Kedden reggel elkísértek V. kerületi választóim a Spartacus presszóból a Kossuth térig. Sok volt közöttük az új barát, és szívemet összeszorította az egyik házilagos transzparens:
„Szeretünk, Gazsi!” Fognak-e vajon szeretni azután is, hogy beszélek a parlamentben, hiszen tudom, hogy majd patikamérlegre teszik minden szavam. Minden lépésnél emlékek rohantak meg. Hiszen ott laktam évekig a presszóval szemben, a Hold utca és a Báthory utca sarkán, lakásomból indult el jó néhány tüntetés, a ház előtt csavarták ki Haraszti Miklós és az én kezemből 1987. június 16-án a Nagy Imre emlékét méltató vászoncsíkot – „Az a hazaárulóóó!”, süvöltötte a csavaró közeg –, ott püföltek bennünket a rendőrök 1988. június 16-án délután, már a reformer kormány alatt. A parlamentbe eddig csak kívülről kiabáltam be: 1988. március 15-én a Kossuth téren követeltem Kádárék távozását. S most az új barátokkal, az V. kerületi szabad demokratákkal, akikkel végigkínlódtuk a választási kampány hosszú heteit, Miskával, Istvánnal, Gáborral, Palival, Katalinnal, fiatalokkal és idősebbekkel, azzal a fehér hajú bácsival, akinek kicsordult a könny a szeméből – „Ne feledje Erdélyt!” –, ott vonultunk a Báthory utcán, a rendőrök tisztelegtek, a kormányőrök tisztelegtek. Beléptem a Házba.
Másképp látom-e a dolgokat belülről, mint láttam azelőtt tüntetéseken, illegális szemináriumokon, számtalan beszélgetésen Pest környéki házakban, ahol a házigazda idegesen kémlelt ki az ablakon, presszók teraszain, ahol fönsőbbséges nonchalance-szal fotóztak az imént föloszlatott Állambiztonsági Szolgálat deltás ügynökei?
Nem, azt hiszem, nem. Azelőtt kétségtelenül nem fordult elő, hogy Nyers Rezső társaságában díszelegjek a Magyar Hírlap címoldalán, és hogy a Magyar Televízió külön erőfeszítéseket tegyen beszédem meghamisítására. Dr. Balla Éva, drága képviselőtársam mellett kucorogva a munkára alkalmatlan széksorban – még egy rendes fiók sincs a sok kilónyi iratnak –, ha szétnézek, ugyanazt látom, mint két héttel ezelőtt.
Horváth István dr. lemondott, és én érzékeny búcsút vettem tőle. Az ÁVO állítólag nincs többé. Mi változott evvel?
Nem is olyan könnyű megmondani. Az SZDSZ elérte, hogy a pártállam legfontosabb intézménye, a politikai titkosrendőrség legalábbis szüneteltesse tevékenységét. A hivatalos és a félhivatalos közvélemény, a lassú elszakadó hadmozdulatokat végző posztkádárista értelmiség által irányított sajtó és tömegkommunikáció egyik szeme sír, a másik nevet. Elvégre az ÁVO-t senki sem szerette. De az etablírozott értelmiség azt se nagyon szereti, ha a pártállamot támadják. Ez borzolja a kényes egyensúlyérzékét és biztonságérzetét. Végvári őrnagy – aki szerintem nemzeti hős – azt mondja magáról szegény, hogy ő áruló. (A jó öreg Marosán, tiszteletbeli elnök a letartóztatását követelte az MSZMP XIV/3. kongresszusán…)
A lehallgatási botrány az új magyar demokrácia próbája volt. Nem biztos, hogy jól vizsgáztunk. A gyanú legalább annyira illette a jogsértőket, mint a jogsértők leleplezőit. Az ellenzéki pártok – az érintett SZDSZ, Fidesz, MDF – döbbenten néztek szembe avval a váddal, hogy politikai előnyökre vadásznak, le akarják rombolni a magyar államot a választások előtt, hogy előre megtervezték az egész akciót. („Valaki megírta ezt a forgatókönyvet” – mondta nekem sötéten Hámori Csaba. Idézhetem, mert nyilvánosan is hasonlókat mondott. Bizonyára nem fog tiltakozni, hisz közzétételre szánt, bár el nem hangzott rádióműsorban nyilatkozott így.) Amikor Horváth István dr. lemondó beszédében „kíméletlen politikai ellenfelei”-ről értekezett – sajnos, sajnos –, kifejezte az értelmiségi közvélemény egy részének konszenzusát.
