A ’80-as évek elejére egyértelművé vált, hogy a durván húsz év óta változatlan elvek alapján működő hivatalos „cigánypolitika” teljes csődállapothoz vezetett. Ez a politika, miközben sikerült tökéletesen szétvernie a hagyományos közösségi szervezőerőket, az „asszimiláció”, az „integráció”, a „beilleszkedés” és a „felemelkedés” szépen hangzó és sűrűn hangoztatott célkitűzéseiből gyakorlatilag semmit sem tudott megvalósítani.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 41 hét
10 év 14 hét
10 év 18 hét
10 év 18 hét
10 év 19 hét
10 év 20 hét
10 év 20 hét
10 év 22 hét
10 év 22 hét
10 év 23 hét