[F. Havas Gábor]

Nyomtatóbarát változat

A kérdések:

1. Van-e Magyarországon cigánykérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét?

2. Mik az okai a magyarországi cigánykérdésnek? A magyar társadalom minő jelenségei, a magyar cigányok, illetőleg nem cigányok minő társadalmi viszonyai, intézményei, tulajdonságai, szokásai azok, melyek szerepet játszanak a cigánykérdés előidézésében?

3. Miben látja ön a magyarországi cigánykérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségesnek?

---

Előrebocsátjuk, hogy a rendelkezésre álló terjedelemben a feltett kérdésekre óhatatlanul csak elnagyolt, leegyszerűsített és töredékes válaszokat lehet adni.

1. A tények unalomig ismertek. Adva van egy sokféle csoportból összetevődő, de a cigány címkével mégiscsak közös karámba terelt, többnyire már a külső antropológiai jegyek alapján is jól megkülönböztethető több százezres etnikai kisebbség, amely az összes lényeges statisztikai mutató tekintetében jelentősen eltér a társadalmi átlagtól. (Rendkívül alacsony iskolázottsági és képzettségi szint, alacsony jövedelmi átlag, rossz lakásviszonyok, az átlagosnál lényegesen magasabb születési és halandósági arányszámok stb. stb.). Magyarán: a cigányság nem egyenletesen oszlik el a különböző helyzetű társadalmi csoportok között, hanem a legalsó régiókban tömörül, sőt igen nagy tömegeit mély szakadék választja el a társadalom konszolidált többségétől. Noha a reménytelenül leszakadtak között vannak szép számmal nem cigányok is, és a cigányok között is akadnak szerencsések vagy mindenre elszántak, akik integrálódni tudtak a konszolidált többség világába, mégis van cigánykérdés, mert az arányok félreérthetetlenül jelzik, hogy itt többről is, másról is szó van, mint szociális kérdésről. Egy Európába megkésve érkezett, bekerített és kényszerrel letelepített, de egyúttal ki is rekesztett és ezért archaikus kultúráját – ameddig lehetett – kényszerűen őrző, európaivá válni soha nem tudó népcsoport pillanatnyilag behozhatatlannak tűnő történelmi hátrányáról. S mintha az elmúlt évtizedekben rájuk nehezedő prés még azoknak a viszonylagos előnyét is fölmorzsolta volna, akik az utolsónak érkezett csoportoknál évszázadokkal korábban telepedtek meg Magyarországon. A magyar nemzet, miután hazáját 40 éven át próbálták bizánci módszerekkel „vadkeletté” változtatni, most megkísérli újra fölvenni a „nyugati kereszténységet” és demokratikus alapokon újjászervezni önmagát. De szorongva és bizonytalanul néz a jövőbe, mert a súlyos társadalmi és gazdasági válság arra figyelmezteti, hogy időközben messze leszakadt Európától. „Vadkelet” valahogy elvolt a cigányaival, sőt a lomha, de csillapíthatatlan étvágyú vállalatszörnyek szendvicsembereiként sokan közülük még némi anyagi biztonsághoz is hozzájutottak. Ám most a magyar társadalom kénytelen rádöbbenni arra, hogy az előtte álló nehéz úton „koloncként” kell magával cipelnie ezt a tanulatlan, a hatékony foglalkoztatásra önhibáján kívül alkalmatlan embertömeget. Ha a cigányokra tekint, barbár ázsiai hordák rémképe lebeg előtte. Ebben a helyzetben nagy a veszélye annak, hogy a magyar társadalom elrúgja magát a cigányoktól, s úgy próbál Európa felé evickélni. Holott az egyetlen európai megoldás az volna, ha hozzásegítené őket is ahhoz, hogy több évszázados itt-tartózkodás után végre megérkezzenek legalább Kelet-Európába.

2. A magyarországi cigányok túlnyomó többsége ma zárványhelyzetben él. Az európai viszonyok között nagyon törékeny, nagyon sebezhető, de mégiscsak valamiféle fogódzót biztosító hagyományos kultúrájukból kivetkőztették őket anélkül, hogy lehetőségük lett volna bármilyen más réteg- vagy csoportkultúrába igazán beletanulniuk. Néhol a körülmények szerencsés összejátszása folytán megindult ugyan a munkássá válás vagy a parasztizálódás, de ezek kevés kivételtől eltekintve félúton megrekedt próbálkozások maradtak. A nagy többség a hagyományos cigány kultúra és a klasszikus falusi vagy városi szegénykultúra törmelékeiből összehordott romhalmazok között él, minden önbecsülését elvesztette, semmit sem ért a körülötte lévő világból, és ebben az állapotában csak barbár és artikulálatlan önvédelmi reflexekre képes. A „létező” szocializmus 40 éves uralma az egész társadalmat megsanyargatta, jóformán minden társadalmi csoportot drasztikus módszerekkel vetkőztetett ki a hagyományos kultúrájából, de senkit sem tett annyira földönfutóvá, mint éppen a cigányokat. A többi társadalmi csoport képviselői új helyzetükben is hasznosítani tudtak valamit a magukkal hozott tradíciókból, és ez nemcsak az új életforma kialakítását könnyítette meg, hanem az átállás keserves időszakát is elviselhetőbbé tudta tenni. Ám a cigányok esetében a hagyományos és a kényszerűségből vállalt új élethelyzet között többnyire akkora szakadék tátongott, hogy a hagyományok csak gátolhatták az alkalmazkodást. Ezért is épültek be olyan torzan és zagyván az újonnan kialakított életformába. Hogy mit jelentett a cigányoknak ez a kultúrájukból való drasztikus kivetkőztetés, azt jól mutatja, hogy a hagyományos cigány életformák itt-ott fönnmaradt szigetei ugyan borzasztóan archaikus képződmények, olykor mégis egészségesebb átmenetet biztosítanak az integráló hatású modernebb életformák felé és képviselőiknek lehetővé teszik, hogy valamennyire megőrizzék emberi méltóságukat.

Nem tagadhatjuk persze, hogy az állam gyámolító gesztusokat is tett. De az állandóan feltételeket szabó, érdemességet firtató, toldozgató-foldozgató állami szociálpolitika némi túlzással csak arra volt jó, hogy kialakítsa a magyar társadalomban a cigányok túltámogatásának mítoszát. Miközben a cigányokat bejuttatta azoknak a falvaknak a megüresedő házaiba, amelyeket a szovjet típusú kolhozosítás és a távlati településfejlesztési koncepciónak elkeresztelt magyar falurombolás teljesen tönkretett, és ahonnan a cigányok által birtokba vett házak korábbi lakói az elviselhetetlen létfeltételek kényszerétől hajtva pánikszerűen elmenekültek. Ma ilyen településeken él például a baranyai cigányok 35 százaléka. A megye összlakosságának viszont csak 16 százaléka.

A magyar társadalom elsősorban azt érzékeli a cigánykérdésből, hogy a cigányok többségének életformája és értékrendje eltér az általánosan elfogadott normáktól. Ezek a különbségek léteznek és a mindennapi együttélésben súlyos és gyakran ismétlődő konfliktusok forrásai. A szocializmus szétzúzta azt a patriarchális alapon nyugvó, távolról sem egyenrangú, de mégiscsak valamiféle otthonosságot biztosító kapcsolatrendszert, amely a cigányokat elsősorban faluhelyen – lakóhelyük társadalmához fűzte. A Kádár-rendszer atomizálta a társadalmat és kiölte a szolidaritást sokszor még az azonos társadalmi csoportokhoz tartozókból is. Hogyan lett volna elvárható a szolidaritás cigányok és nem cigányok között. Tovább mérgesítette a viszonyt a gazdasági válság és az életszínvonal rohamos csökkenése. Egyre szélesebb rétegeket fenyeget a szegénységbe való visszasüllyedés veszélye. Az „új szegények” életvitelüket tekintve közelebb állnak az elfogadott társadalmi normákhoz, és így nagyobb eséllyel indulnak harcba a szűkös szociálpolitikai forrásokért vívott elkeseredett küzdelemben. A cigányok viszont mára elvesztették a vattaember-státus nagyon viszonylagos egzisztenciális biztonságát is. A cigány ma a hivatalos statisztikákban, a tömegkommunikációban és a köznyelvben egyaránt gumifogalom. Érvényességi köre tetszés szerint szűkíthető vagy tágítható a használat szempontjai szerint, így mosódhat egybe hagyományos és lumpen életforma, szociális, etnikai és kriminológiai probléma, és így kaphat szabad kezet a rendőrség, hogy a saját hatáskörén belül oldja meg a cigánysággal kapcsolatos problémák jelentős részét. Mindebben számíthat az Országos Cigány Tanács, illetve jogutódja, a puccsal létrehozott Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége teljes támogatására.[SZJ]

3. Mindenekelőtt a cigányok bevonása és a cigányok érdekeinek figyelembe vétele nélkül nem jöhet létre valóban demokratikus közmegegyezés. Ehhez azonban a cigány értelmiségnek meg kell értenie, hogy a magas rangú pártfogói kegyek keresése nem viszi előbbre a cigánykérdés megoldását. Csak egy valóban demokratikus alapokon létrejövő cigány szervezet képviselheti megfelelően a hazai cigányságot.

Tudomásul kell venni azt is, hogy jelentős anyagi erőforrások mozgósítása nélkül a cigányság helyzetében nem következhet be lényeges változás. De ezeket az erőforrásokat nem szabad a leszakadás tényét cinikusan tudomásul vevő tüneti kezelésre elfecsérelni. Olyan megoldásokat kell találni, amelyek jelentősen csökkentik a leszakadás mértékét, növelik az integráló hatású életformaváltás esélyét és a piacibbá váló gazdasági viszonyok közepette is megteremtik a versenyképesség legelemibb feltételeit. Ezért kulcskérdés az iskoláztatás és a szakmunkástanulás. Egy népi kollégiumi hálózat kiépítésével, alapítványok létesítésével, széleskörűen kiterjesztett ösztöndíj-rendszerrel és a továbbtanuló fiatalok kieső jövedelmét pótló juttatások segítségével el kell érni, hogy a következő generációk iskolázottsági és szakképzettségi szintje a korábbiakéhoz képest radikálisan emelkedjék. Ezért nem lehet tartós megoldás a munkanélküli segély sem. Képzéssel és átképzéssel, a feltételekhez igazított és a jelentős kockázati tényezőt is bekalkuláló vállalkozási hitelekkel, az élethelyzethez kapcsolható termelési technikák megtanításával, az ilyen célokat szolgáló nonprofit szféra kiépítésével és egyéb eszközökkel biztosítani kell, hogy a munkanélküliségtől leginkább fenyegetett csoportok képessé váljanak önmaguk eltartására és tartósan ne kényszerüljenek kiszolgáltatott, megalázó és emberhez méltatlan létfeltételek közé.

De mindenekelőtt a tartósan kiépített mesterséges akadályokat (az eltartottak magas arányát kifejezetten büntető adórendszer, az iskolai szelekciós mechanizmusok, a közveszélyes munkakerülés büntetése, a lakásjogosultság adminisztratív szabályozása, a közhasznú munka jelenlegi intézménye, a munkaviszony büntető jellegű fölhasználása stb.) kell haladéktalanul eltávolítani a leszakadt társadalmi csoportok útjából.

• Témáinkhoz