A magyarországi pártrendszer még csak félig emelkedett ki az őskáoszból. A pártok normális esetben a politikai véleménytagolódás intézményei, a mi pártrendszerünk azonban jelenlegi állapotában inkább a társasági tagolódást, a mentalitások skáláját, a magát politikára szánt értelmiségi kör szociometriáját tükrözi. A pártrendszer kiépülésével egyidőben zajlanak az elmúlt évtizedek elfojtásait oldó tömeglélektani folyamatok, a tabuledöntés rítusai, a tiltott szimbólumok apoteózisa. Torzítja a pártrendszert a konjunktúrától felszökött karrierépítési láz és a fogalmi zűrzavar is.
Az MSZMP XIV. kongresszusa előtt alapvetően két út áll. Az egyik a pártviszonyok tisztázódása, a másik a még nagyobb zűrzavar felé vinné a politikai életet.
Az egyik út: az MSZMP szétesett rendszer híveinek a pártja lesz. Azoké, akik úgy gondolják, hogy az egypártrendszer és a monolitikus intézmények keretei között jobban, igazságosabban stb. lehet elrendezni a társadalom dolgait, akik azt vallják, hogy a bajok nem a rendszerből, hanem annak hibás működtetéséből, következetlenségeiből fakadtak, akik úgy vélik, hogy a haladással szemben álló erők most a káoszba kergetik az országot, hogy a kisembereket becsapják és megfosztják a plebejus hatalomtól.
Egy ilyen párt léte hasznos és szükséges. Azoknak, akik még másfél-két évvel ezelőtt is túlnyomó többséget képviselő, józan véleményközösség részének, mégpedig legaktívabb és legszilárdabb részének tudhatták magukat, alig egy esztendő múltán azt kellett tapasztalniuk, hogy saját pártjuk sorra megtagadja a rendszer intézményi alapelveit és felszámolja saját történelmi legitimitását. A tömegkommunikáció évtizedeken keresztül az ő megerősítésüket szolgálta, és 1989 őszére meg kellett érniük, hogy az ő véleményközösségük maradjon az egyetlen, amelynek nincs lapja, pártja, intézményes képviselete.
A régi rendszer híveit tömörítő MSZMP megszerveződése, amennyiben – Alkotmánynak megfelelve – nem törekszik a régi rendszer erőszakos visszaállítására, pozitív fejlemény lenne.
Egy markáns, konzervatív MSZMP csökkentheti a frusztrációt, a politikai depriváltság érzését a kitartó kádáristák körében és erősítheti megrendült biztonságérzetüket. Az MSZMP az elnyomás jóhiszemű szolgálatában megőszült emberek tízezreit védheti meg attól, hogy én-erősítő közegük, életük társasági keretei széthulljanak, hogy kiszoruljanak abból a körből, amelyben megrögződött szókészletükkel, fogalomkészletükkel kommunikációképesek és tevékenyek maradhatnak. Az MSZMP-nek kétségkívül gerontológiai, mentálhigiénés küldetése is van.
Ugyanakkor a választásokon való megméretés megszabadíthatja az MSZMP-t attól az illúziótól, hogy a „dolgozó osztályok” csendes milliói a zűrzavaros jelenből szívesen visszatérnének az elmúlt évtizedek áldott nyugalmába.
A kádárista MSZMP természetesen nem lenne „partiképes”, nem jöhetne szóba egyetlen komoly párt koalíciós partnereként sem (az MSZP-t is beleértve). A parlamentáris demokrácia híveinek és ellenfeleinek nincs közös alapjuk a közös kormányzáshoz. A kádárista MSZMP sokkal távolabb van a kormányba kerülés lehetőségétől, mint akár a legkisebb demokratikus párt. Ezen a helyzeten az sem változtatna, ha a jövőben a válság mélyülésével, elhúzódásával, a csodavárást követő kiábrándulás felerősödésével a csalódott szavazók alkalmasint meglepően magasra (horribile dictu: 10-15%-ra) vinnék fel a kádárista voksok arányát (bár a népszavazás eredménye, az MSZMP felhívása szerint voksolók 5%-os aránya azt jelzi, hogy erre egyhamar nem kerül sor).
Az MSZMP előtt álló második út az, hogy a kongresszus ráviszi a pártot a régi MSZMP politikailag tartalmatlan centrumának a vonalára, elfogadnak egy, az MSZP-énél mérsékeltebb anti-kádárista irányvonalat, bejelentkeznek a parlamentáris demokrácia és a vegyes tulajdonú piacgazdaság hívei közé, elfogadják a „modellváltás” szükségességét, hallgatólagosan szociáldemokratizálják az MSZMP programját is, miközben úgy tesznek, mintha nem ezt tennék, és úgy tesznek, mintha lenne különbségtétel a „modellváltás” és a „rendszerváltás” között.
Ezzel a régi rendszer híveit másodszor is megfosztanák a pártjuktól, újra megteremtenék az intézményes politikai tagolódásban azt a hiányt, ami a régi MSZMP pálfordulásával keletkezett, és ismét megkísérelnék egy felekezetben összetartani Saulust és Paulust. Ebben az esetben az MSZMP szétesésre van ítélve.
Ez pedig csak az MSZP és a fundamentalisták tábora között maradt alsóbb és felsőbb káderállománynak lenne jó. Azoknak, akik nem kívánnak lemondani politikai jelenlétükről (amiért nem ítélhetők el), akik nem egy koalíciós kapcsolatok kialakítására alkalmatlan szélső helyzetben, hanem „partiképes” pozícióban akarnak jelen lenni (amiért szintén nem ítélhetők el), akik (és ez itt a bökkenő) a kádáristák vállán kívánnak ebbe a pozícióba felkapaszkodni. A második út azt jelentené, hogy az MSZMP azzal a párttagsággal igyekeznék a szociáldemokrata pozíció közelébe férkőzni, amely leszakította magát az ugyanide igyekvő MSZP-ről.
Pedig a szociáldemokrata pozíció körül már amúgy is óriási a tolongás. Az ellenzéki állásból induló MSZDP, az SZDSZ és a Fidesz szociáldemokrata csoportjai mellett ide igyekszik a Független Szociáldemokrata Párt, a rossz emlékű kádárista cigánypolitika minapi zászlóvivői által szervezett Cigány Szociáldemokrata Párt és az MSZP. Ennyi talán elég. Az MSZMP maradjon a helyén!
- Belföld [6]