Skip to main content

Politikai stílusgyakorlatok kezdőknek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A ’80-as évek elejére egyértelművé vált, hogy a durván húsz év óta változatlan elvek alapján működő hivatalos „cigánypolitika” teljes csődállapothoz vezetett. Ez a politika, miközben sikerült tökéletesen szétvernie a hagyományos közösségi szervezőerőket, az „asszimiláció”, az „integráció”, a „beilleszkedés” és a „felemelkedés” szépen hangzó és sűrűn hangoztatott célkitűzéseiből gyakorlatilag semmit sem tudott megvalósítani. A magyarországi cigányok túlnyomó többségét ma nagyobb szakadék választja el a nem cigány társadalomtól, mint a probléma megoldását célul kitűző párthatározatok megszületése idején, a ’60-as évek első felében. A mobilitás korábban is rendkívül szűkös csatornái teljesen bedugultak, és a szakadék túloldalán rekedt százezrek a romló gazdasági feltételek közepette kilátástalan helyzetbe kerültek. Ez a több százezres embertömeg katasztrofális állapotok között él, és reménye sincs a kilábalásra. Annál is inkább, mert a súlyosbodó gazdasági és társadalmi válság közepette a társadalom egyre türelmetlenebbül, sőt egyre ellenségesebben reagál a cigányság állapotából és létfeltételeiből eredő válságtünetekre. Számos jel utal arra, hogy a megoldatlan és az adott feltételek között megoldhatatlan problémák feszítőereje működésbe hozza a szokásos bűnbakképző mechanizmusokat, és a cigányság a hivatalos propaganda által mesterségesen gerjesztett indulatok céltáblájává válik.

Az első, tiszavirág-életű Cigány Kulturális Szövetség (1957–61) feloszlatását követően két évtizeden át a lehetősége sem merülhetett fel annak, hogy a legnagyobb létszámú magyarországi kisebbség önálló intézményekkel rendelkezzék. Amikor a legkülönbözőbb párt-, állami és társadalmi szervek tárgyalták a „cigánykérdést”, amikor róluk, de a megkérdezésük, bevonásuk nélkül országos, megyei és helyi határozatok, intézkedési tervek tucatjai születtek, akkor senki sem vitatta, hogy egy jelenvaló, pontosan körülírható, súlyos társadalmi feszültségek forrását képező kisebbségről van szó. De mihelyt a jogok, az önálló intézmények vagy az érdekvédelem problémája felvetődött, azonnal terméketlen definíciós viták kezdődtek arról, hogy a cigányság miért nem elégíti ki a nemzetiség kritériumait, és ami addig nagyon gyakorlatiasan és világosan megragadható volt, az egyszerre képlékennyé, vitathatóvá és ködössé vált. Miközben a cigányokkal kapcsolatos problémák „kezelése”, nemegyszer drasztikus megrendszabályozása egyre jobban intézményesült (cigány vonalvezetői hálózat a rendőrség keretében, cigány bűnügyi nyilvántartás, a cigányügyi koordinációs bizottságok rendszere, cigányiskolák stb.), a politikai vezetés továbbra is megtagadta a cigányoktól azokat a lehetőségeket, amelyek a többi etnikai kisebbségnek rendelkezésére álltak. Jellemző, hogy az 1985-ös „megreformált” parlamenti választások során még azt sem tartották szükségesnek, hogy legalább egy „díszcigányt” szerepeltessenek azon az országos listán, amelyen az összes többi etnikai kisebbség képviselve volt.

De valószínűleg ez volt a korábbi politikai gyakorlat utolsó megnyilvánulása. A teljes csőd felismerése ugyanis stratégiaváltásra kényszerítette a politikai vezetést. Az új stratégia két meghatározó eleme: a rendőri elnyomás fokozása – a kmk[SZJ] szigorítása, illetve a szigorított javító-nevelő munka bevezetése pl. a dolog természeténél fogva elsősorban a cigányokat sújtja –, és az évtizedek alatt „megtermelt” csődtömeg áthárítása a cigányokra. A váltás valamikor 1984-ben kezdődött. Kimunkálásában jelentős szerep jutott a Hazafias Népfrontnak. Ahogy az egyik cigány értelmiségi megfogalmazta: „a Népfront belovagolt a cigányok életébe”. A koncepcióváltás egyik első terméke „A Hazafias Népfront szerepe a cigány lakosság segítésében” című 1984-ben született írásos anyag. Ebben az írásban már nyoma sincs a korábbi hasonló dokumentumokat jellemző lelkes optimizmusnak, a gondviselő állam csodatevő erejébe vetett hitnek, hiszen – mint írva vagyon –:

„A cigányság civilizációs és társadalmi-kulturális felzárkóztatásának programja ellentmondásos program. Ennek az ellentmondásnak része, hogy a cigányság életmódja történelmileg alakult ki, megváltoztatása egy-két nemzedék alatt nem végrehajtható. Ennek következtében másságuk még hosszabb időszakon át fennmarad. (...) abban az esetben, ha iskoláztatásuk nem javul meg lényegesen, a cigányság betagozódása a mai társadalmi struktúrába úgy mehet végbe, hogy a struktúra legalsó szintjén, leszakadva a nem cigányság jelentős részétől történik meg (...) Felzárkózásukat azonban, amely költségigényes folyamat, korlátozza nehéz gazdasági helyzetünk (...) aminek következtében a cigányságot mint az új közmegegyezés létrehozásában fontos szerepet játszó népcsoportot kell figyelembe vennünk.”


A lényeg némi fáradsággal még ezekből a páratlan nyakatekertséggel megfogalmazott, homályos mondatokból is kihámozható: a hatalom lemondott korábban sűrűn hangoztatott cigánymegváltó terveiről, nem hajlandó tovább bíbelődni ezzel a csődtömeggel, tudomásul kell venni, hogy a lényegi változtatás belátható időn belül nem is lehet cél, ergo jöjjön a közmegegyezés, vagyis egyék meg a cigányok, amit a politikai vezetés az elmúlt évtizedekben főzött. Nem csoda hát, ha az imént idézett dokumentum olyan húrokat kezd pengetni, amelyek eddig igencsak sértették a hatalom fülét:

„Egy etnikumot alkotó jelenségek együttes befolyása az etnikum kulturális arculatát alapvetően meghatározó társadalmi jelenségben, az etnikai öntudatban vagy identitásban jut kifejezésre (...) kiegyensúlyozott társadalmi környezetben az identitásalakulás sokfélesége természetes folyamat, egyik formájának erőltetése egyik fél részéről sem fér össze a humanitás eszméjével, ellenkezik a nemzetközileg elfogadott szabadságjogokkal.” A fogalmazásmód persze megint szimptomatikus. Hiába, nehéz úgy fogalmazni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Márpedig a „nemzetközileg elismert szabadságjogok” gyakorlásában azért kellő mérsékletet kell gyakorolni, annál is inkább, mert mint a dokumentumban írva áll:

„Az érdekkifejezésre felkészültek a cigányságnak ma még kis részét alkotják, alacsony számukból következően nem is láthatják el az etnikum tényleges képviseletét a mindennapi ügyekben.”



Miután a Hazafias Népfront a pártvezetés intenciói alapján ily módon lerakta az új stratégia ideológiai alapjait, haladéktalanul hozzálátott a cigányok bevonására épülő új közmegegyezés gyakorlati kimunkálásához. Első lépésként javasolta, hogy a HNF keretében hozzák létre az Országos Cigány Tanácsot (továbbiakban OCT), egyúttal tervezetet dolgozott ki, amely vázolta a létrehozandó OCT feladataival és működésével kapcsolatos elképzeléseket. A tervezet a fentebb idézett elvi állásfoglaláshoz hasonló kétértelműséggel fogalmazódott. Az első mondat szerint

„a Tanács célkitűzése a magyarországi cigány etnikum politikai érdekképviseletének biztosítása a HNF mozgalmi keretein belül”.

A második mondatban viszont ez áll:

„A Tanács az MSZMP politikája alapján más állami szervekkel és az egyházakkal (?) együtt látja el feladatát.”

A tervezetet írásban véleményezte a cigány értelmiség öt képviselője, az ún. munkabizottság. Joggal állapították meg, hogy „a megfogalmazás többértelmű”. Értelmezhető úgy is, hogy a HNF keretein belül

„szükség van a cigányság sajátos érdekeinek az érvényre juttatására”,

de úgy is, hogy

„a HNF a magyar társadalom előtt fölvállalja a cigányok érdekképviseletét és erre a célra hozza létre a bizottságot. Ha el akarjuk kerülni az illúziókat, ezt a kérdést el kellene dönteni”.

Nos, a munkabizottságnak – noha ők is igyekeztek taktikusan fogalmazni – a mézesmadzagnak szánt bombasztikus félmondatok mögött meghúzódó igazi szándékokat illetően nem volt különösebb illúziója:

„A javaslat némely pontja sejteti, hogy az érdekvédelemnél pontosabb megfogalmazásként érdekegyeztető tevékenység kezdeményezése az elsődleges cél. (...) Ugyanakkor ez a feladat felveti a kérdést (...), hogyan és hol artikulálódnak a cigányság sajátos helyzetéből adódó érdekek, nézetek, amelyek az érdekegyeztetés során kapcsolódnak vagy ütköznek az állami és társadalmi szervek képviselőinek véleményével és elvárásával. Véleményünk szerint az érdekek artikulálódása, vélemény kialakítása és ezek egyeztetése más szervek elvárásával egy bizottság szervezeti és működési lehetőségeit meghaladja. Nem tud a Tanács egyszerre a cigányok szószólója és az elfogadható kompromisszumok együttműködés kimunkálásának színtere lenni.”

Az írásos vélemény megfogalmazói tehát megpróbálták világossá tenni azt, amit a tervezet szerzői igyekeztek homályban hagyni. A HNF funkcionáriusai által gyártott tervezet pl. azt javasolta, hogy a létrehozandó OCT egy kötött létszámú (35 fős) testület legyen, amelyben a megyék többsége egy, a „legcigányosabb” megyék és Budapest két fővel képviseltetné magát. Ezen kívül részt venne a Tanács munkájában a leginkább érdekelt állami szervek egy-egy képviselője, és néhány „a témával foglalkozó szakértő”. Majd a javaslat leszögezte, hogy

„a Tanács tagjai az etnikum képviseletében vesznek részt a Tanács közös munkájában”.

A véleményezők úgy ítélték meg, hogy egy ily módon létrejövő testület egyrészt a tisztázatlan és erősen korlátozott hatáskör, másrészt a tagok kiválasztási mechanizmusa miatt semmiképpen sem tekintheti magát a cigányok képviseleti szervének. Mondjuk az Egyházügyi Hivatal vagy más állami szerv OCT-be delegált munkatársa eleve nem tölthet be képviseleti szerepet.

De erős kétségek merülnek fel a „területi elv” alapján bekerülő tagokkal szemben is. Mert – mint írják – „a Tárcaközi Koordinációs Bizottságnak sok rossz tapasztalata van a megyék által küldött cigány »képviselők« munkájáról, mivel a szükséges információk hiányában, illetve alkalmatlanság miatt gyakran személyes ügyeik képviseletében és a cigányok szidalmazásában merült ki tevékenységük”. E félelmek már csak azért is jogosak voltak, mert a HNF javaslatában egyetlen szó sem szerepelt kiválasztásuk módjáról és felelősségük tartalmáról (kijelölés, beszámoltatás, visszahívhatóság). Mint ahogy a tervekben szereplő OCT-vezetőség, megyei és helyi testületek megválasztásának módjáról, az OCT összehívásával kapcsolatos jogkörökről és számos más „részletkérdésről” sem kívántak említést tenni a tervezet készítői.

A cigány értelmiségiekből álló munkacsoport „levelét megírta”, de érveiket és szempontjaikat senki sem vette komolyan. Az OCT sorsa a HNF illetékes funkcionáriusa, Vass Csaba és a pártközpont közötti egyeztető tárgyalásokon dőlt el. 1985 tavaszán – lényegében az eredeti javaslatban szereplő feltételekkel – megalakult az új testület. Elnöke a cigány értelmiséget reprezentáló Daróczi József, titkára pedig a HNF egyik funkcionáriusa, Szigeti László lett. A tagok kiválasztása teljes mértékig igazolta az „5 fős munkacsoport” borúlátó jóslatait. A területi „küldöttek” a megyei vezetésnek elkötelezett, ugyanakkor teljesen felkészületlen, önálló kezdeményezésre alkalmatlan embereknek bizonyultak. A későbbiekben megyei vajdának nevezték őket, és a föntről lefelé építkező logika alapján rájuk bízták a megyei cigánytanácsok megszervezését. A „vajda” titulust szimbolikusnak kell tekintenünk. A fogalomhoz ugyanis mindenféle romantikus képzetek tapadnak. Sokan azt képzelik, hogy a vajdák valamikor a cigány közösségek választott vezetői voltak, s a funkciót ennek megfelelően a cigány hagyományokban gyökeredző autentikus cigány intézmények tartják. A valóság ezzel szemben az, hogy a vajdaság a nem cigány társadalom találmánya. Vajda csak abból lehetett, aki élvezte a hatóság bizalmát, hiszen neki kellett közvetítenie a hatóságok akaratát a cigányok felé. A cigányvajda a legjobb esetben is csak a kompromisszumok embere lehetett, de gyakran előfordult az is, hogy vamzerként funkcionált. Teljesen indokoltnak tűnik tehát a fogalom és vele együtt a funkció felelevenítése. Az OCT egyik tagja például, amikor megbízták a megyei cigány tanács megszervezésével, a megyei első titkártól, tanácselnöktől és rendőrkapitánytól kért tanácsot, kiket is vegyen maga mellé a testületbe.

Nem sokkal az OCT megalakulása után az illetékesek újabb cigány intézmény létrehozását kezdeményezték. Azoknak a cigány értelmiségieknek, akiket a szervezőmunkába kívántak bevonni, az alábbi szövegű meghívót kézbesítette a posta:

Kedves ... Elvtárs!

Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának a magyarországi cigány lakosság helyzetével és időszerű feladataival foglalkozó, 1984. október 2-án kelt határozata értelmében megkezdtük – a Hazafias Népfront Országos Titkárságával és a Minisztertanács Tanácsi Hivatalával együttműködve – a „Magyarországi Cigány Művelődési Közösségek Egyesülete” létrehozásával kapcsolatos előkészítő munkálatokat.

Az Egyesület megalakulását szeretnénk segíteni az Előkészítő Bizottság összehívásával, melynek alakuló ülésére – 1985. július 19-én 10 órára – ezúton meghívom.

Az ülés helye: a Művelődési Minisztérium (Budapest V., Szalay u. 10–14.) III. em. 12–13. sz. tanácsterme.

Egyúttal mellékeljük az Egyesület alapszabály-tervezetét. Megjelenésére és aktív közreműködésére számítunk.

Budapest, 1985. június 6.

Elvtársi üdvözlettel:
Dr. Kormos Sándor főosztályvezető














A mellékelt tervezet a többek között a következőkben határozza meg az Egyesület célját és jogállását (?):

– tevékenységével járuljon hozzá a cigány lakosságot érintő párt- és állami határozatokban megfogalmazott oktatási-kulturális célkitűzések megvalósításához;

– kulturális szervező, felvilágosító-nevelő munkával segítse a cigány lakosságot társadalmi beilleszkedési gondjainak csökkentésében;

– segítse a művelődési hátrányok fölszámolását;

– az Egyesület céljának elérése érdekében a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája alapján az állami és társadalmi szervekkel együttműködve látja el feladatát;

– az Egyesület, valamint az állami, illetőleg a társadalmi szervek kapcsolatainak tartalmát, formáit és módszereit a mindenkori feladatok jellege határozza meg;

– az Egyesület a magyarországi cigány lakosságot érintő művelődési döntések előkészítése és végrehajtása során az állami és társadalmi szervek felkérésére vagy saját kezdeményezésből véleményt nyilvánít, illetve azoknál intézkedést kezdeményezhet és javaslatot tehet.











Az Előkészítő Bizottság alakuló ülésén 17-en vettek részt. Bevezetőjében Kormos Sándor igyekezett kész tények elé állítani a megjelenteket. Hangsúlyozta, hogy a „szövetség” elnevezés ne tévesszen meg senkit, a létrehozandó intézmény kulturális egyesületként fog működni. Közölte továbbá, hogy az Egyesület támogatására évi 3 millió Ft-ot szánnak.

Ezt követően azonban a megbeszélés váratlan fordulatot vett. A jelenlévő cigány értelmiségiek közül hárman (Bari Károly, Daróczi Ágnes és Zsigó Jenő) félresöpörték a felsőbbség által kimunkált koncepciót és radikálisan új elképzelésekkel álltak elő. Kijelentették, hogy a többféle és erősen korlátozott jogkörű testület (OCT, Kulturális Szövetség) helyett egyetlen megfelelő súlyú, jog- és érdekvédelmi feladatokat is ellátó, képviseleti elvek alapján működő szervezetre lenne szükség. Egy ilyen szervezet létrehozásának alapfeltétele, hogy a cigányságot ismerjék el nemzetiségnek, és ennek megfelelően biztosítsák számára a nemzetiségi jogokat. E jogok meghatározásakor nem a Magyarországon aktuálisan létező nemzetiségi jogokból kell kiindulni, hanem a nemzetközileg elismert kisebbségi jogokat kell alapul venni. A létrehozandó szervezet státusát e jogok alapján kell meghatározni. A szövetség tagjai választott képviselők, akik a cigányoknak tartoznak felelősséggel, és ezen az alapon bármikor visszahívhatók. Gondoskodni kell arról, hogy a magyarországi cigányok különböző csoportjai a számarányuknak megfelelő képviselethez jussanak. Az ily módon létrejövő testület delegálna azután tagokat minden olyan fórumra – pl. a Cigányügyi Koordinációs Bizottságokba –, ahol cigányokat érintő döntések születnek. A hárommilliós költségvetés elfogadhatatlan. Manapság közepes méretű művelődési házak működnek ennyivel. Először azt kell eldönteni, hogy milyen feladatokat lásson el az új szervezet, mert csak a tennivalókból kiindulva lehet – szakértők bevonásával – kiszámítani a reális költségigényeket. A szövetség létrehozását egy előkészítő kongresszus összehívásának kellene megelőznie. Megfelelő országos hírveréssel a szükséges létszámot biztosítani lehetne, sőt esély volna arra is, hogy eddig ismeretlen, új arcok tűnjenek fel, és megszűnjön végre a „díszcigány” státus.

A három javaslattevő arra kérte Kormos Sándort, hogy közvetítse a felsőbb szervek felé álláspontjukat, mert ők csak ilyen feltételekkel hajlandók tárgyalni. A megbeszélés irányítói (Kormos Sándor és Vass Csaba) szavazásra bocsátották a kérdést: az Előkészítő Bizottság megbízza-e Kormost az ismertetett álláspont képviseletével. A résztvevők 12:5 arányban igennel szavaztak. (Kormos, Vass Csaba és Göndör Péter – utóbbi a KB-t képviselve – természetesen a javaslat ellen szavazott.)

Néhány héttel később Kozák Istvánné, az Országos Cigány Koordinációs Bizottság főállású titkára megkérte Zsigó Jenőt, hogy keresse meg őt a munkahelyén, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalában. Zsigó eleget tett a kérésnek. Kozákné kifejtette, hogy mennyire szeretnék, ha Zsigó funkciót vállalna a majdani Cigány Szövetségben. Zsigó közölte, hogy a hivatalos tervezetekben szereplő feltételek mellett erre nem hajlandó. Kozákné sajnálatát fejezte ki, hogy éppen azok az emberek nem akarnak együttműködni, akik a legalkalmasabbak lennének a feladat ellátására.

A következő bizottsági ülésre 1985. szeptember 4-én került sor. Itt Kormos a pártközpont intencióinak megfelelően közölte, hogy az előző alkalommal előterjesztett javaslatcsomagot elutasítja. Csak az OCT mellett működő, egyesületi jogállású, kulturális célokat szolgáló intézmény létrehozására van lehetőség. Majd ismét szavazás következett: ilyen feltételekkel ki akarja a Szövetséget? Az arány megfordult, a jelenlevők 13:4 arányban úgy döntöttek, hogy elfogadják a diktált feltételeket. Ezt követően Kormos ultimátumot intézett az ellenszavazatok gazdáihoz: „Aki ezzel nem ért egyet, hagyja el a termet!” A felszólításnak csak Osztojkán Béla tett eleget. A többiek maradtak, sőt újabb kifogással éltek: „Ha csak egyesületi jogkörről lehet szó, akkor miért akarják a létrehozandó intézményt Szövetségnek nevezni.” Színpadias külsőségek közepette újabb szavazás következett: a többség úgy határozott, hogy elfogadja a Szövetség elnevezést. Ezek után az alapszabály-tervezet vitája formalitássá degradálódott. Zsigó Jenő és Daróczi Ágnes mindenesetre kijelentették, hogy az előterjesztett változatot elfogadhatatlannak tartják.

A „radikálisok” az ülésen tehát kisebbségbe szorultak, sőt egyértelmű vereséget szenvedtek, de a Bizottságon kívül akadtak azért szövetségeseik. Többek között Lakatos Menyhért, az egyik legismertebb cigány értelmiségi. Lakatost azért nem hívták meg a Bizottságba, mert nem sokkal korábban interjút adott a párizsi Le Monde-nak, és ebben olyasmiket talált mondani, amitől egy időre nemkívánatos személlyé vált. A „radikálisok” tájékoztatták Lakatost a bizottsági ülésekről, Lakatos pedig teljes egyetértéséről és szolidaritásáról biztosította őket. A bizottsági kudarcot követően négyen együtt próbáltak új stratégiát kialakítani. Első lépésként levelet írtak Kádár Jánosnak. Ebben röviden ismertették a „cigány intézmények” megszervezése körüli manipulációkat, és némi demagógiával igyekeztek kimutatni a párthatározat szelleme és a gyakorlati megvalósítás között feszülő ellentétet. A mögöttes szándék persze az volt, hogy nyílt színvallásra kényszerítsék a pártközpontot. Abban mindenesetre megállapodtak, hogy csak együtt hajlandók bárkivel tárgyalni. Magára a levélre semmilyen formában nem kaptak választ, ellenben Lakatos Menyhértet – természetesen egyedül – Radics Katalin kisvártatva behívatta a pártközpontba, és fölajánlotta neki a leendő Cigány Szövetség elnöki tisztét. A Radics Katalinnal folytatott tárgyalás után Lakatos kifejtette cserbenhagyott harcostársainak, hogy: „Gyerekek, értsétek meg, nincs más lehetőség, ezt el kell fogadni!” Ezzel a csata végérvényesen eldőlt.

A következő hónapok kulisszák mögötti manőverekkel és pozícióharcokkal teltek el. A magára maradt „radikális triász” felkereste Aczél Györgyöt, hogy föltárja a Szövetség szervezése körül uralkodó tarthatatlan állapotokat, és a segítségét kérje ezek fölszámolásához. Aczél megígérte, hogy közvetíti panaszukat az illetékesekhez, de a beszélgetésnek nem lett semmiféle kézzelfogható eredménye. Noha a „presszó-beszélgetések” során a fejleményeket figyelemmel kísérő cigány értelmiségiek közül többen igazat adtak a „radikálisoknak”, nyilvánosan egyikük sem merte képviselni ezt az álláspontot. Igaz, ebben az időszakban erre nem is nagyon volt lehetőség. A viták magántársaságokban zajlottak, képtelenebbnél képtelenebb híresztelések keltek szárnyra, és senki nem tudott semmi biztosat. Nem csoda hát, ha a potenciális vezérek, Lakatos Menyhért és Daróczi József között is lappangó ellentét alakult ki. Ők voltak a vezető posztok várományosai, és mindketten egy kicsit a másik rovására igyekeztek megszervezni a maguk táborát. Sőt, Daróczi mint az OCT elnöke, a pozíció kínálta előnyöket kihasználva megpróbált „bankot robbantani”: levelet írt Kormos Sándornak, amelyhez 17 támogató aláírást gyűjtött „párthívei” köréből. A levélben az aláírók fölajánlották, hogy készek a Cigány Szövetség azonnali megalakítására. Sietségüket azzal indokolták, hogy nem szeretnék veszni hagyni az elvileg már abban az évben is rendelkezésre álló költségkeretet. A kísérlet nem járt eredménnyel, s kevéssel később Lakatos Menyhért és Daróczi József szervezőként már együtt szignálták azt a meghívót, amely a kulisszák mögötti küzdelmek korszakát lezárva ismét nyilvános megbeszélésre invitálta az érdekelteket.

Az újabb előkészítő tanácskozásra 1986. február 11-én került sor a TIT országos központjának tanácstermében. A meghívó emelkedett hangvétele –

„Ehhez a nagy és a cigányság történelmét formáló munkához kérjük kedves barátunk segítségét...” – arra enged következtetni, hogy a szervezők átérezték a pillanat felelősségét. De a résztvevők összetétele erre nem nyújtott teljes garanciát. Sokan azok közül, akik korábban szavazataikkal fontos kérdéseket döntöttek el, ide már nem jöttek vagy nem jöhettek el, ugyanakkor szép számban jelentek meg olyanok, akik most kapcsolódtak be az előkészítő munkába, és fogalmuk sem volt az előzményekről. Az egyik résztvevő ezt utólag úgy fogalmazta meg, hogy többségben voltak a „kibicek”, „mazsolák” és „díszcigányok”. A „radikálisok” nevében ezúttal Bari Károly olvasott fel egy korábbi álláspontjukra épülő, de írásban előre megszövegezett és minden addiginál kidolgozottabb javaslatot. A többiek azonban „Mit akarnak ezek, Cigányországot?” felkiáltással félresöpörték az egész próbálkozást. A jelenlevők túlnyomó többsége, függetlenül attól, hogy korábban mit gondolt vagy gondolt-e egyáltalán valamit, tudomásul vette, hogy a Cigány Szövetség csak a hatalom diktálta keretek között jöhet létre, és ezért teljesen fölöslegesnek tartotta az elvi vitát. Ebben a szituációban Bariék fellépésének kizárólag gesztusértéke lehetett, noha utólag és négyszemközt néhányan igazat adtak nekik, hozzátéve, hogy elképzeléseiknek pillanatnyilag nincs semmi realitása, hiszen egy egyelőre eldöntött játszma folyik. Mégsem szabad kivonulni, egyrészt azért, hogy a még nagyobb „szart” el lehessen kerülni, másrészt, hogy a későbbiekben megpróbálkozhassanak a keretek tágításával. A „radikálisoknak” viszont az volt a véleményük, hogy a tanácskozás résztvevői jámbor birkaként viselkedtek, és felelőtlenül elszalasztották a „történelmi pillanatot”, amelyben módjuk lett volna a cigányság tényleges érdekeit képviselni. Egyikük a helyzet jellemzésére még azt a drámai kijelentést is helyénvalónak találta, hogy: „Innen számítható a magyarországi cigányok tragédiája.” Az ülésen a radikálisok és a többség gyorsan kifulladó vitáját követően Kormos Sándor és Daróczi József jelöltjeit elfogadva megválasztották a Szövetség megalakulását előkészítő szervező bizottságot. Valaki ugyan némi cinizmussal Zsigó Jenőt is javasolta a bizottságba, mondván, hogy „legyen benne egy ezek közül a tiszta akaratú emberek közül is”, de ezt senki sem vehette komolyan. A megválasztott bizottság – Daróczi József, D. Magyar Imre, Lakatos Menyhért, Nyári László és ifj. Sánta Ferenc – megbízást kapott, hogy haladéktalanul lásson hozzá a követlen előkészületek megszervezéséhez.


Most, hogy a Cigány Szövetség megalakulása kézzelfogható közelségbe került, elérkezettnek látszott az idő arra, hogy a terveket megismertessék a szélesebb cigány közvéleménnyel. A lehetőséget a Cigány Olvasótábor Vezetők Országos Tanácskozása teremtette meg, amelyet ugyancsak 1986 februárjában tartottak meg Gárdonyban. Ide meghívták az OCT tagjait is, akik mint kiderült, mindaddig jóformán semmit sem tudtak a szövetség körüli fejleményekről. A találkozón a tulajdonképpen már befejeződött meccs visszajátszása folyt pszichodrámára emlékeztető teátrális előadásban. Lakatos Menyhért nyíltan és élesen szembefordult korábbi harcostársaival. Kijelentette, hogy a „radikálisok” becsapták, mert szándékosan félretájékoztatták azokról az előkészítő bizottsági ülésekről, amelyeken nem vett részt. „Egyébként sem ártana utánanézni ezeknek az embereknek, akik itt szembehelyezkednek a hivatalos politikával.” Vass Csaba megdicsérte Lakatos Menyhértet, mert volt ereje szembenézni a hibáival és fölmérni, hogy a radikális triász milyen sötét játékot játszott vele, amikor meghamisította a tényeket. Ezek az emberek ellenzéki nézeteket képviselnek és a bajkeverés a céljuk. Egyébként is a cigányság sokkal többet nyert a kulturális szövetséggel, mint amennyit a nemzetiségi jogokkal és intézményekkel nyert volna. Zsigó Jenő és Daróczi Ágnes – Bari Károly ezen a találkozón nem vett részt – ugyan itt is megpróbálták kifejteni álláspontjukat, de nem tudták fölvenni a versenyt a lényegesen ismertebb és ennélfogva népszerűbb Lakatos Menyhérttel és Daróczi Józseffel, akik ráadásul nem éppen sportszerű eszközöket is bevetettek a siker érdekében. A gárdonyi találkozó logikus folytatásaként valóságos rágalomhadjárat indult a radikálisok ellen. A rágalmak egy részéről később kiderült, hogy személyesen Vass Csaba terjesztette őket.

1986. június 12-én megtartották a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége alakuló ülését. Ezen az ünnepélyes aktuson több mint százan jelentek meg. Többségükben jóindulatú kívülállók, akiket áhítattal töltött el a tudat, hogy itt cigányok alapítanak intézményt cigányoknak és fogalmuk sem volt az előzményekről. Az ülés az alapszabály-tervezet vitájával kezdődött volna. Az erre az alkalomra ismét átdolgozott tervezetbe a már ismert passzusokon túl fontosnak tartották belevenni, hogy

„a Szövetség etnikumán belül végezzen alapos felmérő munkát a cigányság szellemi szintjének emelése ügyében”,

hogy

„a Szövetség kötelezettségeiből eredően célkitűzéseit, etnikumának érdekeit a társadalom ideológiájával (...) és a szocialista kultúra érdekeivel egyezteti”,

hogy

„a kulturális programok mellett egyenlő értéket kap a munkaerkölcsre és tartós munkaviszonyra való nevelés”,

stb. Viszont egyetlen szó sem szerepelt arról, hogy hogyan lehet valaki a Szövetség tagja, vagy hogy miként történik a vezetőség megválasztása. De az alapszabályra igazán senki sem figyelt oda. Az az egy-két módosító javaslat, ami elhangzott, inkább gyöngítette, mint erősítette az amúgy is gyenge lábakon álló szöveget. Kormos Sándor kifejtette, hogy a cigány művelődési közösségek legyenek a szocialista normarendszer elsajátításának a terepei, a hozzászólók többsége pedig azzal volt elfoglalva, hogy hűségnyilatkozatot tegyen a KISZ-nek és a Pártnak. Az egyik ilyen hozzászóló Farkas Pál volt, aki jelentős KISZ-funkcionáriusi múltra tekinthetett vissza és akkortájt szabadult az előzetes letartóztatásból. Később ő lett a Szövetség mellett működő havilap, a Romano Nyevipe megbízott főszerkesztője. A hűségnyilatkozatok hosszú sorát csak néha szakította meg egy-egy érdemi hozzászóló.

A radikálisok nevében Daróczi Ágnes olvasott fel egy újabb memorandumot:

A cigányok ma sem tudják, mert nem mondták meg nekik, hogy mit nyerhetnek és mit veszíthetnek e látszatszervezetek létrehozásával. Az OCT „küldöttei” kijelölt emberek, most itt egy egyesület alakul, amit szövetségnek fognak nevezni. A felmérések szerint sokan 300 ezer magyar állampolgár kiirtásában látják a „cigánykérdés” megoldását. Lakatos Menyhért, Péli Tamás és Daróczi József a szőnyeg alá söprik a problémákat. Ki döntötte el így a kérdést, hogy ezek a szervezetek legyenek az „érdek-képviseleti szervek”, egyetlen egységes nemzetiségi szervezet helyett. Itt most megbízhatóan féken tartható embereknek adnak egy látszatszervezetet. Ez egy lépés előre, de két lépés hátra. Az erőforrás a cigány emberek öntudata és méltósága legyen! Készüljön új határozat, mely az egyenlőség alapján nemzetiségnek ismeri el a cigányságot. Pillanatnyilag a társadalom közös felelősségvállalása helyett a felelősséget áthárítják a cigányokra. A Kulturális Szövetség azonnali megalakítása helyett válasszunk embereket, akik újabb tárgyalásokat kezdenek! Az itt lévők egyéni felelőssége is, hogy ki hogyan dönt. Én egy egységes nemzetiségi szervezet mellett foglalok állást.

Ne próbáld magad a többség képviselőjének feltüntetni! – kiáltotta Lakatos Menyhért, amikor Daróczi Ágnes befejezte a felolvasást. Majd Daróczi József ragadta magához a szót! „Ez nagyon szép előadás volt Ági! Kár, hogy ilyen kevés az idő és több hozzászólásra már nincs lehetőség. Utolsónak Vass Csaba kíván szólni.” Vass Csaba kifejtette, hogy a Kulturális Szövetség önmagában nem elég, de ott van az OCT, amely tágabb érdekképviseleti szerepet tölt be, a TIT-nek is van már cigány szakosztálya, hamarosan meglesz a cigányújság és a cigánymúzeum, s ez az öt együtt lényegesen több, mint egy nemzetiségi szövetség. Egyébként ő a maga részéről főhajtással tiszteleg Daróczi Áginak, ennek a bátor asszonynak. Az ügynek sok ilyen elhivatott emberre van szüksége. Vass Csaba hozzászólásával a vitát befejezettnek tekintették, noha még többen szerettek volna beszélni. Az ülés ügyrendje szerint a hozzászólási szándékot írásban előre be kellett jelenteni. A gyakorlatban azonban ezt az elvet nem sikerült következetesen betartani. Többen előzetes bejelentés nélkül is hozzászólhattak, mások viszont azzal együtt sem. Zsigó Jenő például egyáltalán nem kapott szót. Amikor úgy tűnt, hogy nem is fog, fölállt, hogy beszélni szeretne. Az elnökség közölte, hogy erre már nincs lehetőség, mindjárt itt az ebédidő és addig még le kell bonyolítani a szavazást is. De mivel Zsigó továbbra is ragaszkodott a hozzászóláshoz, felborult a rend. Ekkor felpattant Kormos Sándor és közölte, hogy aki a közös megegyezéssel kialakított álláspontot nem fogadja el, az hagyja el a termet. Zsigó azt felelte, hogy az eljárást törvénytelennek tartja, továbbra is hozzá akar szólni, és nem hajlandó engedelmeskedni a felszólításnak. Akkor rendőrt hívok! – kiabálta magából kikelve Kormos elvtárs. Elszabadult a pokol. Mindenki mondta a magáét, Kormos föl-alá rohangált, az ülést nem lehetett folytatni. Végül, a negyedórás általános hangzavart és cirkuszt követően Zsigó Jenő és Daróczi Ágnes néhány szimpatizáns kíséretében elhagyta a termet. A többiek megválasztották a 11 tagú elnökséget, s ezzel az alakuló közgyűlés véget ért.

A Kulturális Szövetség tehát megszületett. Megválasztották az elnököt (Lakatos Menyhért), az elnökhelyettest (Péli Tamás) és kinevezték a titkárt (Daróczi József). Csak az nem volt egész világos, hogy kik a tagok. A tagfelvétel módjáról az alapszabály nem rendelkezett, s a gyakorlatban sem sikerült megbízható eljárást kialakítani. Egyesek az alakuló ülés után kifizetett útiköltség ellenében odabiggyesztett aláírást tekintették belépési nyilatkozatnak. Mások ezt nem tartották elfogadható megoldásnak. Néhányan az alakuló ülés után nyújtottak be tagfelvételi kérelmet, ők máig nem kaptak választ. Az elnökség úgy döntött, hogy az 1987. december 12-re meghirdetett első közgyűlésen tiszta vizet önt a pohárba. Ennek érdekében alapszabály-módosító javaslatot készítettek. A javaslat lényege, hogy a tagfelvétel kérdésében az Elnökség dönt. Elutasítás esetén jogorvoslatra nincs lehetőség. Magyarán: az Elnökség tagjainak módjuk van megválogatni azokat, akik a későbbiekben majd eldöntik, hogy meghagyják-e őket tisztségükben, avagy megvonják tőlük a további bizalmat. Nem tudjuk, mi lett a javaslat sorsa, de az tény, hogy a Szövetség történetének első közgyűlésén mindössze 26-an vettek részt. Azt sem tudjuk, hogy milyen alapon és hány embernek küldtek meghívót, a szövegben mindenesetre felhívták a címzettek figyelmét arra, hogy „a közgyűlésen való részvétel szigorúan meghívóhoz kötött”. Akik mégis megpróbáltak bejutni, azok pórul jártak.

Mint látható, a közmegegyezést a cigányokkal viszonylag rövid idő alatt sikerült nyélbe ütni. Nem csoda hát, hogy Vass Csaba, aki végig ott bábáskodott a cigányintézmények megszületésénél, 1987. november 23-án a Közgazdasági Egyetemen tartott előadásában igen elégedetten nyilatkozott az elért eredményekről:

„Az én megítélésem szerint ma a cigányoknak – remélem nem fognak a nemzetiségek, amiatt, amit most mondok, akcióba kezdeni – nagyobb szervezeti lehetőségeik vannak, mint akármelyik nemzetiségnek. Ezt azért tudom felelősen mondani, mert (...) a nemzetiségi kérdéssel a Művelődési, illetve Kulturális Minisztériumban 10 éven keresztül foglalkoztam. A nemzetiségi szövetségek kulturális szövetségek, amelyeknek elsősorban oktatási és folklórral összefüggő tevékenységük van. Ezen a határon jószerével nem léphetnek túl. Ez a magyarországi cigányoknak az MCKSZ-ben és a lappal rendelkezésére áll. De ezen kívül van a cigányoknak az Országos Cigány Tanácsa, amely érdekképviseletre jogosult, nemcsak kulturális kérdésekben, hanem minden kérdésben, így azt tudom mondani, ha elismernék a cigányokat nemzetiségként, akkor lényegében nem változna semmi. A jogai a cigányságnak ettől lényegében nem nőnének meg. A lehetőségei sem nőnének meg igazán!”

Lakatos Menyhért, az MCKSZ elnöke valószínűleg teljesen egyetért Vass Csabával, hiszen a Nógrád című lap 1987. augusztus 8-i számában azt nyilatkozta, hogy

„A cigányság mint etnikum sem érett. Hátráltatna, ha nemzetiségként kezelnének bennünket.”

És a cigány intézmények jelenlegi tisztségviselői, a magyarországi cigányság hivatalosan elismert „képviselői” valószínűleg abban sem látnak semmi kivetnivalót, amit Vass Csaba a fentebb idézett előadásban a cigányok szociális helyzetéről mondott:

