Mint egy finom érintés, úgy érkezett mindig. Ráhajolt az arcomra, a csikket nyomban el kellett pöckölni, s az ember máris elszégyellheti magát a gyűrött ingnyak, a kéklő borosta vagy a szomorú nikotinszag miatt. Bizonyos nők csak megérkezni tudnak, hogyan kell elmenni, hogyan kell az ajtót szépen becsukni, becsapni, ránk vágni, ehhez egyáltalán nem értenek. Elmegy, aztán tíz perc múlva visszasistereg, mert elfelejtette a, mindegy, elfelejtett valamit, és most őrjöngve keresi, és végül mi lesz. Az lesz, hogy marad.
Az én hajnali utasomnak gyakran olyan a tekintete, mintha néhány perce még mandulavirágzást bámult volna. Vagy olyan a tekintete, mintha a nyers húsokat bámulta volna hosszan, tündöklő karaj, körmök, sertések füstölt lábai, megnéztem, kérem, hogy vérzik el egy férfi amott a szomszéd udvaron, hát akkor most vigyen el engem a Moszkva térre. Az én hajnali utasom mindig mást mond, mindig más a célja, más hely várja, akarja, kívánja. Azt mondja halkan, mintha pihéket fújna odébb az asztalon, hogy Rezső tér. Menjünk a Rezső térre, és siessünk, uram. Menjünk, uram, az Astoriához, de nem kell kapkodni, ráérünk, mint a fény. Legyenek finom kanyarok, gyengéd fékezések. Ah, kedves uram, vigyen a Lovihoz, vigyen a főbejárathoz, mert ma ott van dolgom, ott várnak rám a zsokék, a lóápolók és egy kétes hírű állatorvos, aki titokban lovakat boncolt. De, kérem, ne a Blaha tér felé vegye az irányt. Beszáll az autóba, sokáig nem szól, s mintha egy filmben történne, ámulunk a hirtelen felkavarodó púder lágy felhőjében, egyszer a maffia egy ilyen jó illatú félhomályban fojtotta meg az egyik lánykereskedőjét, akinek megbocsátottak ugyan, de a bűne miatt mégis meg kellett ölni. Nos, ma hová, kedvesem? Vigyen a Duna-partra, de arra kérem, hogy ne álljon meg egyetlen piros lámpánál sem, ne fékezzen, ne lassítson, és én hallom, hogy közben a táskája becsúszik a combjai közé, és finoman megroppan a szemceruzája.
Az én hajnali utasom átviteti magát Budára, Lágymányosra és egyszer a Kerepesi úti temetőhöz. Vagy Budakeszi és egyszer még Érd is.
Amikor először jött, azt mondta, az Amerikai útra, kérem, de gyorsan, gyorsan, igyekezzünk. És én elindítottam a motort, és indultam volna, mire ő szinte rám sikoltott, mit csinál, jaj, édes uram, én azt kértem magától, hogy az Amerikai útra menjünk, nem pedig az ellenkező irányba, valahová(!), mire én, de drága asszonyom, az Amerikai út nem erre van, éppen az ellenkező irányban van, mire ő halkan, nem. Nem! Maga ül a kormánynál, és téved. És amikor újra elindultam volna, megint azt mondta, téved. És akkor, ennél ez első alkalomnál megértettem, hogy soha nem szabad elindulnom. A szavak nem erre valók. Elég a motort járatni, elég úgy tenni, mintha már futna alattunk a göröngyös aszfalt. Baross tér, csepeli főtér, Szabadkikötő, Nemzeti Színház, Ráday utca. Állunk mozdulatlanul, mint egy fontos mondat. Ő az állítmány, én az alany, s alattunk halkan jár a grammatika motorja. Most még sötét van, lassabban vernek a szívek, mindjárt jön. S majd ma is úgy teszünk, mint akik értik egymást, megyünk valahová, és nem mozdulunk.