1987 decemberében megjelent a Politikatudományi Füzetek 4. kötete – az 5. és 6. kötet után, közel két évet várva a megjelenési engedélyre. Örülhetünk-e tiszta szívvel a magyar „glasznoszty” újabb sikerének?
Első pillantásra úgy tűnik, igen. Végre a hivatalos sajtóban megjelent egy könyv, amely 69 bolsevik életrajzát tartalmazza, nem hallgatva el haláluk körülményeit és okait. Ha pontosan számoltam, a 69 emberből 34-et végeztek ki vagy pusztítottak el szovjet haláltáborokban, börtönökben (35.-nek ide sorolhatjuk Trockijt is, akit Mexikóban az NKVD ügynöke gyilkolt meg Sztálin utasítására), hatan öngyilkosok lettek.
Örülhetünk, mert ez a könyv Trockijt nemcsak „forradalmárnak” (40. l.), hanem egyenesen „marxistának” (55. l.) nevezi; tudtul adja, hogy Lenin mellett „ténylegesen ő irányította és koordinálta” a Forradalmi Katonai Bizottságot, a NOSZF[SZJ] szervezőjét (64. l.). Sőt azt is megírják a szerzők, hogy Trockij „a Vörös Hadsereg megszervezésében elévülhetetlen érdemeket” szerzett (65. l.). Magyarországon az elmúlt 43 év során nem sokszor írták le azt sem, hogy Kirovot, a Politikai Bizottság tagját Sztálin gyilkoltatta meg (142. l.).
Tudomásom szerint Péter János, volt magyar külügyminiszter 1977-ben a Kossuth Kiadónál kiadott könyvében írt először nyíltan az 1939. augusztus 23-i szovjet–német megnemtámadási szerződés titkos záradékáról. Most Molotov életrajzában nemcsak ez szerepel, hanem az is, hogy 1939. szeptember 28-án barátsági és határegyezményt kötött egymással Németország és a Szovjetunió. (215. l.) Szöges ellentétben a hivatalos történetírással, mely szerint 1940-ben „forradalom”, „felkelés” zajlott le Észtországban, Lettországban és Litvániában, Krausz és Béládi a balti államok, Besszarábia, Észak-Bukovina „Szovjetunióhoz csatolásáról” ír. (uo.)
Tehát bátor könyv az Életrajzok? Nehéz a kérdésre válaszolni, mert sok függ attól, hogy mit tekintünk viszonyítási alapnak. Akik éveken át akadályozták a kötet megjelenését, nyilvánvalóan túlságosan is merésznek tartották. Ha viszont azt vesszük figyelembe, hogy már 1956 és 1983 között, de különösen 1985 óta mi minden jelent meg a Szovjetunióban, hogy miket mondtak el az októberi forradalomról, a hadikommunizmusról, a NEP-ről és a sztálini korszakról, akkor már más a kép. Sajnos a szerzőpáros türelmetlen volt. Kötetüket a brezsnyevi korszak szelleme lengi be, ma már sok mindent ők is másként írnának meg.
E recenzió szűkre szabott keretei között sajnos nem lehet érdemben vitába szállni Krausz olyan, minden alapot nélkülöző kijelentéseivel, mint pl. hogy az orosz burzsoázia már 1907-re „végérvényesen elveszítette minden forradalmi potenciáját”. (31. l.) A történetfilozófiai vita megvívására nyilvánvalóan nem a Beszélő hasábjai a legalkalmasabbak, ezért inkább a szerzők hamis tényállításainak egy részét veszem sorra. Ezek azonban, úgy vélem, jól tükrözik a szerzőpáros világnézetét (talán nevezhetném hitnek is).
Sztálin nem 1942 nyarán (101. l.), hanem 1941 decemberében vezényelte rohamra a Vörös Hadsereget. Bár az ellentámadás már 1942 elején kifulladt, Sztálin makacsul hajszolta csapatait, miközben utánpótlásukról nem gondoskodott. 1943 tavaszán volt olyan nap, amikor a német állásokat rohamozó katonáknak megparancsolták, hogy csak egyetlenegyszer lőhetnek. Az értelmetlen, több száz kilométeres frontszakaszon széthúzott roham felőrölte a Vörös Hadsereg erőit, elpocsékolta a hadászati tartalékokat. Ráadásul Sztálin arról is szilárdan meg volt győződve, hogy 1942 nyarán a németek Moszkva ellen fogják irányítani főerőiket. Miként 1941-ben, amikor a déli irányba várta a németek főcsapását, a „világforradalom lánglelkű vezére” (aki mellesleg a szovjet légvédelem 75 százalékát 1941 tavaszán hőn szeretett Moszkvája védelmére vonta össze, ahonnan, igaz csak pár napra, de 1941 októberében maga is elmenekült) ismét tévedett, ezért is juthattak el a németek egészen Sztálingrádig.
1918-ban Finnországban nem egyszerűen „fellángolt a vörösök és fehérek közötti polgárháború” (138. l.), hanem az orosz bolsevikok biztatására és fegyveres segítségükben reménykedve finnországi elvbarátaik fegyveres felkelést kíséreltek meg. A Vörös Hadsereg be is vonult a pár hónapja függetlenné vált Finnországba, ahonnan a német hadsereg verte ki. A bolsevik akció egyik fő szervezője ugyanaz a Sztálin volt, akit Krausz és Béládi azért is ünnepel, mert ő, ellentétben Buharinnal, állítólag nem csak a proletárok, hanem általában a „nemzetek” önrendelkezési jogát is elismerte. A valóságban, minden verbális ellentét dacára, a bolsevikok között nemzeti-nemzetiségi politikája „buharinista” és nem „leninista” volt. 1917 és 1922 között a szovjethatalom minden olyan volt cári területre kiterjeszkedett, amelyet a Vörös Hadsereg meg tudott hódítani. Ahonnan kiverték őket az „imperialistákkal” szövetséges helyi „burzsoá-feudális-reakciós-nacionalista-soviniszta erők”, ott sürgősen elismerték a „nemzetek önrendelkezési jogát”; így nagylelkűen „megadták” a függetlenséget pl. Észtországnak, Lettországnak, Litvániának.
Igazán kíváncsi lennék, milyen forrásokra támaszkodva állítja Krausz és Béládi, hogy 1938-ban, miután Berija került Jezsov helyére az NKVD élére, „a terrort racionalizálták, a szibériai büntető intézmények működését konszolidálták, átállították a munkaerő »ésszerű« felhasználására” (235. l.). A Gulag (Goszudarsztvennoje Upravlenyije Lagerej – Állami Táborügyi Hivatal) az 1930-as évek végén már egyre nagyobb szerephez jutott az állami tervekben. Az iszonyatos körülmények között tartott rabszolga-munkásokra bízták a faipar, a réz-, arany- és szénbányászat tervmutatóinak teljesítését, a csatorna- és stratégiai útépítéseket stb. A munkaerő pusztult a rossz ellátás, az embertelen bánásmód, a túl sok munka miatt. A szilárdan rendszerhű kommunista Gorbatov tábornok emlékirataiban leírja, hogy 1937 és 1941 között a kolimai aranybányákban naponta 12-16 órát dolgoztatták őket; a vitaminszegény táplálkozás miatt rengetegen pusztultak el skorbutban. A raboknak télen, 40-50 fokos hidegben, amikor a szó szoros értelmében holtfáradtan fölvánszorogtak a bányákból, maguknak kellett sátraik fűtéséhez fát vágni az erdőben, ha nem akartak megfagyni. A szocialista tervgazdaság nagyobb dicsőségére nemcsak a Gulag munkateljesítményét „tervezték”, hanem munkáslétszámának növekedését is, és külön premizálták a táborok halálozási mutatószámainak túlteljesítését.
Trockij nem 1931-től, hanem 1930-tól kezdve publikálta elemzéseit a németországi helyzetről; akkor, amikor a moszkvai vezetők a parasztság ellen viselt irtó hadjárattal voltak elfoglalva, így persze nem értek rá azzal törődni, hogy 1928-tól 1930 szeptemberéig a náci párt 800 000-ről 6,4 millióra növelte szavazóinak táborát. Manuilszkij (akit életrajzírója „kiemelkedő” vezetőnek tart: 276. l.) és társai ezzel mit sem törődve a „szovjetek Németországáról”, a „küszöbönálló német forradalomról” harsogó cikkekkel tömték tele a Komintern és a Német Kommunista Párt sajtóját. A Komintern nem egyszerűen a szociáldemokratákat minősítette „szociálfasisztáknak”, hanem válogatás nélkül minden polgári demokráciát fasiszta önkényuralomként írt le. Trockij ezzel szemben – ellentétben azzal, amit életrajzírója állít – nemcsak a szociáldemokrata és kommunista pártok összefogását sürgette, hanem defenzív jellegű antifasiszta munkásegységfrontot javasolt a polgári demokratikus Németország megmentésére. A Komintern – és ezt Trockij 1930 szeptemberétől hirdette – öngyilkos politikát kényszerített a német kommunistákra, aminek következményeit Trockij előre megjósolta: a német munkásmozgalmat megsemmisítik, Hitler szörnyűséges háborút fog indítani a Szovjetunió ellen stb.
Így aztán – finoman szólva – meglepő, hogy a könyv azzal söpri le Trockij sztálinizmus-bírálatát: a „fasizmus felemelkedésének időszakában” e kritika politikai következtetései nem egyszerűen problematikusak, hanem „veszélyesek” is voltak, hiszen a sztálinizmus politikai forradalom útján történő megdöntésének lehetőségét mérlegelte akkor, amikor Sztálin neve „összekapcsolódott” magával a Szovjetunióval (75.). Ennél veszélyesebb a Szovjetunió létére az adott időszakban már csak Sztálin rémuralmának fennmaradása volt.
Sztálin, nyilvánvalóan a szent szovjet haza védelmi képességének erősítése céljából lefejezte a Vörös Hadsereg tisztikarát. Krausz és Béládi csak a legfelső hadvezetés soraiban végzett pusztítás adatait közli, ezeket is csak töredékesen, pedig Nyekrics (magyar nyelven is olvasható munkájában) többet árul el: 1936–1938 között (Vorosilov aktív közreműködésével) meggyilkoltatták a Vörös Hadsereg 3 marsallját, 4 hadseregparancsnokból 3-at, 12 helyettes hadseregparancsnokot, 67 hadtestparancsnokból 60-at, 199 hadosztályparancsnokból 136-ot. Japán hírszerző források becslése szerint összesen körülbelül 35 000 tisztet, köztük legalább 5000 törzstisztet irtottak ki Sztálin és klikkje parancsára. Nyekrics azt írja, hogy 1940 elején a hadosztályparancsnokok és ezredparancsnokok több mint 70 százaléka egy évnél rövidebb ideje töltötte be posztját.
Krausz és Béládi nem említi a sztálini önkényuralom vak és esztelen dühöngésének külpolitikai következményeit. A látványos kirakatperek, a tisztikar lefejezése, a Vörös Hadsereg szétzilálása az angol és francia vezető körökben azt a meggyőződést érlelte meg, hogy a Szovjetunióra mint biztos és erős szövetségesre a náci Németországgal szemben számítani nem lehet. Talán érdemes a szégyenletes müncheni egyezményt[SZJ] ezzel is összefüggésbe hozni.
Krausz és Béládi egyetlen bolsevikot vagy sztálinistát sem talált, akinek életrajzában megemlíthették volna az 1939–1940-es szovjet–finn háborút. Ennek során a szakképzett parancsnokaitól megfosztott Vörös Hadsereg hónapokig csak vergődött. Ekkor vált a náci vezérek körében is általánossá a meggyőződés: a Vörös Hadsereg agyaglábakon álló kolosszus.
De a lényeg nem ezekben a részletekben van. Nem lepődtem meg azon, hogy Trockij és a trockisták nézeteit a felismerhetetlenségig kiforgatva karikatúrává torzítva láttam viszont. Mindent megértettem, amikor világossá vált a számomra, hogyan gondolkodik Krausz és Béládi a bolsevik forradalom és a Szovjetunió történetének három döntő kérdéséről. Az első a bolsevik típusú élcsapat-párt problémája, a második a hadikommunizmus és a NEP[SZJ] értékelése, a harmadik pedig a kollektivizáláshoz és a sztálini ötéves tervekhez való viszony.
Krausz és Béládi abból indul ki, hogy Oroszország sajátos történelmi-gazdasági-politikai viszonyai között csakis az a bolsevik párt és az a sztálini politika győzedelmeskedhetett, amely végül is győzött, és az eredmény alapjában véve, minden baj, bú, emberi és anyagi veszteség ellenére, valami szép, nagyszerű, csodálatos. Egyetlen probléma volt csak, Sztálin önkényeskedése. A szerzők Trockij egyik fő elméleti hibájának tekintik, hogy ő a bürokráciát és nem a személyi diktatúrát tette meg elemzése központi tárgyává (74. l.). A bolsevik-kommunista-szocialista rendszerrel tehát tulajdonképpen nincs semmi baj, csak határozottabban kellene (kellett volna) küzdeni a bürokraták, a bürokratikus irányítási stílus ellen, a pártba befurakodott elvtelen, aljas, korrupt karrieristáktól pedig meg kellett volna szabadulni. Egyszóval: lehetne ezt jól is csinálni. Boldogan elfogadnám ezt a tant, ha Krausz és Béládi egyetlen olyan szocializmust építő országot mutatna, ahol nem volt, nincs vagy bármikor nem lehet „személyi kultusz”.
Krausz és Béládi felfogása nem áll messze Hruscsov összefoglaló értékelésétől: a sztálinizmus múló, könnyen gyógyuló kelés a munkásmozgalom amúgy egészséges testén. Trockij a munkásmozgalom szifiliszének nevezte a sztálinizmust; ha követjük a hasonlat logikáját, ez azt jelenti, hogy a kór súlyos, de a trockizmus–leninizmus penicillinjével biztosan leküzdhető. Én a magam részéről Jorge Semprun hasonlatát fogadom el, aki a sztálinizmust a rákbetegséghez hasonlította. Azt valószínűleg csak a jövő fogja eldönteni, hogy áttételes csontvelőrákról vagy pl. a glasznoszty sugaraival gyógyítható agydaganatról van-e szó…
De vegyük sorra a három fő kérdést. Nem igaz, hogy a sajátos orosz viszonyok szigorúan centralizált forradalmi párt létrehozását tették szükségessé (57. l.). Trockij már 1904-ben prófétai előrelátással figyelmeztetett: a hivatásos forradalmárok lenini pártja, amely a demokratikus centralizmus elvei alapján szerveződik, pusztulásra van ítélve. Lenin és hívei egy „ortodox teokrácia” elméletét hirdetik, amikor ennek a szervezetnek a segítségével akarják általuk mélységesen lenézett proletariátusba „kívülről” bevinni a helyes forradalmi tudatot – írta Trockij; Lenin módszerei oda vezetnek, hogy a pártszervezet (az apparátus) átveszi a párt szerepét és helyét, majd a Központi Bizottság lép a szervezet helyébe, végül a KB fölött átveszi az uralmat egy diktátor.
Fölfoghatjuk akár a realizmus diadalának is, hogy Krausz és Béládi alapkoncepcióját a könyvükben felsorakoztatott tényekkel is könnyedén meg lehet cáfolni. A régi bolsevik gárda tagjai 1917 előtt jószerével többet voltak börtönben, száműzetésben, emigrációban, mint igazi, otthoni pártmunkán. A híres centralizált, illegális apparátus semmiféle gyakorlati eredményt sem tudott fölmutatni 1917 előtt; a cári titkosrendőrségnek a párt legfelső vezetésében is volt beépített embere – Malinovszkij személyében –, hála Lenin katasztrofálisan rossz emberismeretének.
1917 tavaszától viszont a bolsevik párt minden volt, csak nem hierarchikusan szervezett, acélkemény, egységes, szilárdan vezetett élcsapat… A pártba fölvették Trockijt és híveit és még sok már irányzat, volt antibolsevista frakció tagjait. 1917–1921 között a párton belüli és a párton kívüli irányzatokkal, politikai erőkkel, frakciókkal és pártokkal nyílt, heves vitákat vívtak a bolsevikok, a bolsevik frakcióknak saját újságjuk volt. 1917 októberében Zinovjev és Kamenyev, Lenin talán legközvetlenebb munkatársai Gorkij mensevik színezetű lapjában a fegyveres felkeléssel kapcsolatos ellenvéleményüket tették közzé, miközben a Pravdában Sztálin cenzúrázta, átírta vagy visszatartotta Lenin cikkeit. A párt vezére a távolból hiába könyörög, kér és fenyegetőzik lemondással, Trockijék mégis október 25-ig várnak, és nem Moszkvában vagy Helsinkiben (!), ahogyan Vlagyimir Iljics javasolta, hanem Pétervárott.
