Csacsi öreg Belügyünk

Kőszeg Ferenc [1]

A római katolikus klérus most első ízben tette közzé azoknak a találkozóknak az évi programját, amelyeken a püspök elnököl. Összesen kilencet (9) tartanak. Hármat (3) már megtartottak. A negyediket június 10-én tartják (…)
Ez a tevékenység azt mutatja, hogy a püspök vezetése alatt az egyház egyre szervezettebbé válik.

(Szigorúan titkos elemzés, Belügyminisztérium, Grenada, 1983)

Az átlagember úgy véli, a kommunista propaganda az emberek hülyítésére szolgált. Bár nem állíthatjuk, hogy e propaganda teljesen hatástalan volt (lásd a kádári „közmegegyezés” viszonylagos sikerét a hetvenes években), a szöveget egy az egyben senki nem ette meg. Az átlagember joggal tételezte fel, hogy a hivatalos mondókat az sem hiszi, aki mondja. A bizalmas belső és szigorúan titkos dokumentumok ellenben azt sugallják, hogy ez nincs így. 1984-ben az MSZMP vezetése elrendelte a Dialógus független békemozgalom szétzúzását. Határozathozatal előtt a Politikai Bizottság megvitatta a KB Párt- és Tömegszervezetek Osztályának a tárgyra vonatkozó jelentését. A bizalmas – 13 PB-tag kezébe szánt – szöveg így érvelt: „Az imperialista körök széles fronton támadást indítottak a háborúellenes mozgalmak, a Békevilágtanács és a szocialista országok békemozgalmai ellen. (…) …a különböző jobboldali csoportok megkísérlik a békemozgalmak manipulálását, a szocialista országok békemozgalmainak lejáratását.” A jelentés írója és olvasója nyilvánvalóan elhitték egymásnak, hogy a szocialista országokban van békemozgalom.

Az ember reménykedik, hogy valahol, valamelyik legtitkosabb dokumentumban egyszer leírták: Nézzétek, ebben az országban utálnak bennünket, de a halalmunkat fenn kell tartanunk,

mert világtörténelmileg nekünk van igazunk,
vagy
mert így kívánja a geopolitikai helyzet,
vagy
mert nekünk így jó,

ezért aki ugat, annak beverjük a pofáját. De nem, ilyen dokumentum nem kerüli elő, és nem is fog. Ehelyett imperialista körökről írtak, fellazításról, ellenséges-ellenzéki csoportokról meg nacionalista tendenciákról. A belügyi tisztek titkos oktatási anyagában, a belügy vezetőinek titkos parancsaiban (lásd keretes írásunkat) ugyanaz a rizsa ment, mint a Népszabadságban, a televízióban és a pártgyűléseken – csak még esetlenebből, mint a „liberális” sajtóban.

A pártvezetés és az állambiztonsági szolgálat – ki-ki a maga módján – zárt világban él. Természetesen az állambiztonsági tiszt is jár közértbe és autószerelőhöz, de amit ott hall, nem hallhatja meg, mert jelentenie kellene. Ha viszont szolgálatban van, akkor az emberekből megfigyelési tárgyak lesznek, abból pedig, amit beszélnek, adatok. Az adatok pedig természetük szerint titkosak. A kommunista állambiztonsági szolgálat bravúrja, hogy közkeletű információkat a saját használatára titkossá varázsol, és titokként védelmez. Haraszti Miklósnak amerikai utazása előtt „nem titkolt szándéka, hogy az SZDSZ és a hozzá társult pártok nimbuszát – akár Pozsgay rovására is – megerősítse Nyugaton”. Ha Haraszti nem titkolja a szándékát, a belügy vajon miért titkolja, és ki előtt? A belső elhárítás fellegvárából kisurrant titkos akták közöli megtalálható a Szabad Demokraták Szövetségének alapszabálya. A Nagy Leleplezés újra csak azt bizonyította be, hogy nincsenek kifürkészni való titkok, csak közismert lények meg pletykák. Hacsek és Sajó összehasonlíthatatlanabbul többel tud a világról, mint Horváth József dr. és Pallagi Ferenc dr.

Ráadásul fáziskésésben vannak. Február 11-én a komáromi rendőrség még riasztotta a Belügyminisztérium ügyeletét, mert Tatabányán 25 darab ellenséges röpcédulát találtak. A röpcédula – meghívó volt a Munkásszolidaritás február 25-i országos konferenciájára, rajta a szervezők neve. Egy májusi jelentés még némi borzadállyal említi, hogy a népligeti „alternatív majálison” szélsőségesen kommunistaellenes beszédek hangzottak el. A decemberi jelentések már jobbára tartózkodnak az effajta minősítésektől. A régi besúgók és a régi lehallgatók csak ülnek a helyükön és csodálkoznak.

Vajon kinek használ az a töméntelen kis adat, amit a belső elhárítás összegyűjt? Vajon ki használja őket? Kézenfekvő volna, hogy az információk a kormányhoz kerülnek, és netán ahhoz a párthoz is, amely jelenleg egyedül rendelkezik tárcákkal a kormányban. Németh Miklós és Pozsgay Imre tagadta, hogy valaha is látott volna effajta belügyi jelentésekkel, és tagadta Nyers Rezső is. Sok minden szól amellett, hogy igazat mondanak. Amióta a pártközpontban megszűnt az Adminisztratív Osztály, azóta valószínűleg nem alakult ki az információátadás szolgálati útja. Mindazonáltal a napi jelentésekből hetenként-kéthetenként meg negyedévenként nagyobb összefoglalók készülnek, és ezek talán csak eljutnak a kormány elé. De az is lehet, hogy a nagy iratmegsemmisítési kampány során a friss aktákat is azonnal bezúzzák. Orwellnél még racionális volt az eljárás: meg kellett semmisíteni a tegnapi dokumentumokat, mert mára virradólag a múlt ismét megváltozott. A végjátékban már a holnapi dokumentumot semmisítik meg, be sem várva az eseményt, amelyet előre jeleztek benne.

És mi van, ha a jelentések mégis elkerülnek az MSZP-hez? Egy-egy jelölt esélyeit talán befolyásolja, ha a rivális párt idő előtt megtudja, ki lesz az ellenfél az adott választókerületben. A választás végeredménye aligha függ az efféle – egyébként titkos – szolgálat nélkül is könnyen megszerezhető – információktól. Úgy mondják, kevés elnökjelöltnek volt olyan biztos a pozíciója, mint Nixonnak a Watergate-ügy idején. A jogtalan behatolásnak tehát nem volt semmi értelme. Nixont persze ez nem menti. A betörés akkor is betörés, ha a rabló a bank széfje helyett a salaktárolóban találja magát.

Azt mondják a belügyesek, azért van szükség belső elhárításra, mert meg kell védeniük a társadalmat, a tízmillió békés állampolgárt a felforgatóktól és provokátoroktól. Amikor Antoniewicz Roland nyilas röplappal provokálta az SZDSZ-t, a Fideszt meg személy szerint Solt Ottiliát és Langmár Ferencet, a belügyesek korántsem siettek a nyomozással, sőt a belügyminiszter a már rendelkezésére álló információkat is eltitkolta a parlament elől, csak hadd hulljon a botrány szennye minél tovább a provokált szervezetekre.

Azt mondják a belügyesek, szervezetük – ellentélben a csehszlovákiai, NDK-beli állambiztonsági szolgálattal – önként szakított a pártállami titkosszolgálat módszereivel. Horváth József vezérőrnagy ezzel szemben – tisztázandó magát a telefon-lehallgatás gyanúja alól – előre menekült, és azt közölte a január 5-i Napzárta hüledező nézőivel, hogy a dokumentumban lejegyzett telefonbeszélgetést – történetesen e sorok írójának telefonbeszélgetését – nem is ők hallgatták le, hanem a hírhedett kelet-németországi Staatssicherheit. (Ezt történetesen elhiszem, ugyanis a dokumentumban beszélgetőpartneremnek a keresztneve is szerepel, amelyet magam akkor nem tudtam, ráadásul a német nevek jól vannak írva, holott más dokumentumokban a Hit gyülekezete hét gyülekezetként, a Heinrich Heine Alapítvány pedig Heinrick néven említtetik.

Azt mondják a belügyesek, azért van szükség rájuk, mert megvédenek bennünket a Securitatétól, amely az állambiztonsági mitológiában kezdi átvenni a CIA szerepét – és erre egyre alkalmasabbá is válik, minthogy már egyáltalán nem létezik. Amikor azonban még létezett, a kapcsolat korántsem volt rideg. A magyar állambiztonsági szervezet, amelyet az illetékesek nemzetbiztonsági szolgálattá kívánnak nemesíteni, a közelmúltig rendszeresen adott át magyar nemzetiségű román állampolgárokat – nemegyszer megbilincselve – a román biztonsági erőknek. (Egy erről szóló történet lapunk 14. oldalán olvasható.) Még egy évvel ezelőtt is, 1989. január 2-án, egy véletlenül kipattanó botrány, magánszemélyek és emberi jogi szervezetek közbenjárása, végül pedig a miniszterelnök személyes fellépése kellett hozzá, hogy a belügyesek kiengedjenek a markukból két székely fiút, akiket Nagylakon épp készültek átadni a román kollégáknak.

Az állambiztonsági szervezel egyetlen igazi feladata az volt, hogy féljenek tőle. Amióta emberi jogaink gyakorlása nem bűncselekmény, nincs okunk rá, hogy féljünk, s ha egy szervezet a régi félelmeinket igyekszik fenntartani, meg kell szabadulnunk tőle.

Különben drága is. Miközben a rendőrség szüntelenül a pénztelenségre panaszkodik, személyi állományának mintegy 10 százaléka ma is az állambiztonsági szervezetben szolgál. Az ide összpontosított költségvetési hányad valószínűleg jóval nagyobb ennél. Egyedül a belső elhárítás központi apparátusa mintegy 230 főből áll, megfelelője jelen van minden megyei rendőr-főkapitányságon. A szervezet felépítése nem változott, és nem vesztették el hatályukat a titkos, 00-ás miniszteri, miniszterhelyettesi parancsok sem, amelyek tevékenységét irányítják.

Ezt a szervezetet nem lehet átalakítani. Meg kell szüntetni. És ha az új demokráciának valóban szüksége lesz védelmi szervezetre, majd kitalálja, miképpen működjék. A hátralévő néhány hónapot pedig valahogy csak kibírjuk nélküle is. Majd vigyázunk magunkra.

• Beszélő [7]