Két, látszólag ellentétes állítást kell tennem az átmenetről. Az egyik: szinte teljes a hatalma annak, aki felügyeli a politikai rendőrséget, a közigazgatást, a választási gépezetet és a televíziót. A másik: ez a hatalom nem sokat ér, s bizonyosan elvész, ha az átmenet akadályozására akarják használni.
A Dunagate-botrányban kiborult a belügy szennyese. A Híradó botránya óta kiborulóban van a tévé-felügyeleté is. Íme gördül, látszólag véletlen botrányokon meglódulva, ám véletlenül sem visszafelé, a történelem aszfaltozógépe.
Pozsgay Imre és Horváth István régóta kivívta már a civilizált világ csodálatát. Ők voltak a bizonyíték, hogy vannak tág látóhatárú kommunisták a végjáték idején is. Még a magyar nép nimbuszához is hozzá tudtak járulni ezzel. Ám szaporodnak a bizonyítékok, hogy a történelem mégis kénytelen lesz kérdőjeleket tenni a realizmusuk mellé.
A hősidők kommunistája forradalmi propagandában, hatalomszerzésben, leszalámizásban, beszervezésben, rendőrminyisztyersztvo bebiztosításában jeleskedett. A végjáték kommunistája akkor minősül intelligensnek, ha a változások elkerülhetetlenségét felismervén sikerül kezdeményezőként fellépnie, s így egyúttal lelassítania a demokratikus forradalmat, megosztania az ellenzéket, együtt tartania az apparátust, a titkosrendőrséget, és iratmegsemmisítő minyisztyersztvóvá átalakítania a belügyet.
Ezt a sikert nem lehet elvitatni Pozsgay Imrétől, illetve a politikai támaszává vált belügyminisztertől, Horváth Istvántól. Bezzeg könnyű dolga volt az ókommunistának, mert ellenfelét amúgy is Szibériába vitték a szovjet tanácsadók. Ám az utókommunistának komoly képességekkel kell rendelkeznie ahhoz, hogy pártja végzetét némileg kicselezze és a maga javára fordítsa. Hiszen, ha vezető volt, nincs meg az a lehetősége, hogy ő maga kiugorjék, és más színekben fusson.
Talán Pozsgay volt az egyetlen, aki ezt többször is sikerrel megtehette volna. Megtehette volna már Lakitelken is, aztán négy hívének a pártból való kizárásakor, majd a ’88-as pártkongresszuson, továbbá a bős–nagymarosi vízlépcső országgyűlési megszavazásakor, később az ’56-os formula Központi Bizottság-beli vitájában, még inkább saját elnöki mozgalma, a Demokratikus Magyarországért elindításakor, végül talán még a ’89-es pártkongresszuson is. Mindezen alkalmakat elmulasztván a kicsiny hatalomnövelő lépések mellett döntött; ahogyan Pesten mondják, nem dobbantott, csupán csosszantott. És minden őt látszott igazolni.
De az újabb fejlemények láttán most már talán neki is meg kell kérdeznie magától: miben bízott?
Le a kalappal, kudarca után is, az elnöki terv előtt, amelyben nem is annyira a személyes hatalomszerzés vágya volt figyelemre méltó, hanem az új politikai rendszerre vonatkozó nagyszabású elképzelés. Pozsgay azért nem hagyta ott a volt állampártot, mert remélte, hogy időben meg tudja győzni elvtársait, át kell alakulniuk gaulle-ista típusú elnöki párttá, s így, ha nem is állampártként, de átmenthetik a befolyásuk megannyi elemét. Technikai értelemben alkalmazkodván a többpártrendszer követelményeihez, lojális partnerként megnyervén az ellenzék zömét, margóra szorítván a gyökeres rendszerváltókat, feláldozván a bűnbakokat és a fekete bárányokat.
Az elvtársakat nem sikerült időben meggyőzni, és így a szabad demokraták aláírásgyűjtésének, nem pedig Pozsgay Imrének jutott a dicsőség, hogy a kommunista pártot megfosztották munkahelyi hatalmától. Ez a kicsiny különbség ötszázezer tagjába került az uralkodó pártnak. De a párt összeomlása után még mindig joggal bízhatott Pozsgay Imre abban, hogy a népszavazási győzelem majd visszahozza az elnöki ernyő alá a megázott, szétszéledt nómenklatúrát.
Lehet, hogy a nagyszabású tervből valamivel több valósult volna meg, ha a szabad demokraták ellenzéki ösztöne lustább, s ha valamelyik csomóponton hibásan használták volna szűkös eszközeiket. Így csupán az ellenzék megosztása sikerült.
De csak nem hiszi el Pozsgay Imre saját propagandistáinak szólamait, hogy a tévéhirdetések miatt érte kudarc? Hogy a sokáig tiltott szamizdat-politikusok televízióhoz engedése miatt halad az ország az elnöki álom helyett inkább a demokratikus ellenzék terve, a teljes rendszerváltás felé? Továbbra is ragaszkodik a tévékuratóriumhoz, amelyet annak idején a népszavazási győzelem és az elnökválasztási kampány reményében hozott létre.
Akkor úgy érezte, megengedheti magának, hogy a háromoldalú tárgyalások elveit semmibe vegye. A pártatlanságot felügyelő bizottságot nem volt idő létrehozni, de az elv világos volt: legyen a bizottság tekintélyes pártonkívüliek minden jogkörtől mentes, felszólamlások utólagos kivizsgálására alakult erkölcsi fóruma. A kuratórium viszont, amelynek javára az elnökválasztásra készülő Pozsgay lemondott a tévé felügyeletéről, ennek minden ízében ellentmondott: az őt támogató pártokból állt, meg mindenféle kinevezett elemekből, munkaadói joga volt, titkára Pozsgay személyes titkára.
A népszavazás után történt az első botrány, az első véletlen a szükségszerűségben. A sajtó szakmai szervezeteinek tiltakozása, s az, hogy a szociálliberális pártok nem óhajtottak asszisztálni a kuratórium gondosan kialakított szavazógépezetéhez, nem visszakozásra és konszenzuskeresésre bírta Pozsgayt, hanem ellentámadásra ingerelte. Az MSZP-aktíván nyíltan kijelentette: a sajtó az SZDSZ hitbizományává vált, s az MSZP-nek végre erőt kell mutatnia. A hasonló vádakat hangoztató MDF támogatására számított-e, avagy az öncenzúra még élő reflexeire a sajtó munkatársainál, akik a jövendő kormánykoalíció hangját félhették ebben a dörgedelemben? Mindkét számítása beválni látszott, s mégis rövid távú volt a számítás.
Egyszerűen elfeledkezett róla, hogy jön a választási kampány, s nem indult be az a pártok közötti egyeztető mechanizmus, amelyet a pártok a háromoldalú tárgyaláson dolgoztak ki a választásokra. Ennek a mechanizmusnak egyik eleme éppen a pártatlanságot felügyelő bizottság lett volna, másik eleme a pártközi egyeztető bizottság, amely – többek között – a felosztandó tévéidőket szabályozza. A kuratórium léte mindkettőt megakadályozta, és egyiket sem pótolja.
S miközben nyakunkon a kampány, a konszenzus helyreállítása helyett a kuratórium hallatlan lépésre szánja el magát: betiltja egy egész hónapra a politikai hirdetéseket. Ők, akik benne vannak a kuratóriumban, tiltanak azoknak is, akik nincsenek benne. A népszavazáson vesztes MSZP és MDF együtt tilt a népszavazáson győzteseknek. A választási törvényt megszegve egyszerűen úgy döntenek, lerövidítik a kampányidőszakot. Ismerős logika? Igen, a hatalomé.
De van-e mögötte hatalom? Lehet, hogy csak hatalmi gondolkodás van mögötte, a közjogi és a konszenzusra törekvő helyett.
S miközben elindul a Dunagate-ügy, melybe bele kell buknia Pozsgay legmegbízhatóbb politikai barátjának, immár minden összeférhetőséget nélkülöző lépés következik: a pártja hivatalos kampányvezetőjévé vált Pozsgay visszaveszi a tévé feletti felügyeletet, és leváltja Aczél Endrét (vajon mi baja lehetett vele?). Helyébe a KISZ és a SZOT lapjának főszerkesztőjeként szolgált MSZP-tagtársát nevezi ki a politikai főműsorok vezetőjévé. „Több párt egyetértésével.” Mi ez?
Igen, nómenklatúra. De most? Van-e ebben realizmus azon kívül, hogy az SZDSZ majd bosszankodhat a hírek szűkösségén?
Elkerülhetetlen a követelés: oszlassák fel a kuratóriumot, térjenek vissza a békés átmenet biztosítékául kidolgozott pártközi egyeztetési mechanizmushoz, Pozsgay mondjon le a média felügyeletéről.
Elkerülhetetlen a gondolat, hogy Pozsgay Imrének legkésőbb a népszavazás után végképp vissza kellett volna cserélnie a hatalmi szemüveget a történelmire. Fel kellett volna ismernie, hogy szolgálatát csak akkor övezheti elismerés, ha a hatalomátmentés szándékának látszatától is megóvja magát. Működő koalíció képzetét keltette benne az, hogy az MDF hajlandó volt igénybe venni az ő segítségét a média feletti ellenőrzés biztosítására. Elkapatta, hogy a sajtó az információs szint öncenzúrás leszorításával fogadta az új nyomást, és látszólag védtelen hallgatással a durva csurkaságokat.
De az a gondolat is elkerülhetetlen, hogy hibája talán nem a személyes ítélőerő hibája. Valószínűleg kötelező elkövetni ezt a hibát, valahol, valakinek, akinek nem volna szabad. Ez is történelem, hogy valaki érdemeket szerez, amíg hatalmának növekedése a rendszerváltást segíti, és aztán elveszíti érdemeit, mert hatalmának növekedése miatt el kell felejteni, hogy azért mégiscsak rendszerváltás van.
Ahogyan Madách kérdi az Ember tragédiájában: „Nem érzed-é a lanyha szelletet?” A költő szerint a fáraónak még a piramisokat évezredek alatt elporlasztó enyhe légmozgásokra is figyelmesnek kellene lennie. Valójában: még a Jalta romjait eltaposó történelmi úthenger fülsiketítő, hálátlan zakatolásáról is meg lehet feledkezni.
- Beszélő [6]