„Ijedten fordultam hátra. Mert megcsikordultak a kerekek, azért. Nagyon hirtelen, ötletszerűen húzódtak le, és álltak meg. Pedig, sofőrszem, már messziről észrevettem őket. Rendőrjárőr egy vadonatúj, oldalkocsis Pannóniával. Jöttek szemben, a sáv közepén. RN 42 30, megjegyeztem a rendszámukat is. Közlekedésiek. Fehér tányérsapka és háromgombos zubbony, fekete nadrág és kiglancolt bőrcipő. Már csak a glaszékesztyű hiányzott róluk. Főtörzsőrmester elvtárs az oldalkocsiban, szakaszvezető a motoron. Két fiatal legény. Élvezték nagyon, látszott rajtuk, bár nem akarták. A szakaszvezető a teljesen fölösleges szolgálati motorosszemüveget teljesen fölöslegesen feltolta a homlokára. Már hogy a tányérsapkára, az ellenző fölé, érted. Mi munka, plusz kicsit zötyögős az út, és máris takarja a címert, szabályzatellenesen. És most robognak a tavaszban. Aztán meg lehúzódnak és fékeznek hirtelen, néhány méterrel mögöttem. Felhoztam a fejeseket, tárgyaltak a Központban, gondoltam, járok egyet. Megvettem a gyereknek a felhúzható motoros rókát, aszszonynak a pelerint, magamnak egy Fülest, minden rendben, mindjárt indulunk haza, megbasznak, ha kések, hosszú az út, nem akartam bajt éppen most. Beszartam, na. Pedig nem kellett volna. Még csikorogtak a kerekek, de a főtörzs már pattant is ki az oldalkocsiból. Szürke cérnazokni, nem is a legrosszabb választás. Nem akart lekésni róluk. Annyira igyekezett, hogy a tökei hozzányomódtak a kisajtó felső széléhez, láttam hátulról, ahogy kicsit megvonaglik, nyitottad volna ki, apukám, most már hiába pipiskedel. Kettőt, maximum hármat kellett lépnie, de azért kivert egy sármos vigyázzt, úgy félkeményen. Aztán megállt, tisztelgett, és mondott valami nagyon udvarias-vidámat. Nem hallottam pontosan, de hátulról is látszott, hogy nevet. Két vak ember állt a sarkon. Az Astoriánál, jelöletlen vagy végképp elkopott gyalogosátkelő, tudod. Egy idős, vak pár. Sötét szemüvegek, fehér botok. A férfié talán egy kicsit nagyobb, vastagabb. Nem voltak elesettek, vagy valami: régimódi, tiszta konfekcióruházat, ápolt műbőrcipők. A nőnél valami lapos kistáska, retikül szinte, a kezén kesztyű, a férfi tartása meg mint egy gyárigazgatóé, főmérnöké. Még a gallérját is másképp hajtotta ki. Álltak a járda szélén, egymásba karolva. A férfi a nő bal oldalán, hogy annak lehessen a jobbjában a botja. Néztek mereven előre. Vártak, hallgatóztak. Nem fordultak a főtörzs felé, de bólintottak, és azért elmosolyodtak egy kicsit. A rendőr nem az asszonynak nyújtotta a karját. A férfiba karolt belé. Belekarolni, azt aztán tudnak. Átdugta a tenyerét a férfi hóna alatt, a botos oldalán, jó magasan, érezhette, mennyire izzad a főmérnök zakója, négy ujj előre, a hüvelykujj meg belül függőlegesen fölfele, hogy jól meg lehessen nyomni ott azt a gócot, ha valami ellenállás mutatkozna. Nem is tudná másként, még a saját esküvőjén se. Fogta, vitte a férfit, segítőkészen, vidáman, keményen. A nő meg lépkedett velük, a férjére támaszkodva. A pár lépést tartott, a főtörzs rögtön fölvette a ritmust, közben meg sasolt, büszkén, körbe-körbe; vigyázott rájuk. Keltek át. Állt a forgalom. Szép jelenet volt. Bámulta és kikerülte őket mindenki. A szakaszvezető meg csak vigyorgott veszettül. Az órájára nézett. Aztán odakacsintott valakinek a túloldalon. És én – ott várta őket szemben, a nyakában, nyitott bőrtokkal, szíjon, egy vadonatúj Szmena 8 M, ezeknek jut mindenből a legjobb – csak akkor vettem észre a fotóst.”