Át Budára
– Hetvenezer embert várunk a Múzeum kertbe – mondta az MSZMP munkatársa
– Maximum harmincezren lesznek a Petőfi-szobornál – mondta a rendőr alezredes
Március 15. Hányatott sorsú nemzeti ünnepünk. A kommunista hatalom kétszer száműzte már a szürke hétköznapok közé. Először Rákosiék 1951-ben, majd Kádár – saját ’56. november 11-i beszédét feledve – 1957. március 10-én.
De időről időre mindig akadtak olyanok, akik megpróbáltak méltósággal megemlékezni a nemzeti függetlenség, a sajtószabadság napjáról, mit sem törődve gumibotokkal, karhatalommal. Először 1957-ben, majd 1972-ben, 1973-ban és 1983 óta minden évben… Börtön, gumibot, kettétört pályák, megfélemlítés járt az ünnep nyomában.
Az idén másként volt. Először. A nemzet visszakövetelte magának ünnepét.
Nem túlzás azt állítani, hogy sokan egy éve készültek az idei március 15-ére. A független szervezetek tagjai is – a hatalom is.
A Fidesz első követelései közé tartozott (csakúgy, mint ’56-ban a MEFESZ-é) március 15-e nemzeti ünneppé, munkaszüneti nappá nyilvánítása. Ezen kívánságnak a szervezet október 6-án, az Országgyűléshez eljuttatott petícióban is hangot adott. És számtalan egyéni kezdeményezés követelte ugyanezt, ifjaké, idősebbeké egyaránt.
De főtt a feje a hatalmasoknak is. Nyáron, a társadalom nyomásának engedve – ti. hogy március 15. legyen végre piros betűs ünnep – nagyvonalúan bejelentették, hogy a „’89-es naptárakban piros betűkkel lesz nyomtatva ez a munkanap”. Sajátos értelmezés. Az év végére aztán kiderült, ez már nem lesz elég. Országos sztrájkkal kellett volna számolni. Legyen hát munkaszüneti nap, majd az MSZMP kezdeményezi ezt is, mint a többpártrendszert, csak a független megemlékezés – az örök mumus – maradna el! – morfondíroztak odafent. És öt hónappal az ünnep előtt megindult a kitartó sajtókampány, ne sajátítsa ki senki (sic!) március 15-ét, ünnepeljenek együtt a mindenkori kisajátítók és meggumibotozottak, a volt karhatalmisták és az ’56-ban elítéltek, az utcára soha ki nem menők és az utca népe. Fátylat a múltra, fátylat a jelenre…
Hosszas puhatolózás után először január 28-án ültek le 5 független szervezet képviselői, hogy előkészítsék a független március 15-i felvonulást. A hetenként összeülő bizottságban tárgyalással megbízottak: Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság: Domonkos István és Gondos Béla, Fiatal Demokraták Szövetsége: Deutsch Tamás és Rockenbauer Zoltán, Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt: Jezsó István és Nagy László, Magyar Demokrata Fórum: Filó Katalin és Pálmány Béla, Szabad Demokraták Szövetsége: Szent-Iványi István és Szilágyi Sándor voltak.
Az előkészítés során kikristályosodott alapelvek: 1. A független szervezetek Budapesten független ünnepséget tartanak és a hatalom által rendezett ceremónián nem vesznek részt:
– mert jól látható, hogy a hatalom a független gondolatok integrálására, az ünnep új típusú kisajátítására törekszik;
– mert az elmúlt évek atrocitásaitól hivatalos elhatárolódás nem volt, a joghátrányt szenvedteket nem rehabilitálták, a felelősöket nem nevezték meg;
– mert a független szervezetek ezen a napon a magyar nép nemzeti függetlenség és polgári demokratikus szabadságjogok iránti vágyára emlékeznek, amelyért három forradalomban: 1848-ban, 1918-ban és 1956-ban harcoltak – és nem ismerik el azt, amit húsz éve sulykolnak az emberekbe, hogy 1848 eszméje 1919-ben és 1945-ben valósult volna meg.
2. A felvonulás időpontja és útvonala az előző évekéhez igazodik
– mert ezt a többéves hagyományt azok is ismerik, akikhez esetleg nem jutnak el a röplapjaink;
– mert valószínűleg nem fog ütközni a hivatalos szervezéssel.
3. Az érvényes jogszabályok szerint fogunk eljárni, mert jogállamot akarunk, ahol a törvény az úr, és
– mert nem akarunk ürügyet szolgáltatni a rendőri brutalitásra.
4. De megpróbáljuk megváltoztatni az 1989. III. (gyülekezési) törvény 4. §-át;
– mert a Kossuth-szobornál jogunk van koszorúzni.
5. Vidéki szervezeteinknek is a hatalomtól független, közös ünneplést javasoljuk, de erre nem utasítjuk őket;
– mert vidéken sokkal nagyobb veszéllyel jár jogaink gyakorlása, mint Budapesten;
– mert a mi szervezeteinkben nem érvényesül a demokratikus centralizmus elve.
Néhány hét alatt további huszonhat független szervezet képviselőivel bővült a kerekasztal. Az immár 31 szervezet kialakította a pontos útvonalat, elfogadta az 1989-es 12 pontot, és tehetsége szerint megszervezte a felvonulást. A megbeszélések nem voltak híjával a vitáknak, de a kisebb zökkenők ellenére – s ezt talán a legnagyobb sikernek könyvelhetjük el – nagyszerű példája volt ez az együttműködésnek, az összefogásnak, ami nélkül nem vívhatjuk ki közös célunkat: a szabad, független, demokratikus Magyarországot.
Közben azonban állandóan hadilábon álltunk a tömegtájékoztatással. A jobb érzésű újságíróknak adott interjúinkat rendre meg- vagy kivágták kevésbé jó érzésű főnökeik, egyetlen közös nyilatkozatunk sem jöhetett le csonkítatlanul. Elsősorban a Népszabadság hasábjain folyt hisztériakeltő, hazug ellenpropaganda. Hogy mennyire sikeresen, azt nem tudjuk felmérni. Talán hálásak is lehetünk érte, hiszen százezer ember mozgását is nehezen lehetett megoldani, és ki tudja, hányan jöttek volna még ki e nélkül?
Az ünnep hangulatát lehetetlenség néhány sorban érzékeltetni. A televízió elkötelezetten csak a hivatalos, protokolláris ünnepséget közvetítette, a négyszer-ötször több embert vonzó független megemlékezésről semmitmondó, néhány perces összefoglalót sugárzott csak. Amit ők megtehettek volna, mi nem tudjuk pótolni. Be kell érnünk a program ismertetésével és a rendelkezésünkre álló beszédek közlésével.
A 1/2 12-re meghirdetett gyülekezés előtt egy fél órával már mozdulni is alig lehetett a Március 15. téren. A várakozás ideje alatt Deutsch Tamás és Rockenbauer Zoltán (Fidesz) köszöntötte a jelenlévőket, Röhrig Géza (Fidesz) elszavalta Ady Endre: A tűz Márciusa című versét. A harangszó után százezer ember együtt énekelte a magyar Himnuszt, majd Filó Sarolta (MA-MÉG), Vigh Károly (BZSBT) és Mécs Imre (TIB) mondtak rövid beszédet. Ezt követően Vitai Andrással együtt a tömeg elszavalta a Nemzeti dalt.
Egy órára értünk a Szabadság térre, ahol Szilágyi Sándor (SZDSZ) vezényletével kezdetét vette a Televízió jelképes lefoglalása. Mindnyájan abban reménykedtünk, hogy a televízió legalább ezt a félórát közvetíteni fogja élőben és/vagy felvételről. Nem így történt. A Tv vezetősége csattanós választ adott saját értetlenkedésére: miért akarják ezek lefoglalni a televíziót?
A gyermekek által a Szabadság téri események idejére az épület előtt magasba tartott SZABAD MAGYAR TELEVÍZIÓ feliratot az intézmény még erre a fél órára sem érdemelte ki…
A tömeg ovációjától kísérve Cserhalmi György elmennydörögte a 12 pontot. Majd Csengey Dénes (MDF) beszéde hangzott el. A Tv jelenlévő munkatársai gratuláltak, és kérték, adjuk nekik a transzparenst. Nem adtuk.
Mivel elértük, hogy módosítsák az alig kéthónapos gyülekezési törvényt,[SZJ] az ünnepség a Kossuth téren folytatódott. A Parlament előtt 1956 ősze óta nem volt ennyi ember. Filó Katalin (MDF) erre a gyászos, október 25-i mészárlásra emlékeztetett. A félperces, néma főhajtás után újra a jelen kérdéseit visszhangozták a hangszórók. Orbán Viktor (Fidesz), majd Kis János (SZDSZ) idézték fel ’48 ma is időszerű eszméit.
Mint évek óla mindig, most is a Margit hídon át, Bem apó szobrához vonultunk. Pós Gábor (FKgP) szólította mikrofonhoz lengyel barátaikat, akik az NZDS, a Lengyel–Magyar Szolidaritási Szervezet és a Szolidaritás szakszervezet üdvözletét hozták, Lezsák Sándort (MDF), aki az Észt Népfront táviratát, Danis Györgyöt (Menedék Bizottság), aki az Ukrajnai Nemzeti Demokratikus Unió üdvözletét, Vásárhelyi Antalt, aki a drezdai Igazság és Szolidaritás üdvözletét, Szilágyi Sándort, aki a Romania Libera levelét, Bába Ivánt, aki a Charta ’77 üzenetét olvasta fel. Egymás után bomlottak ki a szabadságuktól megfosztott népek zászlai… Bába Iván (FKgP) a kelet-közép-európai népek szolidaritásáról beszélt…
A Bem tér újra ’56 emlékét idézi. Dénes János a munkástanácsok működéséről, Fónay Jenő (Politikai Foglyok Szövetsége) a harminc évvel ezelőtt, március 15-én, vasárnap halálra ítélt újpesti Forradalmi Bizottság tagjaira emlékeztek. A kivégzett Kósa Pál[SZJ] húga és leánya és az ugyancsak halálra ítélt, de kegyelmet kapott Hornyák Tibor felolvassa a saját halálos ítéletüket – és megbocsátásra, megbékélésre szólít fel. Megrendülten állunk…
A Kölcsey-szobornál valamivel öt óra előtt ért véget a délutáni ünnepség. Pákh Tibornak nincs szüksége mikrofonra. Fáradhatatlanul szónokol. Hangját a távolabb állók is hallják. Ugyanazokat a gondolatokat mondja el, amiket tavaly. Akkor kifütyülték, most megtapsolják érte. Néhány méterrel arrébb egy idős ember Kossuth-nótákat trombitál – egy Magyar Nemzetből csavart tölcséren…
Fél hétkor mintegy tízezer ember gyülekezik a Roosevelt téren. E sorok írója a három évvel ezelőtti „Lánchídi csatá”-ra emlékeztet, majd a szegedi független ünnepségről visszatért Tamás Gáspár Miklós beszél a független szervezetek összefogásának szükségességéről. A tömeg fáklyákkal, énekelve elindul, fel a Várba, a Demokrata Fórum nagygyűlésére. Mire átérünk a Lánchídon már húszezren vagyunk, és a Dísz téren már harmincezer ember szavalja együtt Sinkovits Imrével: „Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!”…
Hivatkozott cikkek
- Március 15. [7]