Az asszonyok háttal, a férfiak szemben. Nincsen a teremtett ég alatt véletlen, a pillanat mindig tükrözi a rendszert, a teljességet, a valóságot; hajszálpontos a fölállás: a nőstények visszáján, a hímek színén. Egyetlen alak néz az objektívbe, ő sem tudja biztosan, mi történik, sohasem látta még magát fotográfián; cselédek, béresek, gyári munkások állnak így a lencse elé, különös tisztelettel adózva az örökkévalóságnak, ám minden hiúság nélkül. A legritkább esetben találkoznak az előhívott „fényfestménnyel”, nincs vizuális tét, csak az idővel ellenkeznek, azzal sem komolyan: egy megjelölt pillanat, amit nyomban másoknak ajándékoznak. A következő minutumban a fénykép előterében álló férfi dolgozni kezd, rakja a lépcsőt, és olyan könnyedséggel felejti el ezt a villanásnyi időt, ahogyan a nap folyamán (1900 körül… milyen észbontóan tág ez így, hiszen ezer lehajolás és téglaemelés egyetlen nap!) az összes többit. Jelöletlen marad.
Önmaga számára ismeretlen.
Majd ötven évvel korábban vagyunk, mint ahonnan én adomát, családi anekdotát, ízt, illatot meríteni tudok, de a „Központi városháza átalakítása, új lépcső építése, 1900 körül” mégis klappol, a rögzített idő ötven év múlva ismét telni kezd, amikor vidéki emberek serege indul a fővárosba. Ki azért, mert házába, szatócsboltjába, nyomdájába beköltöztek, és a túlélő a legkevésbé szívesen látott emberfajta, ki pedig az éhkopp elől, valami munka reményében, hogy segítsen újjáépíteni Budapestet. Huszonegy évet dolgozott a fővárosban a nagyapám, alakított, „épített új lépcsőt” egy lebombázott, megerőszakolt és deportált városban. Ő állványozta föl a várat, a New Yorkot (Hungáriát), a Jugoszláv Nagykövetséget (azt korántsem a renoválás okán, de erről majd máskor…), no nem egyedül, persze. Az erdélyi frontról tért haza. Négy elemiig jutott, aztán rövid kitérő után kénytelen volt megtanulni, hogyan kell tankcsapdát telepíteni a Hargitán. Csomós lélekkel nézte, ahogy költöztek Pestre, a félig-meddig rendbetett tömbházakba a parasztok, tótok, zsidók, románok, magyarok; bajszos férfiak, kopott zakóban, az asszonyok szoknyáján apró virág, a szekéren az egyetlen megmaradt érték, az atyai örökség, a diófa ruhásszekrény, háromajtós, száz évnél is régebbi darab – és nem fér be a lépcsőházba. Se az ablakon át. És akkor véget ért a múlt, a gyökerek teljesen elhasadtak, a falusi zsidó túlélőből abban a pillanatban városi senki lett, amikor mérgében beleállította a háromajtós, diófa ruhásszekrénybe a szekercét, hogyha nem fér be, legalább tüzelőnek még szolgáljon.
Ha alaposan megfigyelik, kiválasztott képünkön egy nőszemély is a lencsébe néz, hátul, sötét az arca a kendőben, mint az ördögé, pedig testes, jó asszony, az állásán látszik, munkabíró és alázatos, megadja az urának, ami jár neki, nem nagy örömmel, de nem is fintorogva. Talán éppen a kép előterében álló férfi az ura, az az alamuszi italos, de ha nem a férje, egyszer meglopta már, megfarolta hátulról, nem esett annyira jól, de olyan kevés öröm akad az életben. A városháza épül, és a mindig ugyanolyan parasztok időtlenek benne, ezek a férfiak és asszonyok dolgoztak a világégés után is, és mert személy szerint nem ők voltak, mit sem öregedtek.
Ez a férfi a nagyapám is lehetne.
Igen, Tata az, és tudom, egyszer beugrott egy budai tornaterem ablakán, hogy belülről rögzítse az állványt, talán úgy mondják: fölpántozza, és egy fából faragott Szűz Márián landolt. Derékba tört Krisztus anyja, a tornaterem térdig volt hányva kegytárgyakkal, ez a pontos kifejezés, hogy hányva, ömlesztett kegytárgyraktár, és nagyapám nem rögzítette a pántot, hanem kimászott az ablakon, és mondta, itt nem érdemes küzdeni, a kommunisták nem viccelnek, Isten-hiány miatt ez a világ tényleg be lesz zárva.
Különös dolog, gondoljanak csak bele, hogy a térnek nincsen emlékezete. A „Központi városháza átalakítása, új lépcső építése, 1900 körül” már a bekövetkezés pillanatában sem létezett, nem volt múlt, mert a térre képtelenek vagyunk visszagondolni. Az asszonyok hetek múlva sem tudták volna leírni, hogy milyen volt a városháza a régi lépcsővel, ha volt olyan egyáltalán; vagy megbontva, mikor egy pallóval volt megtámasztva a fal, és bizonyos szögből, abból a bizonyosból, ahonnan a fotó készült, úgy tűnt, mindjárt le akar omlani. De nem omlott, persze hogy nem, és a lépcső, ami a fotón még nincs, mintha mindig létezett volna.
A tér alkalmatlan a nosztalgiázásra.
Nagyapámmal álltunk egyszer a Nyugatiban, és álmélkodott, hogy mióta van ott az a felüljáró. A Váci úti. Ocsmány, dohogott, leszűkíti a teret, nem látni a házakat, nem látni mögé. Kérem, sétáljanak el a központi városházához, ha tehetik, nem tudom, melyik lépcső épült bele e fotón látható vákuumba, mindegy is, képzeljék el, hogy az, amelyiket éppen nézik, nincs ott. Önök a fenti fénykép segítségével belátnak mögé. Emberek állnak az üres térben, munkások, magyarok, tótok, zsidók… És bár ebben az országban senki sem emlékszik semmire, életükben egyszer bizonyosan készül róluk egy efféle fénykép.