A MENNYEKBE VEZETŐ EXPRESSZ, avagy megy-e expresszvonat a mennyországba? – címmel az újságárusoknál 39 forintért kapható, szerény (gazdaságos) kiállítású, Vámos György által összeállított füzetet jelentetett meg a Lap- és Könyvkiadó Kft. 1988 utolsó napjaiban. A borító hátoldalán olvasható tájékoztatás nemcsak arról ad „tárgyilagos” felvilágosítást, hogy az összeállításban egy bizonyos „Hit Gyülekezete nevű neo-őskeresztény szektáról” lesz szó, hanem azt is megtudjuk, hogy „a többnyire fiatalokból álló, mintegy ezerfős társulat kissé zavaros ideológiájával szemben született egy kerekasztal-beszélgetés a Rádióban”; és még valamit: a füzet megjelenése körül enyhe botrányszag terjeng, „a Gyülekezet” csak hosszas huzavona után állt „kötélnek”, s a közreadott hallgatói leveleket szerette volna megszűrni.
Kikről, illetve miről is van szó? Tíz évvel ezelőtt két házaspár összeköltözött azzal a céllal, hogy keresztény kommunát hozzanak létre. Eredetileg mindkét pár férfi tagja katolikus teológiai hallgató volt. A vallásuk nyújtotta lehetőségeket azonban alapvetően formálisaknak érezték, s megtérésélményük – melyet egy ún. karizmatikus gyülekezetben éltek át – új távlatokat nyitott előttük. Egyre többen kezdtek vonzódni hozzájuk. Ma körülbelül ezren tartoznak gyülekezetükhöz. Magyarországon léteznek államilag engedélyezett karizmatikus felekezetek is, a Hit Gyülekezete tapogatózott is irányukba, a feltételek azonban csak egy elfogadhatatlan pozíciót tettek volna lehetővé, ezért maradt a saját út keresésének terhe. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy minden egyháznak, sőt minden gyülekezetnek vannak sajátos vonásai, szokásai, melyek miatt igazi fúzió alig képzelhető el. Valójában nincs is erre szükség. A keresztyénség kialakulásának első százada is meglehetősen sokszínű egyházi képet mutat. Ha hasonlítani lehetne valamelyik apostoli kori közösséghez a Hit Gyülekezetét, akkor azt mondanám, hogy leginkább a vibráló, nagyon eleven és igen sok kérdést felvető korinthoszi gyülekezetre emlékeztetnek. Ami engem illet, nem tartozom e felekezethez, még csak az egyháztörténelem ún. karizmatikus vonulatához sem. Ha már bibliai összehasonlítást tettem az imént, az én felekezetem karaktere esetleg a szmirnai gyülekezetéhez hasonló. De ennek nincs is jelentősége, csak fontosnak érzem annak tisztázását, hogy nem „belülről” közelítem meg tárgyamat. De visszatérve a Hit Gyülekezetéhez. Mi okozza e közösség kívülállását? A feleletet keresve először talán a „másság” jut eszünkbe. Igen ám, de mindenki „más”. A különféle felekezetek mégis megférnek egymás mellett. Két fontosabb tényezője van – szerintem – annak, hogy a Hit Gyülekezetének helyzete rendezetlen. Kezdjük az egyszerűbben elintézhető összetevővel: Az Állami Egyházügyi Hivatal a törvényben előírt feltételek hiányára hivatkozva nem akarja elismert vallásfelekezetté nyilvánítani őket. A másik elképzelhető indíték az, hogy míg az ún. „államvasutak” gőzmasinái szénhiányra hivatkozva az állomáson vesztegelnek, addig egy kis villanyvonat, kinyújtva áramszedőit heves kalauzsíppal és ajtócsapkodással, vidám utasaival nekilódul, hogy távoli célját elérje. A részvénytársaság pedig kapkod a váltók és szemaforok után, hogy tilosra állítsa a kijáratot, hiszen már majdnem sikerült az utazóközönséget az utazásról leszoktatni.
Gecse Géza riportot készített a szóban forgó közösségről. A műsort követően Vámos György kerekasztal-beszélgetésre hívta dr. Szigeti Jenőt, a Szabadegyházak Tanácsának Lelkészképző Intézetének dékánját, Gecse Gusztáv vallástörténészt és dr. Nagy Ferencet, az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársát. Nos, a bútordarabot sikerült négyszögesíteni, mellette ugyanis az érintetteknek nem jutott hely.
Ami engem foglalkoztat, az nem ennek a közösségnek a „mássága”. Inkább arról szeretnék néhány sort írni, hogy milyen nehéz „sínre állítani az expresszt, azaz mennyire nehéz dolga van annak, aki arra kényszerül, hogy útitársai számára a törvényes működéshez szükséges kereteket biztosítsa.
Vegyük szemügyre először az állami feltételeket. Dr. Nagy Ferenc, a már említett kerekasztal mellett úgy határozza meg a hazai felekezetek jogállását, hogy azok mellett, melyek
„az állam által elismert szervezeti és működési szabályzattal rendelkeznek… vannak olyanok is, amelyek valamelyik felekezet védnöksége alatt állnak, hogy valamelyik magyarországi egyház jószolgálatait veszik igénybe”.
