Tekintet nélkül a választási kampányra, a segélykérő, dicsérő és gyalázkodó levelekre, találkozókra, tanácskozásokra és a napi két-három órás alvásokra, kivettem a könyvtárból Max Weber – Hans Mommsen által szerkesztett – összes műveinek egyik nemrég megjelent kötetét, amely a húszas években publikált közéleti írásait és beszédeit tartalmazza. Az indíttatás homályos volt és ösztönös. Egyetemi szobámban lapozgattam a gyönyörű kiállítású kötetet, miután levizsgáztattam több mint ötven joghallgatót, és mielőtt láttam volna a Keresztény Nemzeti Unió, a Magyar Nemzeti Párt plakátjait, a Szabadság Párt lapjában, a Magyar Holnapban „Magyar doktrína” címmel közölt Hóka-cikket, mielőtt értesültem volna róla, hogy a Hornyák-féle Függetlenségi Párt az 1944. október 6-án fönnállott birtokviszonyokat kívánja helyreállítani, és főleg mielőtt láttam volna a magyar katolikus püspöki karnak a liberalizmust – igaz, csak a „szélsőséges” liberalizmust – elítélő körlevelét.
Mérsékelt optimizmusom még érintetlen volt, amikor kezembe került a román Keresztyén Nemzeti Parasztpárt dokumentuma a kisebbségi kérdésről, aztán a Valóság (azelőtt: Munkásélet) c. bukaresti hetilap legutóbbi száma, s mielőtt föllélegezhettem volna, beszélgettem – hivatalosan és nem hivatalosan – az Andrei Plesu kulturális miniszter által vezetett román küldöttség tagjaival, derék, holtra rémült értelmiségiekkel, akik még nem tudják, vajon a Securitate maradványa vagy az új szélsőjobb szítja-e a nemzetiségi belvillongásokat az új Romániában. Közben jönnek a hírek a keletnémet nácikról, az azeri tömeggyilkosságokról, a szerb–szlovén konfliktusról, a bulgáriai törökök elnyomásáról – s rá kellett ébrednem, hogy a címünkre érkező sztálino-hitlerista levelek, horog- és nyilaskereszttel ékesített plakátjaink ellenére Magyarországon a helyzet még istenes, riadalomra – viszonylag – kevés az ok.
A Ceausescu házaspárt kivégezték, Honecker és Zsivkov ül, Václav Havelt meg kitapsolja a bolsevik többségű budapesti parlament. A bukaresti kormánypalota erkélyén Petre Roman kommunista miniszterelnök magasra tartja a „Le a kommunizmussal!” szövegű transzparenst, a volt ávós Mazilu alelnök – aki egyébként az emberi jogvédelem ellenzéki hőse – még leváltása előtt azt sikoltja a tömegnek: „Soha többé kommunizmust!” (Ezért rúgták ki, vagy ennek ellenére?)
Albániában és Mongóliában is reng a föld.
A balti köztársaságok de facto függetlenek.
Budapesten tárgyalások kezdődtek – nem Tökölön! – a szovjet csapatatok kivonásáról.
Már csak Teng Hsziao-ping és Fidel Castro tartja magát. Ők sem sokáig.
Magyarországon az SZDSZ előretör, a kisgazdák Szabolcsban „földet osztanak”, SZOT–MSZMP–MSZP–MSZDP tüntetés a Parlament előtt – „Németh Miklós, Pozsgay, Ötezerből jöjjön ki!” –, magyar–román „gálaest” szegény Tőkés László barátommal mint sztárral a középpontban… Félkegyelmű, föltehetőleg tökrészeg szabad demokraták Szolnokon betörnek az MSZP-irodába…
Választóim értesítenek, hogy vannak üres szükséglakások az V. kerületben. Telefonálok az V. kerületi, majd a fővárosi tanácshoz az Országház előtt sátorozó hajléktalanok ügyében. Nyet. Miért? Csak.
Első kijárói tapasztalatom kiábrándító. Talán mégsem vagyok abban az értelemben képviselő, mint nemes elődöm, Várkonyi Péter.
Mi lesz itt, Béla?
Szenvedélyes beszédet tartok az Országgyűlésben a tolerancia érdekében, a boszorkányüldözés és a bélistázás ellen. Szabad demokrata elvbarátom fölhív: „Gazsi, megörültél? Vért akar inni a nép! Szavazatok ezreit veszítjük el!”
És?
El kell kezdenünk gondolkozni rajta, hogyan védjük meg a bontakozó magyar demokráciát. A Szabad Demokraták Szövetségének két állandó jelzője támadt: higgadt és határozott. Az SZDSZ higgadt, hűvös, nyugodt: a belőle sugárzó türelem és humorérzék ismerős. Olvasom Max Webert: Erzberger és Rathenau toleranciája, érzékeny szkepszise hogyan töredezett a Rotfront és az SA csapásai alatt. Az SZDSZ határozott, indulatos, radikális: Petőfi és Vasvári – vagy Kossuth és Nyáry?
Lesz-e erőnk a régi-új szélsőségekkel szemben megmutatni, hogy a polgári közép nem gyáva, pipogya, engedékeny klikk, hanem a nemzet bátor védelmezője? Lesz-e erőnk rászólni a rejtőzködő bolsevikokra és a hangoskodó fasisztákra? Lesz-e erőnk büszkén és méltóságteljesen túlnézni a rágalmakon, és teljesíteni a föladatot, amelyet a magyar népért vállaltunk el, és szembeszállni a zűrzavarral, a balkáni káosszal, a primitív uszítássál?
Csak magunkban bízhatunk.
Rajtunk múlik, weimari köztársaság lesz-é a Magyar Köztársaság, a zsarnokság csábításának engedő, az uralom biztonságának aláfeküvő, a demagógia csiklándásainak készségesen hörgő, megaláztatásának örvendő álközösség avagy öntudatos egyéniségek, makacs autonómiák, szeretettől és igaz hagyománytól összefűzött eklézsiák nyakasan engedetlen hálózata.
Idegen tőlem a pánsovinizmus, de úgy látom, minden hibája, ostobasága, esetenkénti önzése ellenére csak az SZDSZ a magyar esély. Ha elrontjuk, magunkra vessünk. Akkor nem lesz bocsánat.
Még van menekvés, még van kiút.
Nem muszáj elsüllyednünk a balkáni mocsárban.
Még vár ránk Széchenyi Európája.
De már nem sokáig.
Ha ellenzéki barátaink szétugrasztják a magyar közigazgatást, elijesztik a nyugati tőkét, ellenünk fordítják bizalmatlan szomszédainkat: akkor végünk van. Meg kell értetnünk mindenkivel, aki dolgozni akar az új Magyarországért: tőlünk nem kell félnie. Mi nem irigyeljük senki pénzét. Mi nem csúnyálljuk senki boldogulását. Mi csodáljuk a szakértelmet, az intelligenciát, a képzelőerőt, a találékony hazafiasságot, azoknak a nemzeti érzését, akik nem a sérelmek tragikus kéjében lelik (kétes) örömüket, hanem a szépért lelkesedő alkotó munkában.
Az SZDSZ nem az európai absztrakció pártja, hanem az európai hazáé. Mi azt gondoljuk, hogy a szabadság érdeke a magyar nemzetnek.
Világpolgárok vagyunk: annak a világnak a polgárai, amelyben Magyarországot szeretni lehet. Ahol Magyarországot nem a vadregényes egzotikum kedvelői, hanem a magyarok szeretik.
- Beszélő [6]