Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Sokan aggódnak kívül és belül, hogy Magyarországon a politikai helyzet destabilizálódik. Mindig is sokan túlságosan is sokat aggódtak emiatt, legalábbis némi eufemizmussal így fogalmazták meg szorongásaikat (miközben valójában egészen másért aggódtak). Abban az időben is, amit ma, a megszépítő messzeségben ígéretes kezdetnek nevezünk. Például Grósz Károly, még főtitkár-miniszterelnök korában. Olyan nagyon aggasztották a változások túlzott felgyorsulásából adódó veszélyek, hogy a svájci bankárok hasonló gondjairól is sietett tájékoztatni a nemzetet. Érzeményeiben intenzíven osztozott pl. a Magyar Hírlap szerkesztője: Palmer nagykövetnek is a szájába adta a svájci bankároknak Grósz Károlyon keresztül közvetített üzenetét. (Az amerikai nagykövetség tiltakozott a kétes hitelességű interjú miatt – ha valaki még emlékszik erre a régmúlt másfél évvel ezelőtti eseményre.)

Az emlékezetes sportcsarnoki beszédben Grósz a nemzet sorsát még az MSZMP kezébe látta letéve. A Párt vezető szerepének elvesztésével jön az anarchia! – Nemcsak a vezető szerep, hanem az MSZMP elvesztését is kibírtuk. Ám az aggódók tovább aggódtak. Most már nem a Párt, hanem a nemzetet képviselő köztársasági elnök lett a letéteményese a nemzet jövőjének, s a destabilizálódás attól fenyegetett, hogy a Nemzetmegmentő Elnök késlekedik.

A többpárti parlamenti demokrácia megrögzött hívei türelmesen somolyogtak, ha azt hallották-olvasták, hogy baj van, széthúz a nép, pártoskodik, s a pártok ádázul versengenek. Épp ez az! Már alakul!

Egy idő múltán azonban pl. Kis János is a libanonizálódás perspektíváját látta felderengeni. S újabban mi is egyre jobban aggódunk.

Valami nagyon nem stimmel a mi békés átmenetünkben. Mintha zsombékon ugrálnánk, mi, magyar társadalom, s minduntalan süppedékbe tévedne a lábunk. S mintha a szilárd talajt sejtető távlat újra és újra ellibbenne előlünk, mint a délibáb. Belekapaszkodnánk újabb és újabb pártatlan felügyelőtestületekbe, és belekapaszkodnánk ingoványba. Csúnya, mérges, sehová sem vezető viták, rondább kinyírások, mint a pártállam teljében, legnyomorultabbak kíméletlen letaglózása a velük szemben hirtelen tevékennyé váló tohonya hivataloktól. A monopolszervezetek gyanús és felelőtlen újabb monstrumokká alakulnak át. Alattomosan kúsznak be jelenünkbe és jövőnkbe akarnok nagyberuházók, a parlament határozatai és a népszavazáson kinyilvánított népakarat valahogy elfolynak a ködbe. Mi, a nemzet, a lakosság, nem a lázas, jóízű tevékenység fáradtságával rogyunk ágyba este, hanem gyanakodva nézünk a hátunk mögé, hogy hol vannak az alattomos kezek, amelyek letaszítanak a dágványba? Csizmában alszunk, mint a mozgósított katonák, s attól fáradunk el.

Mi ez? Bennünk van az átok? Vagy mi csinálja ezt velünk?

Nem árt, ha egy kicsit elmélyedünk az előző számunkban közölt 1980-as dokumentumba, amely a BM-ből a többivel együtt kiszivárgott. „A kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka” eszköztárában helyet foglal a megelőzés is: bomlasztás, leválasztás, elszigetelés; ellentétek szítása, a meglévők kihasználása és elmélyítése, a vezéregyéniségek lejáratása. A BM nem sokat változott, mint tudjuk, s mint láthattuk, nem cserélte ki az „ellenséget” sem. Miért ne gondoljuk, hogy zavartalanul gyakorolták a Duna-gate botrány kirobbanásáig „megelőző módszereiket” is? Most talán nincs rá idejük (átmenetileg). Ám mi nem vagyunk a magyar BM, s ezért nem gondoljuk, hogy minden fejfájásunk okozója egy maroknyi fizetett ügynök. Mégis valahol itt kell kereskedni. Csak a belügyeseknél jobban fizetett ügynökök körében: a gazdasági, politikai, kulturális, igazgatási, erőszakszervi kis és nagy középvezetők között, akik egyetlen tapodtat sem mozdulnak a helyükről, egy centimétert sem akarnak feladni állásaikból. Tegnap a Párt ügynökei voltak, ma már leginkább saját posztjuké. A szöveg, ó, a szöveg varázslatos gyorsasággal változott, folyékonyan árad a reformduma, a radikális reformduma, a modellváltós, s legújabban akár a rendszerváltós sóder. (Ehhez képest szinte üdítőek a derék, beszédhez nem szokott titkosrendőrök.) De különben egyetlen néma óhajjá olvad össze a sok kicsi elszánás: „így, ahogy vagyunk!” És folyik az elkeseredett utóvédharc: így lesz az igazságügy-miniszterből népfrontelnök, MSZP-elnökségi tagból már-már pártatlan miniszterelnök, tegnapi pártosztályvezetőből „jelképes pártonkívüli” ideiglenes államelnök, s választmányi tagok szemérmesen lesütött szemmel haboznak, hogy tagnak érzik-e magukat egyáltalán. Mások férfiasan, szemrebbenés nélkül vallják, hogy a politikai vezetők első sorának szélén éppen olyan hányattatásoknak voltak kitéve, mint azok, akiket csak a szélről nyomhattak víz alá. Főigazgatóságok, mint a kaméleon öltenek önkormányzati színt, kormánybiztosok immár felesben államilag grundok multicégek menedzserei. A régi, sűrűn és gondosan szőtt háló rugózik egyet-egyet, leejt és felszed egy-egy szemet, de rendíthetetlenül kitart. S a régi elvtársak bár elvesztették pártjukat, nem egykönnyen adják fel a reményt, hogy ha a mai napon maradhatott minden a régiben, még holnap is maradhat. Talpig európai új jogintézményünk vadonatúj alkotmánybírája, Kilényi Géza például a BM-botrány kapcsán nem szégyellte kijelenteni, hogy a titkosszolgálatot a világon mindenütt titkos szabályok határolják be, a részletek sehol sincsenek törvényileg szabályozva, s az állampolgári jogok védelmére a szervezeten belül lehet megadni a hatékony garanciát. (Három éve Kilényi professzor kikelt a Párt törvényi korlátozásának gondolata ellen, a demokratikus működés garanciáját akkor is belül kereste a Párton.)

Nem, az állampárt nem döglött oroszlán. Részeire esve él, s ez destabilizálja a politikai helyzetet.

Hosszú menetelésnek nézünk elébe, szerte Közép-Kelet-Európában.

• Belföld