Sietek megjegyezni, hogy itt nem szabadon választható, egyaránt elfogadható lehetőségekről van szó. Az a közösség, mely nem rendelkezik saját jogi kerettel, hanem valamelyik más egyház „vendégszeretetét” kénytelen igénybe venni, ebben a helyzetben nem kényelmi okokból van, hanem mert az Állami Egyházügyi Hivatal nem hajlandó számára a törvényes feltételeket biztosítani. De mik ezek a bizonyos „törvényes feltételek”? A füzetecske végén dr. Nagy Ferenc tollából Történelmi adalék címmel olvasható egy összeállítás a jogszabályi alapokról. Az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársa nem szó szerint idézi a törvényt. Ennek egyik lehetséges oka az, hogy az érintett paragrafus csupán utalás formájában található meg a Hatályos Jogszabályok Gyűjteményében. Nos, az 1985. évi XLIII. tc. 8. §-a dr. Nagy Ferenc szabad értelmezésében a megalakulni kívánó vallásfelekezettel szemben akkor elutasító, ha annak
„elnevezése faji vagy nemzetiségi jellegű, továbbá akkor is, ha valamelyik, már törvényesen elismert vallásfelekezetet sértené”.
Ez az interpretálás azt sejteti, aminek dr. Nagy Ferenc a beszélgetés közben gyakran hangsúlyt is ad, hogy egy újonnan alakuló felekezet puszta léte nem sértheti a többi egyház, vallásos csoport érdekét.
„Mi az elismertetés jogi alapja? – teszi fel a kérdést a 27. lapon. – Az, hogy egy vallásos közösség, amely hitelveit teológiai rendszerbe foglalja, más teológiai, hitelvi rendszerektől megkülönböztető jegyekkel elkülöníti, de a mások hitelveit tiszteletben tartja, nem sérti… vagyis az a feltétel, hogy más felekezetekkel, egyházakkal és az állammal szemben egyaránt toleráns legyen.”
Az itt előadottak természetesen képezhetik egy állami elvárás alapjait, amennyiben a jogszabály ezt mondja ki. Vettem magamnak a fáradságot, s egy könyvtárban megnéztem a törvény szövegét. Hogy mikor tagadandó meg egy vallásfelekezet állami elismerése, arról így rendelkezik a törvénycikk 8. §-a:
„4. ha a megalakulni kívánó vallásfelekezet elnevezése:
a) faji vagy nemzetiségi jelleggel bírna;
b) a már bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezeteket sértené.”
A bökkenőt az a bizonyos kettőspont jelenti. Ugyanis az „elnevezése” szó után áll. Vagyis, nem lehet az újonnan alakuló egyház neve mondjuk „Pápistaellenes Szövetség” vagy akár „Karizmatikusellenes Koalíció”. Természetesen minden újabb vallásos (vagy vallásellenes) csoport létrejötte kellemetlen kihívás a meglévő felekezetek számára. Az ilyen események nem is szoktak zökkenőmentesen lezajlani. Elég talán, ha a reformáció elindulására utalunk. Ha nem tévedek, a pápa Luthert az „isten kertjét dúló vaddisznó” kevésbé kitüntető címmel ruházta fel. Természetesen a nagy reformátort sem kell féltenünk. Elképzelhető-e olyan piac, melyen egy kiskereskedő azzal kínálja portékáit: „kérem, amennyiben ez nem rontja a nagyvállalkozók esélyeit, csak abban az esetben tekintse meg a készletemet!” A vallásszabadság lényegéhez tartozik, hogy mindenki szabadon felkínálhatja az általa legjobbnak ítélt megoldást, úgy, hogy ezt bárki nyugodtan elfogadhassa vagy elutasíthassa. Annak megítélése tehát, hogy egy csoport működése sérti-e a már meglévő felekezetek érdekeit, nem tartozik az állam feladatai közé. Ellenkező esetben könnyen annak gyanújába keveredhetne, hogy közvetett eszközöket használ a szabad vallási élet elfojtására. Hadd világítsam meg ezt közelebbről! A Hit Gyülekezete – ezt dr. Nagy Ferenc is említi – előbb egy másik, létért küzdő közösséggel (Isten Gyülekezetei), majd külön, törvényes elismertetést kért. A hajdani szövetség a két felekezet között azért bomlott fel, mert a másik csoport képviselői a különféle hivatalokkal folytatott megbeszélések során arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Hit Gyülekezete jelenti számukra az akadályt az elismert vallásfelekezetté nyilvánítás útjában. Megszabadultak tehát a kényelmetlen útitárstól. Talán nem hangzik meglepően, hogy az ő jogi helyzetük sem tisztázott mind a mai napig. Különös módon, mielőtt az Állami Egyházügyi Hivatal határozott választ adott volna a Hit Gyülekezete kérelmére, a Magyar Ifjúság valahogy tudomást szerzett a közösség létezéséről és több rosszízű cikket jelentetett meg ellene. Mindez 1984-ben történt. Az azóta eltelt idő alatt a Magyar Ifjúság által publikált vádak változatlanul élnek és ültetik el a köztudatban mérgező petéiket. Az Állami Egyházügyi Hivatal azután (több mint egyévi hallgatást követően) éppen az említett folyóirat kifogásaira mutatva azzal indokolta elutasító határozatát, hogy
„a megalakulni kívánó vallásfelekezet szertartásai, a tervezett szervezet tevékenysége a fennálló törvényekkel és a közerkölcsiséggel ellentétben áll. A csoport erőszakos fellépésével zavarja a törvényesen elismert felekezetek működését. A befolyása alá került személyeket lelki kényszer alkalmazásával szembeállítja családjukkal, elszakítja őket munkahelyüktől, választott hivatásuktól.”
