A magyar nagyvárosokban az aládúcolt ingatlankezelő vállalatok gyámságától roskadozó, málló vakolatú bérházak, elslumosodott hajdani munkáskolóniák, lovassági kaszárnyákból, megüresedett vágóhidakból, raktárépületekből kialakított, egykori munkatáborok barakkjaiból létesített nyomortelepek környékén időről időre újabb és újabb vedlett ruhájú, valószínűtlenül sovány, izgatottan hadonászó embercsoportok tűnnek fel. Az ott élők nem értik, honnan a kétségbeesett agresszivitás, amellyel letörnek minden lakatot, felfeszítenek minden zárat, és birtokba vesznek minden lakható négyzetmétert. Az üresen álló szoba-konyhákat és mosókonyhákat, padlástereket és pincéket, fáskamrákat és sufnikat, toldaléképületeket és a félig lebontott épületek még használható helyiségeit. Nem törődnek az „őslakók” acsarkodásával, hatósági tilalmakkal, fenyegetésekkel. Ha kilakoltatják őket, kisvártatva újra megjelennek vagy mások költöznek a helyükre. Az őshonos városlakók nem értik, honnan és miért ez az akadályokat nem ismerő, feltartóztathatatlan beáramlás. Nem értik, mit keres ez a civilizálatlan, riasztó siserehad az amúgy is túlzsúfolt városokban. Féltik a biztonságukat, féltik gyerekeik lakáshoz jutási esélyeit, és nem kell sok ahhoz, hogy a szorongások gyűlölködő indulatokba csapjanak át. Honnan jönnek, és mit keresnek itt?!
Megélhetést keresnek és sokfelől jöhetnek. Jöhetnének például Csenyétéről is.
Csenyéte 290 lelket számláló falu Borsod északi részén, a Cserehát dombja között. A képlet a szokásos, a mese unalomig ismert. Az önálló paraszti gazdálkodás idején Csenyéte – igaz, kemény munka árán – el tudta tartani a helyi parasztságot. A parasztok mint munkaadók pedig – igaz, nagyon nyomorúságos színvonalon – el tudták tartani a faluszéli cigánytelep lakóit. Erős, csendőri brutalitással nyomatékosított rendi különbségek uralkodtak, de a falu és cigányai összetartoztak. Viszonyukat a mindkét fél által elfogadott társadalmi játékszabályok megszabta kölcsönösség jellemezte. A lassan polgárosuló paraszti faluközösség helyi intézmények egész sorát teremtette meg és tartotta fenn. A későbbiekben az egyéni gazdálkodás modernizálásával, a gazdasági és nem gazdasági célú társulások gyarapításával a lehetőségek köre tovább bővülhetett volna. Egy ilyen irányú fejlődés demokratikus viszonyok esetén valószínűleg a rendi különbségeket is jelentősen mérsékelte volna. Ezzel szemben a 40-es évek végétől érvényesülő kíméletlen elvonás és kiszipolyozás, majd az egész falu proletarizálása, margóra szorítása és mesterséges lezüllesztése mindezeket az esélyeket nagyon rövid idő alatt semmivé foszlatta. A szovjet típusú kolhozosítás a manufakturális módszerekkel működő mezőgazdasági nagyüzemek bérmunkásaivá züllesztette a „maga-ura” parasztokat. A korábbi gazdálkodási rend és társadalomszervezési formák úgy bomlottak fel, hogy a helyükbe nem épült ki új, életképes struktúra. A téeszesítést követő évek valamennyi település- és gazdaságpolitikai intézkedése a megállíthatatlan bomlás és sorvadás folyamatát erősítette Csenyétén. Bekörzetesítették a tanácsot és a téeszt, fokozatosan leépült, majd megszűnt az eredetileg két tanerős, 8 osztályos általános iskola. Mindent elvittek, megszüntettek, fölszámoltak, ami volt. A falu lakóinak évtizedeken át az volt az alapélményük, hogy ha maradnak, semmilyen módon nem szólhatnak bele saját sorsuk alakulásába, mindent rajtuk kívül álló, tőlük független erők döntenek el. Csenyétén még annak a felemás, ellentmondásokkal terhes újabb polgárosodási folyamatnak sem voltak esélyei, amelyek más, szerencsésebb helyzetű és besorolású falvakban a 60-as évek közepétől a második gazdaságnak köszönhetően mégiscsak végbementek. Csenyétén az egyéni kezdeményezés egyetlen lehetséges válfaja az elköltözés volt. Nem csoda hát, ha mindenki hanyatt-homlok menekült, aki össze tudta gyűjteni a konszolidált elköltözéshez szükséges nem kevés tőkét, és csak az maradt ott, akinek nem volt más választása. Így alakult ki a mai demográfiai és társadalmi képlet: megrokkant megkeseredett, nyugdíjas tsz-parasztok és iskolázatlan, munka nélkül tengődő, sokgyerekes cigány családok. Az elenyészően kevés kivétel csak arra jó, hogy erősítse a szabályt. Csenyéte ma megbélyegzett falu. Miután mindenéből kiforgatták, most ítéletet mondanak felette. A külvilág úgy véli, hogy Csenyétével nincs mit kezdeni, az ott élők nem méltók és nem alkalmasak az emberi életre. A környék ítélete szerint a kialakult helyzet oka elsősorban a falu lakóinak erkölcsi fogyatékosságaiban keresendő. Nekünk inkább az a véleményünk, hogy Csenyéte olyan állatorvosi ló, amelyen a hasonló sorsú falvak mesterséges elsorvasztásából eredő valamennyi kórtünet kimutatható.
A ma is a faluban élő nyugdíjas parasztok túlnyomó többségére 40, 50 éves, sőt olykor még idősebb korban szakadt rá a tsz-szervezés. Ezért kevés „nyugdíjjogosult” évet tudnak felmutatni. Az asszonyok közül sokan egyet sem, mert csak az azóta meghalt férj lépett be a téeszbe. Voltak, akik a dicső 50-es és 60-as években a közeli bányába jártak dolgozni. Őket a 60-as évek végén, az első nagy bányabezárási hullám idején leépítették. Igaz, néhány évvel később az eocén- és még ki tudja milyen programok keretében a bányát ismét felfuttatták, de az időközben újra mezőgazdasági bérmunkára kényszerült volt csenyétei bányászok – korukra és egészségi állapotukra való tekintettel – már nem vállalták a visszatérést. Így a kiemelt bányásznyugdíj helyett nekik is csak a nyomott munkabérekre épülő tsz-nyugdíj maradt. Nem csoda hát, ha a paraszti sorból származó csenyétei nyugdíjasok nyugdíjainak átlaga ma, 1989 őszén 3860 Ft. De ha az egy főre jutó jövedelmet vesszük figyelembe, még így is vagyonos osztálynak számítanak a helyi cigánysághoz képest.
Mint említettük, az önálló paraszti gazdálkodás idején a parasztporták adtak némi munkát (részes aratás, egyéb paraszti kampánymunkák, kosárfonás, sártapasztás, vályogvetés stb.) a cigányoknak. Ezek mind alkalmi munkák voltak, s csak nagyon nyomorúságos megélhetési lehetőséget biztosítottak. Mégis elmondható, hogy a cigányoknak megvolt a maguk szerepe és feladata a helyi munkamegosztásban. A hagyományos gazdálkodási rend felbomlása után létrejövő új munkapiacokon viszont nem tudtak tartós, megfelelő perspektívával kecsegtető helyet találni maguknak. A helyi, majd a körzetesített tsz-ben tagként szóba sem jöhettek, hiszen földet nem tudtak bevinni. Az egymást váltó vezetőségek álláspontja egyébként is egységes volt abban, hogy a cigányok úgy általában méltatlanok a tagságra. Néhány évvel ezelőtt, amikor a tagság döntő többsége már nyugdíjas volt, és a tsz egyre inkább Miskolcon és Budapesten létesített melléküzemágakra alapozta létét, az egyik cigány, aki akkor már három és fél éve dolgozott állatgondozóként a téeszben, kérvényezte a vezetőségnél, hogy vegyék fel tagnak, mert így szeretett volna háztáji földhöz jutni. Kérését szemrebbenés nélkül elutasították, azzal, hogy még bizonyítania kell. Maradt volna az alkalmazotti státus, de a tsz a szabályozás liberalizálását kihasználva és a tagság elöregedésére hivatkozva fokozatosan kivonult a nagyüzemi feltételek között kétségtelenül ráfizetéses mezőgazdaságból. A cigányok számára nem tudott és nem is akart helyi munkaalkalmakat teremteni. Egyre nagyobb területek maradtak parlagon, és az idényjellegű gyalogmunkák köre, amelyeknél a cigányok korábban leginkább remélhettek alkalmazást, is minimálisra szűkült. A távolabbi, netán ipari munkavállalás esélyeit pedig gyakorlatilag nullára csökkentette az iskolázatlanság, a zsákutcás forgalmi helyzet az eleve rossz és egyre romló közlekedés. A cigányok az 50-es években még csak elvétve jártak iskolába. Mire igazán beszokhattak volna, leépítették, majd végleg fölszámoltak a helyi iskolát. Ma 97 14 éven felüli, iskolába már nem járó csenyétei cigány közül 77 nem végezte el a 8 általánost. A 77-ből 24-en analfabéták és további 27-en legfeljebb 5 osztályt jártak. Visszafelé haladva az időben természetesen ennél is látványosabb adatokra bukkannánk. Az iskolázatlanságnak ez a mértéke eleve nem sok jóval kecsegtetett. Ami kevés esély mégis maradt volna, azt fölfalta az elzártság. Ide akkor sem vetődtek el a nagyvállalati munkástoborzók, akkor sem kanyarodtak be a munkásjáratok, amikor még szükség volt vattaemberekre. S ha a csenyétei cigányok a vattaemberkorszakban sem tudtak tartós helyet találni a munkapiacon, most végképp kiszorulnak onnan.
Ma Csenyétén jóformán minden aktív korú cigány munkanélküli, még akkor is, ha egy részük formálisan munkaviszonyban áll. A legszerencsésebbnek azok mondhatják magukat, akiket a téesz állatgondozóként, éjjeliőrként folyamatos munkafeladatra alkalmaz. Szerencséjüket azonban ők maguk valószínűleg nagyon viszonylagosnak tartják, mert az emberi jogok, munkajogok és más körmönfont jogi képződmények az ő esetükben is meglehetősen sajátosan érvényesülnek. Egyiküknek például augusztusban 408 (nem tévedés: négyszáznyolc!) ledolgozott havi munkaóra után 5912 Ft bruttó bért számfejtettek, ami 14,50 Ft-os órabért jelent. (A havi 3700 Ft-os hivatalos bérminimumnak kb. 21 Ft-os órabér felel meg.) Az órabér nagyságából joggal következtethetünk arra, hogy az egy hónap alatt ledolgozott, durván két és fél havi munkaóra ellenére az éjszakai pótlék, vasárnapi pótlék, és más fölös komplikáló tényezők kimaradtak a bérszámfejtés amúgy is bonyolult műveletéből. De miért is kellene ilyen bonyolult ügyekkel terhelni az adminisztrációt, amikor emberünk a csenyéteiek közül így is a hónap legmagasabb bruttó bérét mondhatja magáénak. Az már más kérdés, hogy fizetését bírósági úton, nevelő célzattal kirótt 20%-os bércsökkentés, valamint 400 Ft letiltás terheli, így végül, a szokásos egyéb levonások után, csak 3659 Ft-ot kapott kézhez (9 Ft-os nettó órabér). Folytathatnánk a sort azokkal, akik csak havi 384 vagy 360 órát dolgoztak, és elemezhetnénk, hogy náluk mennyi az időarányos bér és mennyi a levonás, de nem untatjuk tovább a nyájas olvasót. Búcsúzzunk el a munkához mindig hozzájutó kiváltságosok 4-5 fős csapatától és térjünk át azokra, akiknek a munkakönyve ugyan több év óta ott van a tsz-irodán, de nagyon szerencsésnek érezhetik magukat, ha néhanapján jut nekik egy kis gyalogmunka: kazlazás, trágyakihordás stb. Ezek az emberek minden reggel átbuszoznak a szomszédos faluban található tsz-központba (utazási költségtérítés természetesen nincs), ahol megtudják, hogy aznapra van-e számukra munka vagy nincs. Ha nincs – és ez a gyakoribb eset –, mehetnek gyalog haza, mert busz legközelebb csak délután van. Kereseti lehetőségeiket jól példázza annak az asszonynak az esete, aki júliusig élvezte ezt a státust. Júliusban aztán megunta a dolgot bement az irodára, mondta, hogy ő dolgozni szeretne, adjanak neki rendszeres munkát. A tagoknak sincs munka, viszontlátásra – válaszolta az elnök. Az asszony feldühödött kikérte a munkakönyvét, és munkanélküli-segélyért jelentkezett a munkaközvetítőnél. A tsz hetekig szabotálta a segélyhez szükséges kereseti kimutatás kiadását, és csak a munkaközvetítő többszöri hivatalos megkeresésére volt hajlandó elkészíteni. Az asszonynak közel két hónapos huzavona után végül 1100 Ft munkanélküli-segélyt állapítottak meg, amiből könnyen kiszámítható, hogy a megelőző időszakban a tsz-nél elért átlagkeresete nem egészen 1700 Ft volt. Az már csak a hab a tortán, hogy a tsz „felmondás a dolgozó részéről” bejegyzéssel adta ki a munkakönyvét. Ha ehelyett azt írja be, hogy „munkaviszonya megszűnt”, akkor 5%-kal magasabb lett volna a munkanélküli-segély. További részletek helyett álljon itt egy adat: augusztusban a tsz-nél dolgozó csenyéteiek nettó átlagkeresete 1834 Ft volt.
Az elmondottakhoz hozzátehetjük, hogy a tsz-nél van „nem cigány” és van „cigány” munkaszerződés. Az utóbbiban minden esetben benne szerepel a „háztájira nem jogosult” kitétel, miközben óriási területek hevernek parlagon. A tsz egyik vezetője arra hivatkozott, hogy akinek nincs meg a megfelelő számú ledolgozott munkaórája, annak nem jár háztáji. Ezzel kapcsolatban csak két kérdésünk lenne. 1. Vajon havi 408 munkaóra sem elegendő? 2. Honnan tudják a szerződéskötés pillanatában, hogy az, akivel éppen szerződést kötnek, nem fogja teljesíteni a megkívánt munkaórát? (Hacsak onnan nem, hogy ők maguk gondoskodnak róla.) További tanulságos adalék, hogy a tsz cigányoknak OTP-hitel felvételéhez nem ad ki kereseti igazolást, és hogy azok a tsz-vezetők, akik, ha a helyzet úgy kívánja, házaik építésénél, terményeik betakarításánál előszeretettel alkalmazzák az olcsó cigány napszámosokat (250 Ft/10 óra), az irodán azt harsogják, hogy a cigányokkal nem lehet mit kezdeni, mert nem hajlandók dolgozni.
De nem csak tsz van a világon. További hat embernek kínál állandó kereseti lehetőséget a baktakéki tanács által szervezett közhasznú munka. A foglalkoztatásnak ezt a formáját, mint köztudott, a munkanélküliség enyhítésére hozták létre. A csenyétei közhasznú munkások árkokat, patakmedreket tisztogatnak, építőipari segédmunkát végeznek – a tanácsi körzet többi községében, és még véletlenül sem a saját falujukban. Ők, ha nincs egy perc hiányzás sem és valamilyen különleges ok miatt nem áll a munka, garantáltan megkapják a mindenkori bérminimumot – bruttóban. Ezek után készítsünk rövid számvetést: immár minden formailag munkaviszonyban lévő csenyétei cigány keresetét figyelembe véve az augusztusi nettó átlagkereset 2668 Ft volt. Vannak aztán szép számmal olyanok, akik nem részesülhetnek a tartós munkaviszony fent idézett áldásaiból. Egy részük (12 fő) hivatalosan bejegyzett munkanélküli. Munkanélküli-segélyeik átlaga 2083 Ft. Róluk gyakorta mondogatják a környéken, hogy azért nem dolgoznak, mert az állam eltartja őket. Nos, vannak olyanok is, akiket az állam nem tart el, ők évek óta nem jutnak munkához, így aztán munkanélküli-segélyre sem jogosultak. Kiszámoltuk néhány átlagosan élő csenyétei cigány család egy főre jutó jövedelmét. A számok 1339 és 1391 Ft között szóródnak. (A KSH által számított hivatalos létminimum 3800 Ft.) Az éhezés megszokott, otthonos állapot Csenyétén.
Tudom, a nyájas olvasó szereti a happyendet. Ezért hadd tegyem hozzá: a vázolt helyzetkép tegnapig tökéletesen megállta a helyét. Mára talán, egy kicsit elavult. De ez már egy másik történet.