Négy nappal a Nagy Ugrás előtt írom ezt a szöveget. A kormány döntésének megfelelően január 1-jén ugrunk. Fejjel lefelé. A pesszimisták azt állítják, hogy lent beton van. A kormány azt válaszolja, hogy ez lehetséges, de nem biztos. Programja egyszerű: megszüntetik az összes dotációt (néhány kivétellel), megszüntetik az áruk és nyersanyagok központi elosztását, egységessé teszik az adórendszert és a valuta árfolyamát, bevezetik a zloty ún. belső konvertibilitását, megállítják a bérek növekedését, felhagynak az árak központi ellenőrzésével, az állami vállalatokat részvénytársaságokká alakítják át, induláskor az államot téve egyetlen részvényessé. Ennyi a terv, a többi majd lesz valahogy. A gravitáció törvényei kiválasztják a túlélőket. A pechesek hulláit félretesszük. Éljen a piac!
Közgazdasági szempontból érthető és következetes ez a program. Célja előbb az infláció megállítása, majd a szabad versenyen alapuló piaci mechanizmusok bevezetése. Viszont társadalmi és tömegpszichológiai vonatkozásban elég kockázatosnak tűnik. A terv szerzői feltételezik, hogy 1990-ben 20%-kal csökkennek a reáljövedelmek. Hogy mekkora ez a szám, azt talán egy nyugdíjas hölgy szemlélteti a legjobban, aki pár nappal ezelőtt az egyik tv-műsor szerkesztőségébe telefonált. „Idén karácsonyra csak négy darab virslit tudtam venni” – mondta. „Régi cipőm szétesett, és nincs pénzem, hogy újat vegyek.” Nem csoda hát, hogy a kormány bejelentése, mely szerint az életszínvonal és a termelés átmenetileg csökkenni fog, aggodalmat, sőt kifejezetten haragot vált ki egyes társadalmi rétegekben.
A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a társadalom kormány iránti bizalma és a jövőbe vetett remények szintje állandóan növekszik. Azok a csoportok, amelyek haraggal reagálnak az életszínvonal várható csökkenésére, úgy látszik, kisebbségben vannak. Ez valószínű. Hiszen a lengyel társadalom nagyobbik része fiatalokból áll. Azokból, akiknek energiáját és vállalkozó tehetségét bénította az eddigi rendszer, s akik remélik, hogy a mostani reform szabad utat nyit előttük. Azonban a közvélemény-kutatások nem adnak választ a kényes kérdésre: mi lesz azokkal, akik nem képesek alkalmazkodni az új helyzethez? Az állam megígéri, hogy biztosítja számukra a szükséges támogatást. Ugorjatok nyugodtan – mondja a kormány –, és ha nem találtok a vízbe, majd odatesszük a párnát. Hát, meglátjuk… Van még egy, a politikai következmények szempontjából talán még komolyabb probléma: a valóság nem feltétlenül fogja igazolni a piac rajongóinak várakozásait. Eddig tulajdonképpen akármilyen gazdasági tevékenység profitot hozott, a leggyengébb vállalatok is el tudták tartani magukat, és bárki könnyedén forgathatta eldugott dollárjait. Az aranykornak most vége. Létrejönnek a nagy tőkével rendelkező, komoly cégek, elindul a verseny, amelyben amatőröknek nincs helye. Ráadásul az energia- és nyersanyagárak növekedése, valamint az új, szigorított adórendszer nem ad valami nagy esélyt a gyengébb vállalkozásoknak. És nemcsak az indulás lesz nehezebb – a már működő vállalatok jó része is csődbe kerül. Csalódnak hát sokan a lelkesedők. Ugranak, és csak zuhanás közben veszik észre, hogy zsúfolt a medence.
Ezek mind komoly fenntartások. Csak az a hibájuk, hogy értelmetlenek. Nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy választhassunk.
(Varsó)
- Külföld [6]