Mint a Beszélő régebbi olvasója (ezt nem az érdem kedvéért írom), csalódásomat szeretném levelem útján az Önök tudomására hozni. Ennek oka a Nevelőotthon és a rendőrség című sorozat mondanivalója, stílusa, hangneme. A sorozat arra alkalmas, hogy a benne szereplők mindegyikét egymás ellen fordítsa, de arra nem, hogy a speciális nevelőotthonban élő gyerekeink helyzetét pozitív irányba elmozdítsa. Sokáig gondolkodtam, reagáljak-e a leírtakra. A pályán eltöltött 21 év ezt kötelezővé teszi számomra. Ezért nem mint a címben érintett nevelőotthonokat fenntartó tanács másfél éve kinevezett osztályvezetője, hanem mint a fővárosi gyermekvédelemben két évtizede elkötelezetten tevékenykedő gyermekvédelmi szakember nyilvánítok véleményt.
Elöljáróban annyit, mi is tudjuk, hogy speciális otthonaink kb. 40%-os hatékonysággal dolgoznak, de ennek okai egy külön sorozatot igényelnének. Azt is tudjuk, hogy a rendőrség meg nem engedhető módszereket használt ezen otthonokban. Jómagam 1979-tól kezdve speciális nevelőotthon igazgatójaként csaknem egy évtizeden át írásban (feljelentés) és szóban egyaránt harcoltam az említett tendencia ellen.
Fölháborító a sorozat és a benne nyilatkozók többségének tisztességtelensége. Az általam alább felsorolt tényeket és megállapításokat dokumentumokkal tudom bizonyítani, azokat bármikor betekintésre a szerkesztőség rendelkezésére bocsátom.
Mindez arra késztet, hogy a Bokréta utcai nevelőotthonnal és Mikus Gyula személyével kapcsolatban az alábbi tényeket soroljam fel, illetve megállapításokat tegyem:
– A Bokréta utcai nevelőotthon „emlegetett” időszakában egyik nyilatkozó (Mikus Gyula, Szilágyi Gábor) sem dolgozott az intézményben. Így információik közvetettek.
– Mikus Gyulának a Bokréta utcai nevelőotthon igazgatójaként volt alkalma a törvénytelenül fellépő rendőrökkel szemben eljárást kezdeményezni, ha az említetteket tapasztalta.
Az ügyész sohasem volt elnéző a rendőrökkel szemben, ha a verés ténye bizonyítható volt.
– Az a magamutogatás, amit Mikus Gyula tesz, nem használ az elesetteknek, mert az értük végzett munka névtelen tevékenység.
– Mikus Gyula lassan regénnyé színesíti a „Bokrétában” eltöltött éveket „aki nem hiszi, járjon utána” alapon.
– Bár 1984 márciusában jó elképzelésekkel látott munkához, azon túl, hogy szuggesztív egyéniségén keresztül megszerettette magát a növendékekkel, más eredményre nem jutott.
– A tevékenységéhez szükséges anyagi támogatást és a pedagógiai szabadságot megkapta. Ennek ellenére nem lett kevesebb a növendékei között a bűnelkövető, a börtönbe kerülő, a narkós stb.
A negyedik év már az igazgató és a testületi frakciók harca jegyében telt el. Az intézmény igazgatóhelyettese az ő időszakában is az agyonszidott rendőrség őrnagya volt, s a rendőri összekötés rendszere sem változott.
Mikor Mikus Gyula korkedvezményes nyugdíjazását kérte, már olyan volt helyzete az intézményben, hogy szinte el kellett menekíteni más munkahelyre, ahol ismét lehetőséget kapott szakmai kedvtelése kiélésére. Távozásakor nem hagyott mást hátra, mint egy széthullott, egymásra acsarkodó testületet. Valószínűleg a kudarc diktálja bosszúállását.
Az intézményt működtető Tanács egyformán „megpártolta” és a nevelőtestület elé bocsátotta mind Szilágyi Gábor, mind Nagy János pályázatát. Nem tartom szerencsésnek a demokrácia jegyében megkérdőjelezni a 21:12-es szavazatarányt. Annál is inkább, mivel a Mikus Gyula által kialakított testületről van szó. Nagy önbizalomra vall az újságíró részéről szakmai ismeretek hiányában „megpártolni” az egyik pályázót. Különösen, miután az ilyen utópiát fogalmaz meg, mint pl. bevételből fedezni a költségek 60%-át. Itt tudniillik a személyiségükben súlyosan sérült fiatalok rehabilitációjáról van szó, s ilyen munkatevékenység esetén a nyereség a világ minden táján másodlagos szempont.
Néhány gondolat az együttműködési tervezettel kapcsolatban:
– Kacziba Antal rendőr alezredes véleménye kissé érthetetlen számomra, nyilván mert én nem végeztem rendőr-akadémiát. Először is informális úton jutott a tervezet piszkozatához (Révész Sándornak is jóhiszeműen, munkáját segítendő adtuk a tervezetet, szó sem lehetett tehát idézés megjelentetéséről). Másodszor nem Kacziba Antal hatáskörébe tartozik az ügy. Tiltakozása már érthető. Az „Együttműködési Szerződés”-ben az eddigi gyakorlattal ellentétben a feltételeket nem a rendőrség diktálta, hanem mi, gyermekvédők egy szolgáltatást kértünk (jogosan) elsősorban a fiatalok védelmében. Erre tíz év múlva is szükség lesz, mivel ezen intézményekbe a fiatalok 70-80%-a „kisebb-nagyobb” devianciák, bűncselekmények elkövetése miatt kerül. Megjegyzem azonban, hogy a statisztikák szerint az állami gondoskodásban lévő fiataloknak kb. 8-10%-a bűnelkövető. Tehát nem magasabb az országos átlagnál.
A gyermekvédelemben eltöltött szakmai múltam nem hiszem, hogy bárki számára megkérdőjelezhető. Ezért úgy gondolom, nem tőlem kellene félteni a gyerekeket, s finoman célozgatni arra, mintha az intézetben élő gyerekeket és felnőtteket kiszolgáltató 1989. februári tervezet megfogalmazásához közöm lett volna. Ha igen:
Miért küldtem ki a tervezetet az igazgatóknak véleményezésre?
– Miért az én volt igazgatóhelyettesem – aki ma már igazgató – szedte darabjaira a tervezetet és küldte el véleményét? Konklúziója egyébként neki is az volt, hogy meg kell kötni a szerződést a leírt módosításokkal.
– Miért hívtam össze az érintett igazgatókat, s állítottam példaként eléjük a komolyan, odafigyelően bíráló igazgatót, s miért hívtam föl figyelmüket annak veszélyére, mivel járhat, hogy elnagyolva két-három mondatban egyetértőleg nyilatkoztak.
A „kissé” hitelrontó cikksorozat megerősített abban, hogy akiknek a gyermekvédelem a hivatásuk, felül kell emelkedniük a outsiderek okoskodásán.
Budapest, 1990. február 16.
- Visszabeszélő [6]