„Az én megítélésem szerint a cigánykérdés megoldása nem szociálpolitikai, hanem politikai kérdés. Szociálpolitikai eszközöket természetesen alkalmazni kell, de a kérdésre sincsen jó hatással. Egyfelől vannak a cigányságnak olyan rétegei, akik kitanulják azt, hogy hogyan lehet a szociálpolitikai kedvezményekhez hozzájutni több forrásból is. Ezek a viszonylag igénytelenebb rétegei a cigányságnak, és ezeket a kisebb összegeket, amelyeket több forrásból rendszeresen tudnak fölvenni, ezeket egyáltalán nem a fölemelkedésre használják. Megint az OCT belső ítéletét mondom: van egy olyan rétege a cigányságnak, amelyik hozzájut ezekhez a szociálpolitikai támogatásokhoz, de elissza ezeket az összegeket. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem lehet általánosítani. Nem lehet azt mondani, hogy a cigányoknak ne adjunk pénzt, mert elisszák. Akkor sem lehet ezt mondani, hogy ha a cigányság vezetői közül is vannak, akik ezt mondják. Én voltam az MCKSZ-nek előkészítő ülésén egy olyan alkalommal, amikor majd leestem a székről. Arról volt szó, hogy a Szövetség kap 8 millió forintot (az 1987. évi költségvetési támogatás 4 millió 825 ezer Ft volt. – A szerkesztőség), mire fordítsák ezt? Volt olyan, aki azt mondta, hogy a képzőművészek és írók finanszírozására fordítsuk, mert ha az egyes cigányoknak adjuk, akkor azok el fogják inni. Ezt egy nagyon jeles, vezető személyisége mondta a cigányságnak. Se vele, se azokkal, akik azt mondják, hogy a cigányok elisszák a szociális támogatást, nem értek egyet. Inkább érvényes az, hogy a cigányságon belül tényleg csak azok, akik a legalsó rétegekhez tartoznak, azok mennek el fölvenni a pénzeket. Akik kicsit följebb vannak, azok inkább szegények maradnak, de nem mennek kuncsorogni, kérni. Ez rossz hatást vált ki a másik oldalról is, mert azt mondják a nem cigányok, hogy nem dolgoznak a cigányok, és mégis megfizetjük őket, és mégis kapják a pénzt. Ezzel együtt azt mondom, hogy azoknak, akik valóban rászorulnak, azoknak meg kell kapniuk a szociális támogatást. Kik azok, akik rászorulnak. Nem azok, akik elisszák a pénzt, hanem azoknak a gyerekei. Így megválasztani a formát, ahogy a szociális támogatást kapják, kellene tudni jól. (...) Még a szegények arányára vonatkozóan: attól függ, hogy kit nevezünk szegénynek. Ha a magyarországi viszonyokhoz számítjuk a szegényeket, akkor más arányszám jön ki, mint ha a cigányság belső értékrendje szerint minősítünk. A 380 ezer vagy 500 ezer magyarországi cigányból kb. 30-40 ezren élnek a hagyományos putris viszonyok között. Ez mondjuk 12 százalék, ha 380 ezret számítok, ha 500 ezret, akkor valamivel kevesebb. Ha számításba veszem azt a szegénységnél, amit relatív deprivációnak szoktak nevezni, hát akkor az a cigányságnál nem értelmezhető, mert a relatív depriváció az európai társadalmi, gazdasági, kulturális státuson belüli elhelyezkedéseket jelenti. Ez nem alkalmazható a cigányság jó nagy részénél. Ha a minimális kereseteket veszem figyelembe, azaz a létminimumot számítom – ez olyan 2800-3000 Ft körül van, hogy hol tart most, azt nem tudom pontosan, én inkább olyan 3200-ra becsülöm – akkor alig valamivel magasabb, mint a magyaroknál, ahol megint csak nehéz számokat mondani.”

Noha nem teljesen világos, hogy kik isszák el a pénzt és kik nem, továbbá, hogy két ismeretlen szám miért egyenlő többé-kevésbé egymással, azt mindenesetre nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar cigányok jogai végre világos megfogalmazást nyertek. A cigányok etnikai különállása olyannyira polgárjogot nyert, hogy a továbbiakban nem kell az össztársadalom mércéjét alkalmazni rájuk, elég, ha a maguk belső (értsd ázsiai normáknak megfelelő) mércéjével mérjük őket. Ebben az esetben máról holnapra megszűnik az összes kisebbségi érzésük, és immár büszkén vallhatják magukat a haza egyenrangú polgárainak. E belső értékrend ápolásában Vass Csaba szerint fontos szerep hárul a vajdára, akinek

„az a feladata, hogy a (cigány) társadalom belső rendjét, belső szabályozóit tartsa karban. Ez egy elemien közösségi szervezet, nyilvánvaló, hogy a vezetője is a közösség érdekében vezeti a közösséget. Ha a közösség érdekeit veszélyezteti valamelyik csoport vagy valamelyik egyén, akkor, ha mérlegelnie kell, adja-e át azt, aki valamilyen, a külső környezet törvényeibe ütköző cselekedetet követett el, vagy vállalja a közösség veszélyeztetését, talán úgy fog dönteni, hogy átadja az egyént vagy csoportot a külső törvénykezésnek, hogy általa megmenthesse a közösséget. Lehet ezt az értékrendet elítélni, spicliskedésnek is nevezni, mindenesetre a közösség érdekében való önszabályozás is benne van ebben a cselekedetben, és nem biztos, hogy spicliségről van szó. Magát a spicliséget, azt mondanom se kell, minden normális ember elítéli, így tehát létrejön egy olyan szabályozási módja a cigányság életének, amely jól kidolgozott normákra és intézményekre épül rá.”

Minden jel arra mutat, hogy ennek az öntörvényű szabályozási módnak a megszilárdításában számítani lehet az elmúlt években megteremtett cigány intézmények tisztségviselőire. Mezei István, az OCT titkára 1988. január 11-én a Petőfi Rádió Napközben című adásában például a következőket nyilatkozta:

„Az Országos Cigány Tanács keretében megalakult a Bűnmegelőzési Csoport. Dr. Báncsik István ennek a tudora, ő maga is rendőr, rendőrtanár. És ennek a munkája az volna, hogy megelőzze a bűnözést. Bízunk abban, hogy megyei szinten is meg tudjuk alakítani a bűnmegelőző csoportokat, és a rendőrséggel karöltve – vagyis a hatóságokkal – dolgozhatunk majd. És a (Cigány) Szövetséggel is együtt akarunk működni ezen a téren, hiszen egy cél érdekében dolgozunk.”

Oláh József, az OCT egyik tagja ehhez még hozzátette:

„A csoportoknak bűnmegelőző, felvilágosító szerepe lenne, és megfogalmazódott az a gondolat is, hogy esetleg cigány származásúakból, ahol nagyobb településen vannak, egy önkéntes rendőri csoportot létrehozni.”

Joggal reménykedhetünk abban, hogy a bűnmegelőzési csoportok létrehozásával a cigányság érdekvédelme teljessé válik.




















































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon