Skip to main content

Azért a víz… he-he!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az okosok okossága sokszor éppúgy naivitásnak bizonyul, mint a rajongók rajongása. Fent elhatároznak valamit, lent megmásítják – mondta volt Kemény István a magyarországi második gazdaság keletkezéséről. Nem demokratikus körülmények között ez az igazság látványosan érvényesül – a valóságban sosem az történik, amit a döntéshozók, a tervezők és újraelosztók elhatároznak (nekik csak a dolgok tönkretételében vannak egyértelmű sikereik), hanem az, amit az emberek kikönyökölnek és kihevernek maguknak, mint bivaly a helyét az iszapban.

De a politikai számítás, az egzigenciák tiszteletben tartása történelmi léptékkel mérve naivitásnak bizonyulhat a demokráciákban is. Erről szól a Nyugat, főként Nyugat-Európa keleti politikájának története az enyhülés kezdete óta. Arról, hogy Nyugaton újra meg újra feltételezik, Kelet-Európában csak az számít, amit a hatalommal rendelkezők tesznek. Giereket pragmatikus gazdaságpolitikusként ünnepelték néhány hónappal a gdanski sztrájk és Lengyelország gazdasági összeomlása előtt. Ceausescunak elhitték, hogy a nemzeti szuverenitás bajnoka, és Bukarest belvárosának lerombolása kellett hozzá, hogy végre kimondják: egyszerűen bolond. Jaruzelski, állították, megmentette az európai egyensúlyt, Walesát viszont afféle szókimondó mesterlegénynek tekintették. Minden változást Gorbacsov műveként értékeltek, és lázasan keresték Gorbacsov alteregóit, piciben, a csatlós országokban is. A kelet-európiai ellenzéket legfeljebb emberjogi problémaként kezelték, jövendőbeli politikai partnernek nem tekintették az ellenzékieket.

A kelet-európai forradalom és főleg a berlini fal átszakadása elsodorta az egész koncepciót, amely arra épült, hogy van status quo. És egyszerre kiderült: hiába áll szemben egymással a két szuperhatalom, hiába néznek farkasszemet a rakétakilövők és a milliós hadseregek, mégis az történik, amit az NDK-beli spiesbürger akar, aki hóna alá csapja a Trabantját, s kibújik az első lyukon, amit a Stasi szabadon hagyott…

Olykor választásokon, olykor utcai tüntetések segítségével, de legalább annyiszor egyszerűen a józan eszükre hallgató milliók természetes érdekkövetése révén, minden hatalmi számítással szemben, feltarthatatlanul érvényesül – a népakarat.

A nagy tervezők pedig lihegve loholnak a megtervezetlen valóság nyomában.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon