(Tódor János)

Nyomtatóbarát változat

Nagy érdeklődéssel kísérem figyelemmel Révész Sándor cikksorozatát (A Nevelőotthon és a rendőrség), többek között azért is, mert elmúlt év december végéig az ominózus Bokréta utcai Ifjúsági Nevelőotthon nevelőtanára voltam.

Bár az írás alapvető megállapításait osztom, a rendőrséggel való „kapcsolattartás” okainak és miértjének feltérképezését példaértékűnek tartom, mégis úgy érzem, az objektivitás megkívánja, hogy némely vonatkozásban kiigazítsam.

Mikus Gyula igazgatói működését (sok tekintetben joggal!) eufórikus hangulat lengi körül, holott sajnos azt kellett tapasztalnom – mint ahogy a törekvéseivel szimpatizáló többi kollégának –, hogy neki is része volt a „Bokréta” romlásában.

Az intézeti züllést, az anarchiát, a növendékek és nevelők kiszolgáltatottságát megakadályozandó, 1988 novemberében az ország nevelőotthonai közül először a Bokréta utcában alakítottuk meg TDDSZ alapszervezetünket. A saját progresszivitását („ellenzékiségét”) egyébként folyton kihangsúlyozó, a kerületi tanácsi apparátussal agresszíven szembehelyezkedő igazgató dührohamot kapott, amikor bejelentettük neki, hogy tizennégy fővel megalakultunk, mi több, két társunk védelmében nyomban fel is kívánunk lépni. Mikus olyannyira elvesztette az arányérzékét, hogy azzal fenyegetőzött, amennyiben sztrájkot merünk kezdeményezni, a rendőrséget hozza ránk! Mire rájött, hogy mi voltaképpen mellette vagyunk, már késő volt, nem szavazhattunk bizalmat neki. (Pedig minden szempontból szerencsésebb lett volna, ha legalább egy évig még ő irányítja az intézetet.)

A mostani igazgatót, Nagy Jánost is – holott mindenki előtt hirdette alkalmatlanságát a pedagógiai munkára – ő jelölte utódjául. Ha másban nem is, a független szakszervezettel szembeni fellépésben egy követ fújtak. Nagy János a szakszervezet (előbb TDDSZ, majd PDSZ) beadványait vezetőségi ülésen „szemét irományoknak” minősítette, majd amint hatalomra jutott, rögvest megkezdte a szakszervezet tagjainak, kivált vezetőinek denunciálását. Ebben persze nem volt egyedül, s bátorítást kapott Gáspár Károlytól, a Fővárosi Tanács illetékes osztályvezetőjétől, aki más intézetekben is szabad kezet adott a függetlenek hangadóival történő leszámoláshoz.

Pár hónapos igazgatói működésével elérte, hogy a PDSZ a „Bokrétában” megszűnt, tagjai közül hatan pedig búcsút mondtak az intézetnek. Donát Attilának és e sorok írójának, akik az intézeti autonómiára hivatkozva megtagadták az együttműködést az OPI „tanácsadójával”, fegyelmit adott, jutalmukat, fizetésüket visszatartotta. De a főváros más nevelőotthonaiban is hasonló sorsa jutottak a „renitensek”, a Kossuthból például hasonló okok miatt öten mentek el.

Bármennyire is fájó ez ma már Mikus Gyulának, de a Nagy János-féle rossz kompromisszumot éppen ő eszközölte ki Gáspár Károlynál. A „Bokréta”-béli „szabad” igazgatóválasztás tisztaságát pedig pontosan az a tanácsi osztályvezető tette kétségessé, akinek kötelessége lett volna azt biztosítani. Gáspár (akkor még) elvtárs ugyanis szabályos kortesbeszédet rögtönzött az általuk már kiszemelt Nagy János mellett. Az sem szúrt neki szemet, hogy a Nagy-párt jó néhány tagja, élükön az igazgatóhelyettessel, erősen illuminált állapotban jelentek meg a szavazáson, olyannyira, hogy szabályosan ki sem tudták választani a nekik tetszőt. Sebaj, az érvénytelen szavazatot (szavazatokat) is beszámították Nagy János mellett.

Tódor János
1062 Bp., Délibáb út 8.111/14.

• Visszabeszélő