapon? Döntsenek például a bányászszakszervezet és a fogyasztói érdekképviselet képviselői szavazással arról, hogy a bányát kell-e bezárni vagy inkább árakat emelni?
– Fel voltam készülve erre az ellenvetésre. Mégis úgy gondolom: a demokrácia akkor teljes, ha bármilyen szervezet állíthat jelöltet. Másrészről nem helyes, ha a pártokat ingyen juttatjuk szavazatokhoz: próbálják meg elhódítani a választókat a szakszervezetektől!
– Osztják a kongresszusi küldöttek az ön választási törvénnyel kapcsolatos nézeteit?
– Megoszlanak a vélemények. De az már egyértelműnek látszik, hogy a KB-döntést követően, és mert az egyeztető tárgyalások nyilvánossá váltak, a maguk helyére kerültek a dolgok. Megszűnt a bizonytalanság az MSZMP-tárgyalóküldöttség kompetenciája és általában a háromoldalú tárgyalások szerepe körül.
– A közvélemény keveset tud a kongresszusi küldöttválasztásokról. Hogyan lett ön küldött, milyen fórumokon választották meg?
– Az országban – úgy tudom – különböző szisztémákat alkalmaztak, a KB által kibocsátott választási felhívás nagyfokú szabadságot biztosított e tekintetben az alsóbb pártszervezeteknek. Az I. kerület módszere, azt hiszem, nem egyedülálló. Az alapszervezetek küldötteket delegáltak a kerületbe, ők pedig egy 50 fős listáról 10 kongresszusi küldöttet választottak meg. Én ennek a csoportnak a vezetője is lettem.
– Önt a kerületbe a munkahelyi alapszervezet delegálta?
– Igen.
– Az I. kerületi küldöttek közül tagja-e valaki párton belüli platformnak, csoportosulásnak?
– Jó a kérdés, de nem adható rá egyértelmű válasz. Én úgy látom: a tagság nagy része még ma sem platformok szerint szerveződik. Vonatkozik ez a szélesebb tagságra is, de magukra a küldöttekre is. Abban a körben, amelyet én belátok – ilyen az egymással rendszeresen találkozó budapesti küldöttek köre – jelentős törekvést érzékelek egyfajta centrum kialakítására. Ez a centrum szívesen átvesz a platformoktól minden olyan stratégiai elemet, amelynek alapján létrejöhet a szélesebb bázisú pártegység. Ezt én örömmel látom: magam is olyan programnak volnék a híve, amely mindenki számára elfogadható. Kérdés persze, hogy kialakítható-e ilyen program. Mindenesetre meg kell próbálni, fenntartva természetesen a platformszabadságot.
– Ön tehát a centrumhoz tartozik, és ellene van a pártszakadásnak. De milyenek az esélyek a pártszakadásra?
– Még mindig látok esélyt arra, hogy nem lesz pártszakadás. Megakadályozhatjuk ezt, ha megtaláljuk a horatiusi arany középutat, amely tartalmasan figyelembe veszi a platformok elgondolásait. Igaz, a kongresszusig kevés erre az idő, de én, javíthatatlan optimistaként, látok erre esélyt. Ami nem akar kincstári optimizmus lenni: lehetségesnek tanom például kisebb csoportok, platformok kiválását. De ez még mindig jobb, mint a szétszakadás vagy a részekre való széthullás.
– Ön Pozsgay Imre kulturális minisztersége idején a Kiadói Főigazgatóság vezetője volt. Úgy hírlik, hogy ön a Pozsgay és Aczél közötti csatározás áldozatául esett, ezért kellett távoznia posztjáról. Igaz-e ez a hír és szerepet játszott-e felszólalásában?
– Sajnálom, hogy ezt a kérdést feltette: nem magam miatt, hanem amiatt a közéletünkben uralkodó szemlélet miatt, amely minden elvi – vagy akár politikai – ellentétet megszemélyesít. Annyi igaz, hogy 1978-ban Pozsgay hívott a minisztériumba, és ezt az ajánlatot örömmel elfogadtam: Pozsgay abban az időben, azok között a körülmények között a változások elkötelezett híve volt. Az viszont már nem igaz, hogy az én távozásomnak köze lett volna a Pozsgay–Aczél konfliktushoz vagy az én Pozsgayhoz fűződő baráti kapcsolatomhoz. Pozsgay 1982 közepén vált meg a minisztériumtól, én 1983 végén, mégpedig azért, mert a kulturális irányítás paternalista gyakorlata számomra tűrhetetlen visszásságokkal járt együtt. Az én múltkori szereplésemnek pedig végképp nincs semmi köze az egykori minisztériumi dolgokhoz, hiszen ellenvetésem nem személyes, hanem pártpolitikai természetű volt.
– A személyi kérdés mégis a levegőben lóg. Pozsgay Imrét azért is bírálják a párton belül, mert úgy vélik, túlságosan nagy befolyásra tett szert.
– Ha a küldöttklub rendezvényét úgy értelmezik, hogy rávilágított Pozsgay személyi túlsúlyára, akkor ezt a kérdést külön meg kell vizsgálni. Meg kell nézni, hogy helyes-e, ha egy pártvezetőnek a kezében a szükségesnél nagyobb hatalom koncentrálódik. Úgy gondolom: a párton belüli demokratizmusnak csak az lehet a biztosítéka, hogy a pártvezetés és annak egyes képviselői a tagság szerves véleményére támaszkodnak.