A mazóviai „lengyel németek” drámája 1944-ben kezdődött. Ekkor a Vörös Hadsereg katonái minden gyűlöletüket és bosszújukat az első németlakta terület lakóin, rajtuk töltötték ki. A hivatalos lengyel közigazgatás olyan őslakosként kezelte a mazóviai németeket, akik nemzetileg megbízhatatlanok és politikailag gyanúsak. Így alakult ki az a tragikus helyzet, hogy míg a háború előtt, a német fennhatóság alatt, mint „lengyel disznókat” érte őket megaláztatás, addig a háború után a „német disznók” megjelölés volt ürügy az üldöztetésre. Mivel e lakosság „németgyanús” volt, gyűlölet vette körül, csak másodrangú állampolgárok lehettek. A hivatalos közigazgatás mindenkit mindenáron polonizált (lengyelesített). A cél az volt, hogy ne maradjon se német, se ukrán, se zsidó nemzetiség, csak lengyel.
A mazóviaiaktól megkövetelték, hogy írjanak alá egy, a „lengyel demokratikus állam” iránti hűségnyilatkozatot. Ezzel az akcióval a lakosságot élesen saját és „idegen” elemekre osztották. Aki ellenállt, azt kitelepítették. Így a maradni kívánókba még mélyebben ivódott a félelem. A sztálini időszak repolonizációja nyílt terrorral, „a kulákság elleni harc” jelszavával tarkítva ment végbe. E politikához hozzátartozott a helyi őslakos értelmiség likvidálása is, ráadásul a helyi lakosok elöl elzárták az állami közigazgatás és a gazdaság vezető pozícióit. Ezzel elkezdődött a régió gazdasági tönkretétele.
A terület lakosságában, ellenállásképpen is, erősödött a német azonosságtudat, s mind többen gondoltak a kivándorlásra. Így folytatódott és – ugyanolyan szakaszokban, mint Borkowicz cikke szerint a sziléziai németek esetében – elég gyorsan végbe is ment a mazóviai exodus, azzal a különbséggel, hogy itt a német elköltözés teljes volt.
- Külföld [6]