Skip to main content

A lápon át Libanonba?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Sokan aggódnak kívül és belül, hogy Magyarországon a politikai helyzet destabilizálódik. Mindig is sokan túlságosan is sokat aggódtak emiatt, legalábbis némi eufemizmussal így fogalmazták meg szorongásaikat (miközben valójában egészen másért aggódtak). Abban az időben is, amit ma, a megszépítő messzeségben ígéretes kezdetnek nevezünk. Például Grósz Károly, még főtitkár-miniszterelnök korában. Olyan nagyon aggasztották a változások túlzott felgyorsulásából adódó veszélyek, hogy a svájci bankárok hasonló gondjairól is sietett tájékoztatni a nemzetet. Érzeményeiben intenzíven osztozott pl. a Magyar Hírlap szerkesztője: Palmer nagykövetnek is a szájába adta a svájci bankároknak Grósz Károlyon keresztül közvetített üzenetét. (Az amerikai nagykövetség tiltakozott a kétes hitelességű interjú miatt – ha valaki még emlékszik erre a régmúlt másfél évvel ezelőtti eseményre.)

Az emlékezetes sportcsarnoki beszédben Grósz a nemzet sorsát még az MSZMP kezébe látta letéve. A Párt vezető szerepének elvesztésével jön az anarchia! – Nemcsak a vezető szerep, hanem az MSZMP elvesztését is kibírtuk. Ám az aggódók tovább aggódtak. Most már nem a Párt, hanem a nemzetet képviselő köztársasági elnök lett a letéteményese a nemzet jövőjének, s a destabilizálódás attól fenyegetett, hogy a Nemzetmegmentő Elnök késlekedik.

A többpárti parlamenti demokrácia megrögzött hívei türelmesen somolyogtak, ha azt hallották-olvasták, hogy baj van, széthúz a nép, pártoskodik, s a pártok ádázul versengenek. Épp ez az! Már alakul!

Egy idő múltán azonban pl. Kis János is a libanonizálódás perspektíváját látta felderengeni. S újabban mi is egyre jobban aggódunk.

Valami nagyon nem stimmel a mi békés átmenetünkben. Mintha zsombékon ugrálnánk, mi, magyar társadalom, s minduntalan süppedékbe tévedne a lábunk. S mintha a szilárd talajt sejtető távlat újra és újra ellibbenne előlünk, mint a délibáb. Belekapaszkodnánk újabb és újabb pártatlan felügyelőtestületekbe, és belekapaszkodnánk ingoványba. Csúnya, mérges, sehová sem vezető viták, rondább kinyírások, mint a pártállam teljében, legnyomorultabbak kíméletlen letaglózása a velük szemben hirtelen tevékennyé váló tohonya hivataloktól. A monopolszervezetek gyanús és felelőtlen újabb monstrumokká alakulnak át. Alattomosan kúsznak be jelenünkbe és jövőnkbe akarnok nagyberuházók, a parlament határozatai és a népszavazáson kinyilvánított népakarat valahogy elfolynak a ködbe. Mi, a nemzet, a lakosság, nem a lázas, jóízű tevékenység fáradtságával rogyunk ágyba este, hanem gyanakodva nézünk a hátunk mögé, hogy hol vannak az alattomos kezek, amelyek letaszítanak a dágványba? Csizmában alszunk, mint a mozgósított katonák, s attól fáradunk el.

Mi ez? Bennünk van az átok? Vagy mi csinálja ezt velünk?

Nem árt, ha egy kicsit elmélyedünk az előző számunkban közölt 1980-as dokumentumba, amely a BM-ből a többivel együtt kiszivárgott. „A kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni operatív munka” eszköztárában helyet foglal a megelőzés is: bomlasztás, leválasztás, elszigetelés; ellentétek szítása, a meglévők kihasználása és elmélyítése, a vezéregyéniségek lejáratása. A BM nem sokat változott, mint tudjuk, s mint láthattuk, nem cserélte ki az „ellenséget” sem. Miért ne gondoljuk, hogy zavartalanul gyakorolták a Duna-gate botrány kirobbanásáig „megelőző módszereiket” is? Most talán nincs rá idejük (átmenetileg). Ám mi nem vagyunk a magyar BM, s ezért nem gondoljuk, hogy minden fejfájásunk okozója egy maroknyi fizetett ügynök. Mégis valahol itt kell kereskedni. Csak a belügyeseknél jobban fizetett ügynökök körében: a gazdasági, politikai, kulturális, igazgatási, erőszakszervi kis és nagy középvezetők között, akik egyetlen tapodtat sem mozdulnak a helyükről, egy centimétert sem akarnak feladni állásaikból. Tegnap a Párt ügynökei voltak, ma már leginkább saját posztjuké. A szöveg, ó, a szöveg varázslatos gyorsasággal változott, folyékonyan árad a reformduma, a radikális reformduma, a modellváltós, s legújabban akár a rendszerváltós sóder. (Ehhez képest szinte üdítőek a derék, beszédhez nem szokott titkosrendőrök.) De különben egyetlen néma óhajjá olvad össze a sok kicsi elszánás: „így, ahogy vagyunk!” És folyik az elkeseredett utóvédharc: így lesz az igazságügy-miniszterből népfrontelnök, MSZP-elnökségi tagból már-már pártatlan miniszterelnök, tegnapi pártosztályvezetőből „jelképes pártonkívüli” ideiglenes államelnök, s választmányi tagok szemérmesen lesütött szemmel haboznak, hogy tagnak érzik-e magukat egyáltalán. Mások férfiasan, szemrebbenés nélkül vallják, hogy a politikai vezetők első sorának szélén éppen olyan hányattatásoknak voltak kitéve, mint azok, akiket csak a szélről nyomhattak víz alá. Főigazgatóságok, mint a kaméleon öltenek önkormányzati színt, kormánybiztosok immár felesben államilag grundok multicégek menedzserei. A régi, sűrűn és gondosan szőtt háló rugózik egyet-egyet, leejt és felszed egy-egy szemet, de rendíthetetlenül kitart. S a régi elvtársak bár elvesztették pártjukat, nem egykönnyen adják fel a reményt, hogy ha a mai napon maradhatott minden a régiben, még holnap is maradhat. Talpig európai új jogintézményünk vadonatúj alkotmánybírája, Kilényi Géza például a BM-botrány kapcsán nem szégyellte kijelenteni, hogy a titkosszolgálatot a világon mindenütt titkos szabályok határolják be, a részletek sehol sincsenek törvényileg szabályozva, s az állampolgári jogok védelmére a szervezeten belül lehet megadni a hatékony garanciát. (Három éve Kilényi professzor kikelt a Párt törvényi korlátozásának gondolata ellen, a demokratikus működés garanciáját akkor is belül kereste a Párton.)

Nem, az állampárt nem döglött oroszlán. Részeire esve él, s ez destabilizálja a politikai helyzetet.

Hosszú menetelésnek nézünk elébe, szerte Közép-Kelet-Európában.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon