„…Megfaggattak engem, anyám,
jaj, hogy mit loptam, raboltam,
Jaj, nem loptam, nem raboltam,
selymet hoztam csak, úgy éljek,
bazsamárik bánatára
cigánylányok örömére…”
(Cigány népballadák és keservek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980.)
A büntetőeljárási törvény 3. § (2) bekezdése szerint
„A bűnösség bizonyítása a büntetőügyekben eljáró hatóságokat terheli. A terhelt nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására.”
A közveszélyes munkakerüléssel gyanúsítottaknak viszont – s jó lenne, ha csak nekik – viselniük kell a bizonyítás terhét: nevezzék meg, hol, kiknél, meddig dolgoztak. Mire költötték a kapott pénzt, elegendő volt-e az a létfenntartáshoz?
Gyógynövények leszüretelői, csigagyűjtögetők, maradék termények böngészői, piaci kisegítők, trógerolók, guberálók, üres üvegekre vadászók s egyéb alkalmi napszámosok: a rend őrei szemében eleve gyanúsak. Akiket lépten-nyomon igazoltatnak, bekísérnek, vagyis zaklatnak, zaklathatnak. Jóllehet a közveszélyes munkakerülés – a jogalkotói akarat szerint – több egyszerű nem dolgozásnál.
„Büntetőjogi és szabálysértési felelősség szempontjából csak az a munkaképes személy folytat munkakerülési életmódot, aki megélhetését biztosító munkát annak ellenére nem vállal, hogy nem rendelkezik a létfenntartását biztosító javakkal. A munkakerülő életmód csak ebben az esetben jelent veszélyt a közbiztonságra.” (A szabálysértési jogszabályok magyarázata. KJK, Budapest, 1986. 314. o.)
A „közveszélyesség” értelmezése korántsem megnyugtató. Ezt bizonyítja a Legfelsőbb Bíróság jó néhány közzétett határozata, amelyek az alsóbb bíróságok elmarasztaló ítéleteit változtatták meg a vádlottak javára. De vajon hány hibás ítélet kerül e legfőbb bírói fórum elé?
Gyakran eredményez vitás döntéseket, hogy az elesettek, a társadalomból kiszorultak, minthogy nincs más elhelyezkedési lehetőségük, kedvelt prédái azoknak a vállalkozóknak, akik felismerték az illegális foglalkoztatás előnyeit. Nem jelentik be őket, és nem fizetnek utánuk társadalombiztosítási járulékot. Az ilyen munkavállalók persze – azon túlmenően, hogy nem jár a részükre táppénz s nem szereznek nyugdíjjogosultságot – igazolni sem képesek, hogy dolgoztak. Munkáltatóiknak az az érdeke, hogy ezt letagadják. És meg is teszik. Ha egyáltalán megkérdezik őket. Az esetek igen nagy számában ugyanis az eljárás egyszerűsített formában folyik, s az ún. bíróság elé állítással végződik. A tárgyalás néha csupán öt-tíz percig tart – nemigen jut hát idő komplikáltabb bizonyításra.
A közveszélyes munkakerülés vétségét a Büntető Törvénykönyv 266. §-a maximum két évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti. Épp ezért feltűnő az ilyen eljárásokban a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések – őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás – elképesztően magas száma. A gyorsított eljárás során a vádlottaknak jóval több, mint a fele jut erre a sorsra. A hivatkozási alap: az eljárás alatt a gyanúsított meg ne lépjen, legyen kéznél. További be nem vallott előny: a fogva tartott sokkal inkább megtörhető, beismerésre késztethető.
Különösen kedvelt módszer az alkohol és a nikotin elvonása, hiszen egyébként is gyengébb egészségű, ziláltabb idegzetű, könnyebben befolyásolható emberekről van szó, akik helyzetük kis könnyítéséért – néhány szál cigarettáért – hajlandók bármit beismerni vagy bármire vállalkozni. Ki tudja, hány ilyen szerencsétlen vamzer ücsörög az italboltokban, fogdákban, börtönökben?
Amit tudunk: a közveszélyes munkakerülésért elítéltek többsége iskolázatlan, alacsony műveltségű. Egyre gyakoribb az 5-8 osztályt végzett analfabéta közöttük. Ezek a „közveszélyes” egyének bűnüldöző szerveink változatos intézkedéseinek vannak kitéve. Sokan rendőri felügyelet alatt állnak, nem egy nyilvántartott veszélyes bűnöző. Rendszeresen visszatérően szerepelnek az ismeretlen tettesek elleni büntető eljárások ötletgazdag nyomozati terveiben, „verzióiban” mint szóba jöhető, elszámoltatandó gyanúsítottak.
Hogy mi az az elszámoltatás? Gyakran alkalmazott hatósági kényszerintézkedés, jóllehet a fogalmat a büntetőeljárási törvényben éppúgy hiába keresnék, mint a Rendőrtiszti Főiskola hallgatói részére kiadott tankönyvekben.
Különösen balszerencsésnek mondhatják magukat azok a „munkakerülők”, akiknek a lakókörzetében valami átlagosnál súlyosabb bűncselekmény – ne adj isten, gyilkosság – történik s nincs meg azonnal a tettes. Ilyenkor több százan, némelykor több ezren is átrostálódnak az igencsak durvára szőtt rendőrségi szitákon.
A vidéki cigánytelepeken vagy cigányok által sűrűbben lakott területeken (amelyeket a leleményes helyi tanácsok nemegyszer Dankó-telepnek vagy Dankó utcának keresztelnek el) nem telik el olyan hét, hogy ne fordulna meg URH-s járőr. A rendőrök kora reggel mennek a delikvensekért, hogy bevigyék a körzeti megbízotti irodára vagy a helyi tanácsra. Hogy kit gyűjtenek be az itt lakók közül? Gyakorlatilag: akit akarnak. Itt válik teljessé az egyébként is korlátlan rendőri önkény. A bekísérteket faggatni kezdik: hol járt ekkor és ekkor, mit csinált amakkor. Ezek az úgynevezett elszámoltatások lényegében gyanúsítotti kihallgatások. Csak éppenséggel konkrét gyanú közlése nélkül, terhelő bizonyíték nélkül, a gyanúsítgatások elleni bármilyen jogvédelem vagy jogorvoslat lehetősége nélkül.
A nyomozások kezdeti szakában nem kell igazán sok a letartóztatásukhoz sem: kicsit zavarosabb viselkedés, hiányos alibi vagy néhány bizonytalan eredetű vérfolt. Ilyen „bizonyítékok” alapján alkalmanként fél tucat ember is a rács mögé kerülhet hosszabb-rövidebb időre. A végén, amikor kiengedik őket – természetesen gondos ujjlenyomat-vétel és fényképezés után – elnézést sem kérnek. Hiszen azért ők bűnösök. Ha másban nem is, hát a közveszélyes munkakerülésben. Ha pedig bíróság elé kerülnek, a jogvédelem feladata általában ügyvédbojtároknak vagy a kirendelésekből „tengődő” tehetségteleneknek jut, akik többnyire jól tudják: nem a csavargók kegyeitől függ a jövőjük, nem az ő borravalóikból fognak megélni. Inkább érdekük a jó kapcsolat fenntartása a bűnüldöző hatósággal, melynek tagjai – mert a megbilincseltekkel szemben könnyen eljár a kezük – potenciális ügyfeleik ugyanezen védőknek a katonai ügyészségek, bíróságok előtt. Dicséretes hát, ha ügyvédeink a tárgyalást megelőzően legalább az ügyészi vádindítványt elolvassák. Védencükkel gyakorta úgy sincs idejük szót váltani.
Azt gondolom, aki idáig eljutott a tények megismerésében, egy újabb illúzióval lett szegényebb. Azzal a hiedelemmel, amely szerint az 1956, de különösen az 1968 utáni jogrendszerünktől idegenek a koncepciós perek, az ártatlanul elítélések. Vannak manapság is jogtalanul kiszabott büntetések, bár súlyosságuk többnyire nem életekben, nem években, hanem „csupán” hónapokban mérhető.
Jó lenne tudni, milyen változások várhatók a növekvő munkanélküliség időszakában. Mi lesz a közveszélyes munkanélküliségnek mint jogellenes és üldözendő társadalmi jelenségnek a sorsa? Vajon belátja-e majd a hatalom, hogy nem a nem dolgozás az igazi bűn, hanem az emberek megfosztása a tanulás és az értelmes munkavégzés lehetőségétől, a tisztességes megélhetés esélyétől? Grósz Károly országgyűlési képviselő tanú rá: sokkal könnyebb új ünnepeket alkotni, mint a régi hétköznapokat megváltoztatni. De végre ennek is neki kéne látni.
Hivatkozott cikkek
- Témáinkhoz [7]