Felhívás a magyar társadalomhoz
Harminc éve, 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, az 1956. október 23-án kirobbant magyar forradalom miniszterelnökét két társával, Maléter Pál honvédelmi miniszterrel és Gimes Miklós újságíróval együtt. Perének egy másik vádlottját, Szilágyi Józsefet már márciusban felakasztották, a másodrendűnek szánt vádlottat, Losonczy Géza államminisztert pedig a bírósági komédia utolsó felvonása előtt, 1957 decemberében a börtönben pusztították el.[SZJ]
Három évtizede rejtegeti a Rákoskeresztúri köztemető eldugott 301-és parcellájának bokorrengetege az 1956. november negyedikén kezdődött bosszúszomjas neosztálinista restauráció sok száz áldozatát. Hozzátartozók előtt még azt is titkolják, hogy övéik melyik gödörben, a sivár rabtemető melyik zugában fekszenek.
A családtagok, a barátok kérő hangját erősítjük fel mi, a mártírok harcostársai. A közvéleményhez, a magyar társadalomhoz fordulunk: SEGÍTSETEK!
Tiszteletet halott bajtársainknak, mártírjainknak!
Igazságszolgáltatást igazságaiknak!
A forradalom leverését követő megtorlás példa nélkül áll a magyar történelemben: a levert magyar forradalmak után a Habsburgok, Haynau és Horthy rendszere együttesen sem hurcolt meg, ítélt el, végzett ki és kényszerített száműzetésbe annyi embert, mint az 1956. november 4-én létrejött hatalom. A rendszer első embere[SZJ] egy héttel uralomra jutása után ország-világ előtt még ezt ígérte: „Az eseményekben való részvételért senki nem vonható felelősségre.” Ideje, hogy szembesítsük ezt az ígéretet a 301-es parcella valóságával.
A politikai vezetés mindmáig nem akart megtűrni semmit, ami a forradalomra emlékeztet, holott erre épültek az elmúlt időszak eredményei: a konszolidáció életszínvonal-politikája és viszonylagos liberalizmusa, valamint a ’68-as reform vívmányai. A forradalommal, történelmünk e legnagyobb nemzetközi kisugárzású, egész generációk sorsát meghatározó eseményével kapcsolatban a hivatalos politika fő módszere a hallgatás és a feledtetés, melyet időről időre a tudatos rágalmak és hazugságok tarkítanak.
Eljön az ideje annak, hogy a magyar társadalom követelje a megtorlás áldozatainak – halottainak és élőknek – teljes erkölcsi, politikai és jogi rehabilitálását. Nemzetünk szellemi és lelki megtisztulásának feltétele ez. A mártírok emlékével együtt a forradalom emlékét is meg kell tiszítani a rászórt mocsoktól.
A tisztázás és jóvátétel hiánya és szüksége azonban hosszabb időszakot érint. Viták és találgatások folynak a Rajk-per hátteréről, miközben a nemzetközileg is fogalommá vált konstrukciós per iratait, jegyzőkönyveit – ha ugyan meg nem semmisítették őket – ma is hét lakat alatt őrzik. De mindmáig sűrű homály fedi a Rajk-ügy előtti és utáni konstrukciós pereket is:
Demény Pál és Weisshaus Aladár ügyét,
a Magyar Közösség és az úgynevezett kisgazdapárti összeesküvők pereit,
az FM-pert,
a MAORT-pert,
a Standard-pert,
a Mindszenty- és Grősz-pert,
a szociáldemokrata bal- és jobbszárny pereit, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Mindezekben javarészt ártatlan embereket ítéltek el, országos rágalomhadjárat közepette. Ha később egyes esetekben – zárt ajtók mögött – történt is a szó jogi értelmében rehabilitáció, az 1945 utáni magyar demokráciát megalapozó, ártatlanul bebörtönzött kisgazdapárti, parasztpárti, polgári, szociáldemokrata, keresztény politikusok százai, a hazug szabotálási vádak alapján elítélt szakemberek ezrei máig nem részesültek politikai és erkölcsi jóvátételben. És még a minimális jogi rehabilitációja is elmaradt azoknak a tízezreknek, akiket mint „osztályellenséget”, mint „klerikális reakciósokat”, mint „titoistákat”, mint mondvacsinált gazdasági bűnözőket ítélet nélkül internáltak, kitelepítettek vagy kényszermunkára hurcoltak a recski bányába, a Hortobágyraés más táborokba.
A hivatalos fórumok mindezekről a népellenes bűnökről ma is hallgatnak, s a kitervelők és végrehajtók említésre méltó felelősségre vonása nem történt meg sem ’56 előtt, sem azóta. A bűnösök túlnyomó többsége tovább élvezte a hatalom bizalmát, sokan közülük fontos szerephez jutottak az ’56 utáni társadalmi életben, különösen a kulturális bürokráciában.
A múlttal való becsületes szembenézés, a történelmi igazságtétel – nézetünk szerint – erkölcsi tartozása a nemzettel szemben a megújulást hirdető párt- és államvezetésnek. A párttagság ama részét pedig, mely lelke mélyén soha nem értett egyet a jogtipró erőszakkal és a véres megtorlással, súlyos lelkiismereti tehertől szabadítaná meg az igazságtalanságok lehető jóvátétele.
Minthogy azonban e tekintetben három évtized alatt nem történt előrehaladás, alulírottak – az 1956 után kivégzettek hozzátartozói és egykori politikai elítéltek – szükségesnek látjuk, hogy kezdeményezőleg lépjünk fel. Elhatároztuk a
Történelmi Igazságtétel Bizottsága
megalakítását.
A bizottság szükségesnek tartja a volt politikai elítéltek és üldözöttek teljes jogi rehabilitációját, vagyis a büntetett előélethez fűződő valamennyi joghátrány törvény útján történő felszámolását. Meg kell szüntetni
– a nyugdíj-megállapításnál fennálló hátrányos helyzetüket,
– az állások betöltésénél alkalmazott diszkriminatív (titkos és nem titkos) intézkedéseket, például az ún. feddhetetlenségi intézményt,
– az útlevéltörvényben foglalt, a büntetett előéletből következő kizáró jogszabályokat.
Szükségesnek tartjuk a politikai elítéltek és egykori internáltak teljes politikai és erkölcsi rehabilitációját. Fel kell hagyni rendőri zaklatásukkal, a köznapi életvitelüket, társadalmi elhelyezkedésüket ellenőrző és akadályozó rendőri gyakorlattal.
Alapvetően fontosnak tartjuk az 1945-tel kezdődő új történelmi korszak, a forradalom és az ezt követő megtorlás történetének tárgyilagos, sokoldalú, dokumentumokon és visszaemlékezéseken alapuló megírását is. Bizalommal fordulunk a történettudomány művelőihez, a pedagógusokhoz, a helytörténészekhez és a rokon szaktudományok képviselőihez. Követeljék velünk együtt a bürokratikus tilalmak megszüntetését, a korszak szabad, tudományos kutatásának lehetőségét, különösképpen az’56-os forradalom és a megtorlás dokumentumainak közzétételét és az ’56-tal foglalkozó külföldi kiadványok itthoni szabad forgalmazását. A bizottság maga is feladatának tekinti a tények feltárását és közzétételét. Ezért felkéri mindazokat, akiknek közérdekű személyes emlékei vagy dokumentumai vannak e korról, hogy bocsássa azokat rendelkezésére.
Tudatában vagyunk annak, hogy e történelmi igazságtétel ma még súlyos akadályokba ütközik, és szívós küzdelmet kíván. Ezért csatlakozásra kérjük fel mindazokat, akik egyetértenek felhívásunkkal, és készek jogi, kegyeleti, történeti vagy más területen előmozdítani vállalt feladatunk elvégzését.
A magyar társadalomhoz fordulunk: követelje velünk együtt a kivégzettek méltó eltemetését és egy nemzeti emlékmű felállítását, mely megörökíti a sztálinista önkény, a vele szemben vívott szabadságharc és a megtorlás áldozatainak emlékét.
Tisztelettel üdvözöljük a magyar emigráció kezdeményezését, hogy a párizsi Père Lachaise temetőben jelképes emléket állítanak Nagy Imre és társai mártírhalálának 30. évfordulóján.
Felhívunk mindenkit, hogy ezen az évfordulón – 1988. június 16-án – emlékezzen harcokban elesett, halálba hajszolt és kivégzett honfitársainkra. Aki teheti, ezen a napon helyezzen el virágot a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában nyugvó mártírjaink jeltelen sírján. Budapest, 1988. május
A Történelmi Igazságtétel Bizottsága
Nagy Erzsébet, Gyenes Judith (Maléter Pál özvegye), Halda Aliz, Szilágyi Józsefné, Újhelyiné Haraszti Mária (Losonczy Géza özvegye), Darvas Iván, Dénes János, Eörsi István, Erdélyi Tibor, Fekete Gyula, Fónay Jenő, Forintos György, Földes Péter, Gáliné Káldor Vera, Göncz Árpád, Hankiss Elemér, Hegedűs B. András, Hegedűs László, Hősz Dezső, Kertész Dezső, Lambrecht Miklós, Litván György, Lőcsei Pál, Marián István, Mécs Imre, Mensáros László, Molnár Ferenc, Nagy Elek, Obersovszky Gyula, Pártay Tivadar, Pomogáts Béla, Rácz Sándor, Széll Jenő, Tóbiás Áron, Újhelyi Szilárd, Ungváry Rudolf, Vásárhelyi Miklós, Zimányi Tibor, Zsámboki Zoltán
A Történelmi Igazságtétel Bizottságának 2. sz. nyilatkozata
Ez év tavaszán az 1956-os forradalom kivégzett vezetőinek hozzátartozói és börtönt járt résztvevői megalakították a Történelmi Igazságtétel Bizottságát. 1988. június 6-i első felhívásunkban azt a célt tűztük magunk elé, hogy a magyar társadalom minél szélesebb és hathatósabb támogatásával előmozdítsuk a magyarországi sztálinizmus egész 1947 utáni korszakában, tehát 1956 előtt csakúgy, mint ’56 után elkövetett népellenes bűnök, törvénytelenségek és igazságtalanságok feltárását és lehető jóvátételét. Követeltük az élő és holt áldozatok erkölcsi, politikai és jogi rehabilitálását, a kivégzettek és meggyilkoltak emlékének megtisztítását, számukra méltó sírhely biztosítását s egy közös emlékmű állítását a sztálinizmus összes hazai áldozatának.
Ma már megállapítható, hogy felhívásunk, melynek szövegét számos külföldi lap és rádió is ismertette, jó pillanatban hangzott el, s nem maradt pusztába kiáltott szó:
– A megadott címekre és más módon is nagyon sok rokonszenvező, csatlakozó vagy éppen munkát, segítséget is felajánló jelentkezés érkezett. Újra kiderült, hogy széles rétegek évtizedek óta hordoznak magukban olyan sebeket és sérelmeket, melyekről mindeddig nem tudtak vagy nem mertek beszélni, melyek jóvátételét eddig hiába várták, anélkül hogy lemondtak volna róla.
– Június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulóján több százan vettek részt – méghozzá nagy részben fiatalok! – a temetői, majd a köztéri megemlékezéseken, amelyek az értelmetlen és durva rendőri beavatkozás eredményeként a vártnál is nagyobb nemzetközi visszhangot és szolidaritást váltottak ki.
– Ennek hatására Grósz Károly miniszterelnök amerikai útján ígéretet tett Nagy Imre és néhány társa hamvainak kiadására és eltemetésére.
– A kormányfő és az igazságügyi illetékesek nyilatkozata szerint már készül a jogszabály az ’56-os elítéltek priuszának s ebből eredő joghátrányainak megszüntetéséről.
– Nyilatkozatok hangzottak el a történeti kutatás nagyobb szabadságának, sőt, az ’56-os események és dokumentumok elemzésének szükségességéről is.
Mindez azt mutatja, hogy a felhívásunkban felvetett kérdések nagyon is időszerűek, a hatalom számára is elháríthatatlanok, s megoldást követelnek. Annál inkább kell most már arra ügyelnünk, hogy ez ne félmegoldás legyen.
Mindenekelőtt úgy véljük, nem engedhető meg, hogy a temetetlen holtak és hozzátartozóik esetében különbségeket tegyenek az ismert vezetők és a névtelen, egyszerű emberek között vagy egyéb szempontok szerint. A tisztességes temetés mindenkit megillet. A kivégzett és a börtönben meghalt áldozatok (pl. Losonczy Géza és Szigethy Attila) ügyében a bizottság álláspontja ez:
1. A hatóságok állítsák össze és hozzák nyilvánosságra az 1956 utáni politikai ügyben kivégzettek és az őrizetükben meghaltak teljes, országos érvényű névsorát.
2. Jelöljék meg a sírokat mind a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában, mind a vidéki temetőkben, ahol ugyancsak fekszenek kivégzettek.
3. Tegyék lehetővé a hozzátartozóknak a holtak kétséget kizáró azonosítását, s kívánságukra a hamvak más nyughelyre való elszállítását.
4. Mivel azonban igen sok áldozat hozzátartozói már nincsenek az élők sorában, vagy nem kutathatók fel, s hivatalos, hatósági intézkedés valamennyiük méltó eltemetésére egyelőre nem várható, de nem is kívánatos, a bizottság azt tekinti a legméltóbb és legméltányosabb megoldásnak, hogy maradjon a jelenlegi rabtemető, a 301-es parcella – természetesen teljesen rendbe hozva, besüppedt sírjait felhantolva és megjelölve – az áldozatok végső nyughelye. És ezt a közös sírhelyet jelöljük meg, amint ezt a nagyszerű Angyal István kívánta búcsúlevelében,[SZJ] egy nagy kőtömbbel. A bizottság magára vállalja, hogy a családok és hozzátartozók segítségével – és természetesen a hatóságok remélt, szükséges együttműködésével – mindezt előkészíti és lebonyolítja.
Más tekintetben is, úgy gondoljuk, a problémák eredményes felvetése után elérkezett az igazi munka ideje. Ez pedig megfoghatóbb szervezetet és programot kíván. Az előttünk álló feladatokat célszerűnek látszik három részre osztani, magunkat és segítőtársainkat három csoportba szervezni:
I. Történeti szekció. Feladata az elmúlt négy évtized főbb fehér foltjainak, igazságtalanságainak feltérképezése, tisztázásuk elősegítése, adatok, események, történetek összegyűjtése, ’56-os bibliográfia, kronológia, névlexikon szerkesztése s akciók kezdeményezése (pl. egy tankönyvrevízió révén) annak érdekében, hogy 20. századi történelmünk torz, sztálinista szellemű beállítása végre az iskolákban, az ismeretterjesztésben is érvényét veszítse, s a revideált, újfajta felfogás ne maradjon a tudományos és értelmiségi elit „titka”.
E munkában elsősorban a törvénytelenségek elszenvedőire számítunk, mind az ’56 előtti, mind az ’56-os események résztvevőire és tanúira, továbbá történészekre, tanárokra, könyvtárosokra, levéltárosokra, helytörténeti kutatókra, adatgyűjtést és interjúk készítését vállaló fiatalokra s mindazokra, akik az anyag feldolgozásában segíteni hajlandók. Fontosnak tartjuk az együttműködést és információcserét mindazokkal a csoportokkal és személyekkel, akik már korábban is végeztek ilyen jellegű kutatásokat.
II. Jogi szekció. Feladata a rehabilitációkkal kapcsolatos tevékenység: csoportos és egyéni jogsérelmek tisztázása; zaklatások, diszkriminációk elhárítása; jogi tanácsadás és segítségnyújtás. Ide elsősorban jogászok és joghallgatók, az ügyintézésben gyakorlott személyek jelentkezését várjuk.
III. Kegyeleti szekció. Feladata a kivégzettek méltó eltemettetése és mozgalom indítása annak érdekében, hogy közös, nagy emlékmű állíttassék a sztálinizmus valamennyi magyar áldozatának.
A nemzetnek szüksége van a hazugságoktól megtisztított múltra, a félelem nélküli jelenre, mert különben nem képes demokratikus, értelmes, mindenki számára vállalható jövőt teremteni.
Budapest, 1988. augusztus 23.
A TÖRTÉNELMI IGAZSÁGTÉTEL BIZOTTSÁGA
A bizottsággal az alábbi címeken lehet kapcsolatot teremteni:
Ghyczyné Gyenes Judith, 1075 Bp., Wesselényi u. 2., tel.: 423-459
Halda Aliz, 1121 Bp., Mártonhegyi út 22/d, tel.: 660-528
dr. Szilágyi Júlia, 1124 Bp., Thomán István u. 9/a, tel.: 858-257
dr. Zimányi Tibor, 1113 Bp., Szirmai István u. 37., tel.: 662-096