Miért van ez így? Miért népszerűtlen a bontakozó magyar demokrácia három fő vívmánya, a szabad sajtó, a több párt és az induló piacgazdaság? Miért hozott fölszínre a szólásszabadság ennyi antidemokratikus előítéletet?
Az ok, azt hiszem, a félig-meddig bukott Kádár-rendszer természetében rejlik. Romániában, sőt Csehszlovákiában és Kelet-Németországban a választás egyszerű volt: szabadság vagy szolgaság. A szellősebb Kádár-rendszer réseiben azonban megülhetett és begubózhatott a szabadság. Valahogyan nem akar belőle kiszállani a színes pillangó. A többi közép- és kelet-európai nép drágán fizet a zsarnokságért, vérrel és zűrzavarral. De mi is drágán fizetünk azért, hogy előbbre tartunk.
A magyar az egyetlen nemzet ma Kelet-Európában, ahol nincsen hatalmas, hangos és követelő demokratikus tömegmozgalom. Magyarország az egyetlen ország a térségben, ahol vannak népszerű kommunista politikusok! (Holott persze pártjuk nem népszerű, és mindezeknek a politikusoknak vannak érdemeik.) Magyarországon a politikai társadalom képzeletében nincsen éles választóvonal őközöttük és miközöttünk.
Ebben sok a jó.
Kevésbé valószínű a boszorkányvadászat, a feketelista, a bosszú, holott emellett is van népi hangulat.
Kevésbé valószínű egyáltalán a forradalom, amelyből soha nem születik liberális rend, csak Közjóléti Bizottmány és erényterror.
De sok benne a rossz is.
Ha a nemzet képzeletében nincs nagy különbség miközöttünk és őközöttük, akkor hogyan fogunk választani? Ha a mérsékelt diktatúra hívei és az igazi demokraták egybemosódnak a választók szemében, akkor mit jelent a szakítás a múlttal?
Persze a nemzet sok tekintetben jól gondolkodik. Hiszen látnia kell, hogy például a gazdasági szükségintézkedések tekintetében többé-kevésbé egyetértenek a kormány liberalizáló szakértői és az SZDSZ vezetői. Látnia kell, hogy a szociális demagógia olyan politikailag különböző hangadók sajátja, mint Nagy Sándor (SZOT) és Csurka István – aki remélhetőleg ebben sem a Magyar Demokrata Fórum hivatalos véleményét képviseli.
Sokáig és sokszor mondottam, hogy szerintem Magyarországon nincsen politikai zűrzavar, és ezt a képet csak a semmiben – így a jog uralmában és az egyéni szabadságban – sem hívő posztkádárista értelmiségiek föstik a falra.
Ám ahogy haladunk a szabad választások felé, annál kevésbé vagyok biztos a dolgomban.
A zűrzavarról erősítgetett legenda talán önbeteljesítő próféciának bizonyulhat. Addig mondogatták az álhírlapírók, hogy zűrzavar van, ameddig zűrzavar lett?
De mégsem. Bíznunk kell benne, hogy a magyar választó fölismeri, hogy áldemokraták és igazi demokraták között kell és lehet döntenie. Hogy mannát ígérő szélhámosok és komoly liberális politikusok nem összetévesztendők. Hogy nem a bajokat föltáró és újdonat szabadságában hempergő sajtó a bajok oka, csupán hírnöke. Hogy nem halaványan eretnek filmek betiltása a panacea. (Az érzelmeinket sértő filmek ellen elegendő orvosszer, ha nem váltunk hozzájuk jegyet.)
Bízzunk benne, hogy a közvélemény majd dönt lehallgatók és lehallgatottak, diktátorok és lediktáltak, vonakodó és botcsinálta reformerek és a szabadság kipróbált hívei között.
Hisz csak nem ment el az eszünk.
- Beszélő [6]