A gyülekezethez tartozó fiatalok munkahelyén megjelent a rendőrség, többüket istentiszteleti helyük közelében zaklatták, másoktól útlevelük kiadását tagadták meg. A közösség újra próbálkozott helyzete rendezésével, de vagy süket fülekre talált, vagy a felkínált lehetőségeket látta inkább csapdának és méltatlan alárendeltségnek, semmint elfogadható és megnyugtató megoldásnak.
Állítólag a törvényesen elismert vallásfelekezetek érdekeit is sérti „a tervezett szervezet”. Nem található azonban egyetlen egyház tiltakozó átirata sem a Vámos György által összeállított füzetben, noha ő a „legjellemzőbb leveleket vagy levélrészleteket” szedte csokorba. Vajon hogyan „jutottak el” a szerkesztőkhöz ezek az írások? Érdeklődésünket ebből a szempontból különösen három levél kelti fel. Az egyiket K. I. tanár küldte Miklós Imre államtitkárnak, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének. A másikat bizonyos „Egy anya”, szintén valamilyen „Tisztelt Elnök Úr!”-nak. Feltételezem, hogy ez az 1984. július 5-én kelt írás nem a Rádió elnökéhez, hanem szintén az egyházügyi hivatal elnökéhez címzett borítékból került elő. A harmadikat Gecse Géza riporternek címezték –z. é.– aláírással. E három írás fogalmazza meg csupán – heves indulati kitörésekkel fűszerezve – a társadalom vagy az egyházak ellenérzését is. Én valahogy kevesellem az ellenszavazatokat. Az idézett levelek szinte életveszélyes vádjai talán ezért is olyan kihívóak. Ilyen kifejezések, sárcsomók röpködnek: „anyagi nyerészkedésre és komoly politikai befolyás kialakítására törekvő szektavezetés”, „tanaik, módszereik mélyen társadalom- és nemcsak szocializmusellenesek”, „lelki kényszerrel elért adakozás”, „ez az áramlat szülő- és családellenes, történelmi egyházak iránti gyűlöletet táplál, …tanításaik, tevékenységeik: család-, nemzet- és egyénellenesek”. A Hit Gyülekezete vezetője – Németh Sándor –z. é.– szerint – „önző és becstelen eszközökkel, módszerekkel dolgozik”, „attól sem riad vissza, hogy meleg családi otthonokból, becsületes hitben járó szülők mellől is elrabolja áldozatait személyiségsérüléseket … öngyilkosságot is okozva” stb.
A büntetlenül megrágalmazott, rendőröktől zaklatott, le(ügy)kezelt, védekező állásba kényszerített gyülekezet végül megjelenhet a nyilvánosság előtt. És mit látunk? Csakugyan heveskednek, olykor valóban szúrósak. A farkas diadalittasan mutogat a kos szarvaira.
Támogatást vagy védelmet kér-e az államtól a Hit Gyülekezete? Nem, erre nincs szüksége. Csak egyenlő feltételeket vár a küzdőtéren. Egy nyakig földbe ásott embert arcul ütni vagy megalázni nem férfias dolog. Miért fél az Állami Egyházügyi Hivatal a törvényes feltételeket biztosítani? Vagy mitől félti a meglévő felekezeteket? A Hit Gyülekezete az elmúlt tíz év alatt ezer taggal gyarapította létszámát. A növekedés egyedülálló és elismerésre méltó. Mégis, gondoljuk végig: ilyen növekedés mellett száz év múlva tízezren lesznek, ezer év elteltével százezren… Folytassam? Hivatalos adatok szerint ma hazánkban legalább nyolcmillió tagjuk van a különféle egyházaknak. Ne tessenek elfűrészelni a síneket!
Ami engem illet, inkább kedvelem a hazafelé vezető úton a hagyományos közlekedési eszközöket. Semmi kifogásom nincs az ellen, ha nem expresszel kell a Mennybe megérkeznem, hanem mondjuk az angyalok visznek Ábrahám kebelére, vagy megnyílik előttem a Jordán és átballaghatok. Szívesebben veszem igénybe az „apostolok lová”-t, kisebb a huzat, hosszabban gyönyörködhet az ember a tájban, természetesen másak a társak is. De azért irigység és harag nélkül integethetek a gyorsvonat utasainak. Kellemes utazást, boldog megérkezést barátaim!
Hivatkozott cikkek
- Állam és egyház [7]