Krausz és Béládi a bolsevizmust azonosítja az orosz proletariátussal (123. l.), holott a munkások, parasztok, katonák 1917-ben nem azt a jelszót adták ki, hogy „Minden hatalmat a bolsevik pártnak!”, hanem hogy „Minden hatalmat a szovjeteknek!”
A hadikommunizmus kapcsán egyetlen alkalommal sem tesznek említést arról az életrajzok írói, hogy a hadikommunista gazdaságpolitika bevezetése nem pusztán a polgárháború és az intervenció következménye volt. Leninék úgy vélték, hogy miközben megszervezik a termelést és főként a szűkös javak elosztását, megszüntetik az áru- és pénzforgalmat és mindenkit munkára kényszerítenek, nemcsak a Vörös Hadsereg számára biztosítják az utánpótlást, hanem egyben lerakják a szocialista gazdasági rend alapjait is. A szabad kereskedelmet nem az áruhiány helyezi hatályon kívül, a kereskedelem betiltása nem ideiglenes, kényszerű rendszabály, hitték a bolsevikok, hanem a szocializmus megvalósítása felé tett lépés. 1920 második felében, amikor a harcok már befejeződtek, Leninék még abban látták a kiutat a súlyos gazdasági helyzetből, hogy kiterjesztik az állami kényszert a mezőgazdasági termelés területére. 1920. december 28-án, a VIII. szovjetkongresszuson az egyéni gazdálkodókat tervkötelezetté tették, központilag előírt tervek szerint vetéskényszert vezettek be (előírták a vetésterületek nagyságát, a művelési módokat) stb. A NEP, az új gazdaságpolitika bevezetésére pontosan azért került sor, mert a parasztság föllázadt az öngyilkos hadikommunista gazdasági rend ellen. Lenin még 1921. február 24-én is azt a képtelen vádat hangoztatta, hogy a vidéki lázadások az eszerek miatt törtek ki. „Ez a kapcsolat – mondta Lenin – abból is látható, hogy a lázadások éppen azokon a vidékeken törnek ki, ahonnan a gabonát kapjuk.” A valóságban persze azért törtek ki a lázadások, mert az éhező parasztoktól minden gabonájukat, vetőmagjukat elrabolták a bolsevikok.
1921 márciusában a bolsevik pártkongresszus küldötteinek figyelmét túlságosan lekötötte a pártegységről, a szakszervezetekről folytatott vita, a terményadó bevezetésének fontosságát többségük meg sem értette. Krausz és Béládi sehol nem írja le világosan, hogy a NEP lényege a hadikommunizmus teljes tagadása volt. A kötelező beszolgáltatást fölváltották a terményadóval, majd engedélyezték a cserét, a kereskedelmet, ami kikényszerítette a stabil pénz- és hitelpolitika bevezetését is. Mivel a szerzők a hadikommunizmus sztálini értékelését elfogadják, természetes mozdulattal veszik át azokat az érveket is, amelyekkel a Bölcs Vezér[SZJ] a NEP likvidálását igazolta. A tervgazdaság, az állami centralizmus náluk a gyönyörű szép, demokratikus szocializmus felé vezető, történelmileg szükségszerű „átmeneti korszak” velejárói, míg a NEP a „kapitalista elemek megerősödéséhez”, sőt, kimondani is szörnyű, „állami decentralizációhoz” vezetett (pl. 108. l.). Én fordítva vagyok vele. Ha azt a szót hallom, hogy tervgazdaság, az jut eszembe, hogy tervalku, ha azt hallom, hogy centralizmus, hiánygazdaságra, jegyrendszerre gondolok, ha azt hallom, hogy tervmutatók, irracionális, voluntarista beruházási ciklusokra.
Végezetül egy rövid megjegyzés: Az „Életrajzok a bolsevizmus történetéből” c. kötet mégiscsak fontos könyv. A Szovjetunió történeti térképén olyan sok a fehér folt, hogy még ez a munka is hiánypótló lehet. Én azért szeretnék olyan bolsevizmustörténetről írni egyszer, amelyet nem ortodox leninisták szerkesztettek.
- Bírálat [7]