„Romániában az élet kezd visszatérni a maga medrébe, de senki sem mondhatja, hogy ez már az új meder lenne” – kezdte a beszélgetést Király Károly, amikor az egyre jobban éleződő feszültségekről kérdeztem. „Az újra előkerülő gondok láttán nem szabad pánikba esni, vagy elveszíteni a hitet, a reményt. Túlzott naivitás lenne azt gondolni, hogy a Ceausescu szította gyűlölködés és előítéletek néhány nap alatt el fognak tűnni. Nemhogy baj, hanem kifejezetten hasznos, hogy az ellentétek nyíltan a felszínre kerülnek. Baj akkor lenne, ha semmi reményt nem látnánk a megoldásukra. Ha így lenne, én azonnal ismét ellenzékbe vonulnék – van már benne némi gyakorlatom. De azt hiszem, hogy most a gondok ellenére sem efelé tartunk, sőt, nekem az a kifogásom a magyar szervezetek programjával, hogy nem mennek messzebbre a követelésekkel. Önrendelkezést kellene kérni, hiszen azt már 1918-ban Gyulafehérváron is elismerték számunkra. Kérni kell a háromnyelvűséget is, hiszen annak történelmi tradíciói vannak. (Ahol pedig szerbek is laknak, ott az ő nyelvük bevett használatát is, természetesen.) Azzal sem értek egyet, hogy a magyarságnak egyetlen szervezetbe kellene tömörülnie. A politikában téves az a naiv kijelentés, hogy egységben az erő. Legyen egység bizonyos célokat illetően, de ne legyen egység a pártalapításban. Erdélyben szükség volna magyar kisgazdapártra, kereszténydemokrata pártra és talán más pártokra is. Ettől még a területi autonómia kérdésében mindannyian egységesek lehetnek.”
Meddig marad meg a Front?
Az erdélyi magyarság vezetője egyben a Nemzeti Megmentés Frontja Tanácsának alelnöke és a Maros megyei szervezet elnöke. Ennek ellenére így vélekedik a Front jövőjéről: „Már többször elmondtam, hogy nem tartanám jónak, ha a Front párttá szerveződne, és részt akarna venni a választásokon. (Az interjú elkészítését követően bejelentették: a Front jelölteket állít a májusi választásokon.) Mi, a jelenlegi vezetők csak így tudjuk bizonyítani, hogy nem hatalomvágyból vagyunk itt, hanem azért, hogy a diktatúrából kivezessük az országot. De az újonnan alakult ellenzéki pártoknak azzal a követelésével sem értek egyet, hogy minél később tartsák meg a választásokat. Ők persze panaszkodnak, hogy május 20-ig nem tudnak az egész országban szervezeteket kiépíteni, jelölteket állítani. Én ezt nem tartom feltétlenül rossznak, most ugyanis még nem lesznek „igazi”, a parlamenti demokrácia igényeinek megfelelő választások. Ezt úgy értem, hogy az emberek nem pártokhoz, hanem helyileg ismert és elismert hiteles személyiségekhez fognak csatlakozni, őket fogják megválasztani. Az ellenzéki pártoknak be kellene látniuk, hogy minél rövidebb időn belül legitimálni kell a hatalmat, hiszen jelöltek csak ideig-óráig vezethetnek egy országot.” Ezenkívül még két ponton áll fenn komoly nézetkülönbség Király Károly és a Front vezetői között: „Nem szabadna megengedni, hogy az ellátás terén ne következzen be rövid időn belül lényeges javulás, márpedig vannak helyek, ahol még romlott is a helyzet az utóbbi időben. Úgy gondolom, hogy azonnali segítséget kérve és akár hitelekből is élelmiszert és egyéb fogyasztási cikkeket kellene importálnunk, hogy az emberek bizonyítva lássák: a demokrácia többet ad nekik. Legalább ilyen fontos az is, hogy a régi rend legfőbb tartóoszlopát, a belügyet és az állambiztonságot azonnal és radikálisan át kell szervezni. Ez nem jelenti azt, hogy mindannyiukat börtönbe kell zárni vagy meg kell alázni, de tarthatatlan állapot, hogy főleg vidéken a helyükön maradtak olyanok, akiktől továbbra is retteg a nép. Ugyanakkor ők is rettegnek a néptől, mivel ők tudják csak igazán, hogy mi mindent követtek el. Amikor ezt felvetem, mindig azt kérdezik, hogy mit csináljunk velük, ha kirúgjuk őket? Valószínűleg arra gondolnak, hogy jobb, ha egyben tartják az egész társaságot, mint ha szélnek eresztik… Csakhogy a bűnösöket felelősségre kell vonni! Igen ám, de ki nem bűnös? Aki átússza a Dunát, az vizes lesz. Márpedig itt mindenki benne volt a vízben; ki csak bokáig, ki nyakig, de mindenki… Mostanában pedig már annak is tanúi lehetünk, hogy épp azok próbálják a nacionalizmus újbóli szításával a múltjukat feledtetni, akik a legnagyobb bűnöket követték el.”
A romániai lakosság döntő többsége ma már antikommunista, és élesen kritizálja Iliescut, Romant és Silviu Brucant a reformkommunista szellemiségű átalakítási tervek miatt. Sokan úgy vélik, hogy ők a régi hatalmi struktúrát az új vezetés szolgálatába akarják állítani, hogy ezzel megszilárdítsák a Front és a hadsereg helyzetét. A velük szembenállók számára viszont súlyos gondot jelent, hogy a politikai változások még mindig csak kis területeket érintettek az országban, s főleg vidéken elfogadhatatlanul nagy arányban maradtak a helyükön a régi kompromittált vezetők és az apparátus. Épp ezért már tavaly december 26-án tüntettek a Front ellen, s ezek a megmozdulások az utóbbi napokban rendszeressé váltak. A Front vezetése részben e nyomás alatt, másrészt pedig megosztottsága miatt kapkodni kezdett, és egymásnak ellentmondó határozatokat hozott: betiltotta a kommunista pártot, majd visszavonta döntését; eltörölte a halálbüntetést, majd népszavazást írt ki e kérdésről; huzavonák támadtak a párttá alakulás és a választások ideje körül, ami miatt Doina Cornea kilépett, lemondott az egykori Secu-ezredes, később polgárjogi harcos Mazilu is, mivel bolsevik módszerűnek tartotta a szervezetet, újabban szeparatizmussal vádolják az erdélyi magyarokat, s leváltották Pálfalvy Attila oktatási miniszterhelyettest is a posztjáról.
Újabb konfrontáció?
Aligha látszik elkerülhetőnek egy újabb, remélhetőleg csupán politikai összecsapás a régi apparátusra építő Front és az újonnan szerveződő pártok között. A nagy kérdés, hogy ilyen esetben a hadsereg kinek az oldalára áll? Hogy ennek felső vezetésében is komoly ellentétek lehetnek, azt mutatja St. Guse vezérkari főnök leváltása vagy Militaru tábornok legutóbbi „szeparatizmusellenes” beszéde. Nem elképzelhetetlen, hogy vannak a román vezetésben olyanok, akik épp ennek az emlegetésével kívánnák újra egységbe fogni a románságot, s csökkenteni a Front elleni támadások hevességét.
Ugyanakkor a hadsereg az eltelt egy hónapban képtelen volt nyíltan szembenézni azzal, hogy Temesváron és később Bukarestben is egyes alakulatok részt vettek a megtorlásban, hogy Ceausescu letartóztatásához komoly segítséget kaptak a Securitate átállt főtisztjeitől, s talán ezért nem oszlatták fel a titkosrendőrséget, csupán a katonai elhárítás részévé tették. A fegyver ma az elnöki testőrséget kivéve ugyanazok kezében van, mint a Ceausescu-időben volt.
Eközben Románia-szerte alakulnak az új pártok. Ezek közül a legjelentősebb a kereszténydemokrata színezetű Nemzeti Parasztpárt, amelyik feleleveníti Nagy-Románia álmát. (Ez a Szovjetuniót meglehetősen kényes helyzetbe hozza, hiszen kénytelen lesz hozzájárulni, hogy szabadabb kapcsolatok alakuljanak ki Besszarábiával, ahol a győztes forradalomtól megnőtt önbizalmú románság előbb-utóbb felveti a konföderáció kérdését.)
Egyelőre viszonylag kis létszámú a Nemzeti Liberális Párt, amely alkotmányos monarchiát kíván. Mihály királynak és a román emigrációnak komoly szerepe lehet e párt népszerűségének rohamos növelésében. Számos más kezdeményezésről is tudunk. Színre léptek a zöldek is – igaz, ők itt is, mint mindenütt a világon, egyelőre azon vitáznak, hogy pártként vagy mozgalomként működjenek-e. (A megítélésükhöz talán némi adalékként szolgál, hogy a török kisebbség lakta területen felépítendő atomerőmű ellen nem kívánnak tiltakozni.) Európai látókörű és a polgári demokrácia alapján áll a Társadalmi Dialógus csoport. (Hogy mennyire nem homogén a Front összetétele, azt jól érzékelteti, hogy A. Plesu és M. Sora ebből került be a Front Tanácsába.)
Sokak véleménye szerint a magyarlakta területeken a társadalom önszerveződése jóval gyorsabban halad. A közeljövőben valószínűleg az egyházak is jelentős közvetítő szerepet fognak játszani részben az egyes nemzetiségek és a központi kormányzat, részben a kisebbségek és a román többség között. „Iliescu a minap azt mondta, hogy Romániában még húsz évre van szükség a demokráciához. Én nagyon bízom benne, hogy a viszonyok rendeződéséhez nem kell ennyi idő. De hogy mennyi, az függ az erőviszonyok alakulásától, a gazdaság liberalizálásától és sok egyéb tényezőtől is. Ebben az időszakban kell megoldani a társadalom átszervezését, a demokratikus folyamatok kiteljesítését – mert bármennyire profán is amit mondok, a demokrácia szokás dolga is. És addig is tudomásul kell venni, hogy nincs igaza csak a magyaroknak vagy csak a románoknak. Viták vannak, esetenként nagyon éles, nagyon súlyos viták, s bár ma még sajnos nincs ok hurráoptimizmusra, legalább van lehetőség a küzdelemre.”
- Külföld [6]