1989 márciusában fölborzolta a kedélyeket a hír: lemondott Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettes. Azóta – a Közgazdaságtudományi Egyetemen – újra főállásban végzi a szociológiai és pedagógiai egyetemi oktatói és tudományos tevékenységét, amit tizedik esztendeje folytat. Azzal kezdem a beszélgetést: hogy mint a Demokratikus Magyarországért Mozgalom, a reformszövetség vezető személyisége, azaz: a nemzet dolgaiban felelősen gondolkodó és tevékenykedő ember, nem érzi-e most meghátrálásnak az akkori látványos leköszönést?
– Nem! Lemondásom tiltakozás volt az ellen, hogy csak kisebb, a lényeget nem érintő változásokra nyílt lehetőség, s a pártállami rendszer minden negatív vonását és következményét leginkább magán viselő művelődési területen nem indult meg átfogó kibontakozás. Úgy gondoltam, hogy a politika színterén többet tehetek a rendszer elmozdításáért, mint a hatalmon belül.
– Most mintha kedvezőbb volna a konstelláció?
– Bizonyára. Úgy tűnik számomra is, hogy Glatz Ferenc átfogó változtatásokra törekszik. Ám a kultúra és az oktatás megújításához és fejlesztéséhez szükséges feltételek még nem állnak ma sem rendelkezésre. Nem csak anyagi feltételekre gondolok, hanem hogy lényegében változatlan a közoktatás egész posztsztálini rendszere, ezen belül az iskolák belső világában sem történt lényegi elmozdulás. A mostani holtpontról csak akkor lehetne kibillenni, ha egy átalakulási program mélyreható támogatást kapna a politika pártoktól, s ha az új parlament gondoskodása is kiterjedne erre a szférára. Szükség lenne a finanszírozási elvek és metódusok teljes revideálására. Az úgynevezett maradékelv ma is érvényes. A régi, sztálinista irányítás leépítése viszont még csak pénzbe sem kerülne. Ám erre sem látok törekvést. Az irányításban dolgozók féltve őrzik privilégiumaikat, a régi módszer fönntartása számukra egzisztenciakérdés. Pedig a pedagógiai munka felülről és kívülről beszabályozott tartalmi irányítását föl kellene váltani egy olyannak, ami az iskola autonómiájára épül. Kerettantervre volna szükség, amely világossá tesz bizonyos alapkövetelményeket, de a módszerben teljes szabadságot ad a pedagógusnak. Úgy tanítsa meg teszem azt olvasni a reá bízott gyerekeket, hogy a lehető legjobb eredményt érje el, hiszen sok tucat olvasástanítási eljárás van csak Európában is. Az irányításnak nem az a feladata, hogy az egyiket vagy a másikat rákényszerítse gyerekekre, szülőkre, tanárra, hanem hogy az igényes, a variábilis pedagógiai munkához szükséges feltételeket, a képzést és a továbbképzést biztosítsa. Ha valamiről kiderül, hogy nem jó, nem vált be, sőt egyenesen rontja a gyerekek képességeit, akkor arra kell ösztönözni a pedagógust, hogy hagyja abba, próbáljon célravezető módszert találni. Ez a folyamat lassan elindult, de a tanár még mindig nem tudja, szabad-e eltérnie a tantervtől vagy nem.
– Elkeserítő. Közben gyerekek generációi mennek tönkre. Hiszen akiknek a szülei nem tudják korrigálni e csődtömeg hibáit, azok végképp lemorzsolódnak.
– Bizony. Egy-egy korosztály mintegy 25%-a funkcionális analfabétaként jön ki az általános iskolából. Az értelmes olvasás, a szövegértelmezés, a pontos helyesírás, a nyelvi kifejezőképesség fejletlensége miatt esélytelen akár egy alacsony szintű középiskola, egy hároméves szakiskola elvégzésére is. Sokszor büszkélkedünk a statisztikával: a gyerekek 95%-a tovább tanul. Ha tovább figyeljük a sorsukat: majd egyharmaduk kihull a rostán, s a legnagyobb arányban épp a legkisebb követelményt támasztó hároméves szakiskolákból. Hiszen a szelekció révén oda kerül a szakmaszerzésre is esélytelen, félanalfabéta tömeg. Az iskola tehát konzekvensen rögzíti a társadalmi esélytelenségek szélsőséges formáit.
– Miközben mi csalhatatlannak vélt módszerekről vitatkozunk a középiskolai struktúra átalakítására. Van, aki a nyolcosztályos középiskola rendszerre esküszik. Mások a reál–humán alternatíva visszaállítását követelik mint egyetlen helyes megoldást. Egy harmadik álláspont szerint meg kell szüntetni a szakközépiskolai formát. S amit mindenki helyesnek tart: támogatni, támogatni az egyházi gimnáziumokat. Esküszik-e ön bármelyikre is kizárólagosan?
– Éppen arról van szó, hogy nem a vagylagos megoldásokhoz kellene vonzódnunk. Eddig is az volt a baj, hogy csak egymást kizáró alternatívákban voltunk képesek gondolkodni. Az oktatási rendszert variábilis megoldások rendszerévé kell tenni, összhangba kell hozni a társadalmi sokféleség igényével. Ha az értelmiségi utánpótlás hátterét biztosító iskolatípusról meditálunk, valóban hatékonyak azok a struktúrák, amelyek nyolc esztendeig, a nyolcosztályos gimnáziumi oktatás kereteiben, kifejezetten szellemi munkakörök betöltéséhez adnának tréninget. De ha az adott középfokú tanintézmény a társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódás céljából kurens szakmákhoz akar szakképesítést nyújtani, akkor más megoldást kell keresni.
Változatosságra volna tehát szükség, a merev rendszerek erre képtelenek. Egy merev struktúrában valamelyik funkció mindig megsérül. Ha össze van zagyválva egy értelmiségi elitképző szerep a szakmunkás pozícióra való fölkészítéssel, akkor, mint tapasztatjuk, egyik szerepköre sem sikerül jól. Ha a középiskola ilyen is meg olyan is, az őket is dezorientálja. Közben azzal áltattuk magunkat, hogy az általános képzési rendszer nyitva hagyja a gyerekek számára az utat mindenfelé. Valójában mindenünnen elzárja az utat. Éppen ezért minél változatosabb alternatívákat kell nyújtani, a különféle igényeknek és funkcióknak megfelelően. Én is ismerek legalább két tucat olyan kísérletet, amelyek különböző megoldásokat igyekeznek kipróbálni. Egyiket sem azért, hogy általánossá és kötelezővé váljon. Hanem hogy az adott feladatkör ellátásához fölkínálhassa a legcélszerűbb metódusokat, variációkat. Az értelmiségi utánpótlásképzéshez álljon a társadalom rendelkezésére egy nyolcosztályos vagy ehhez hasonló gimnáziumtípus, négy- vagy ötosztályos középiskolák különböző rendszerű kínálata, esetleg a hat plusz hatos rendszer. S persze más szisztémák sorozata a szakmunkásképzéshez.
Végül is vissza kell kanyarodnunk az alapgondolathoz. Az alternatív megoldások rendszeréhez szükségszerű a központi irányítás merev, sztálinista szemléletének módosulása. Bizony, nagy luxus, hogy fönntartunk és eltartunk egy olyan apparátust, amely az ősrégi állapotokat konzerválja.
– Köszönöm a beszélgetést.
- Kultúra [6]