A karácsony körüli hetekben honfitársaim millióihoz hasonlóan magam is végigszorongtam, imádkoztam, fogcsikorgattam a Temesváron fellobbant lángocska erdőtűzzé dühödésének gyönyörű és megrázó förgetegét. Tőkés László otthonát körülvette mintegy kétszáz mindenre elszánt híve…
Elszorult a torkom, és megrohantak az emlékek. 1977. augusztus 17-én reggel néhányan gyermekeinkkel és a helyi metodista egyházközség egy részével (mintegy negyven ember), miután gondosan bezártuk a parókia minden lehetséges ajtaját, odaültünk a bejárat elé, hogy megakadályozzuk a szegedi lelkésztársunk kilakoltatását. A pontosan érkező rendőrszakasz, a tanács lakásosztályának vezetője és a hatósági végrehajtó hiába szólította távozásra az alkalmi gyülekezetet. Minden izgatott dühösségükre egyházi énekekkel feleltünk. Ekkor erősítést kértek (mint kiderült, még előző éjjel helikopterrel egy különleges alakulatot hoztak Miskolcról), s e rohamosztag láthatóan zavarban lévő és félrevezetett tagjaival megerősödve egyenként mindannyiunkat az utcára cipeltek. Engem, mondjuk, hárman vittek, s utólag egy másik jelenlévővel együtt (neki a szája volt túlméretezett) még meg is bírságoltak „hatósági intézkedés akadályozása” címén. Pedig senki nem dulakodott közülünk, csak nem akartuk engedelmes együttműködéssel a hatósági elemeket a hatalommal való visszaélés és a törvénysértő erőszakoskodás ítéletes bűneiben támogatni. Az osztag azután valamennyi ajtót betörve lelkésztársunk ingóságait teherautókra hajigálta, és érvényt szerzett az Állami Egyházügyi Hivatal bujtogatásának eszközévé lett, önjelölt metodista egyházvezetés „egyházmentő” elképzeléseinek. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy kilakoltatott kollégánk haptáklelkű utódjának beiktatásán (e jeles alkalmon a Miklós Imre ÁEH-elnök elragadó barátságosságától olvadozó, területileg illetékes svájci püspök is megjelent), az igazában ma is rezzenetlenül meggyőzött és hivatalban lévő Heckenast Frigyes szuperintendens Zakariás könyve 4. részének 6. verséből vett textust: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” Szállóige is lett belőle közöttünk: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem karhatalommal!”
Joggal kérdezik, vajon mi ütött a magyarországi metodista egyház vezetőibe, hogy a végső célt nem titkoló pártállami törekvésekkel kart karba öltve leszámoljanak saját egyházunk egy részével. Nos, nem kell különleges okokat orrontanunk. Egyszerűen arról van szó, hogy az MSZMP nagyon is jól érzékelve, hogy nem a nép bizalmából uralkodik a lelkek felett, egyeduralmát az eltérő ideológiai alapokon álló szervezett közösségek – mint nyilvánvaló riválisok – feletti aprólékos kontroll és elnyomás révén vélte megtarthatni. Miután itt főként az egyházak jöhettek szóba, erre a feladatra az Állami Egyházügyi Hivatalt álmodta meg, mely minden eredményesnek mutatkozó módszert, mellyel diadalát megerősíthette, helyesnek és törvényesnek nyilvánított.
1974-ben lejárt a metodista egyház szuperintendensának mandátuma. Mivel félni lehetett attól (a riadalmat igazolta két egyházközségi próbaválasztás), hogy Iványi Tibor nyíregyházi lelkész személyében esetleg olyan férfi kerül a metodista egyház élére, aki a lelkiismerete feletti befolyást nem engedi át a rivális egyházügyi félnek, minden eszközzel megkísérelték félreállítani. Először egy (soha kézhez nem vett, feltehetően meg sem született) áthelyezési határozat iránti engedetlenséggel vádolták. Azután feleségének egy nyugati vallásos folyóiratban megjelent bibliai témájú versét nyilvánították a szocializmus megrágalmazásának, s a férjnek – miután megátalkodottan nem volt hajlandó magát elhatárolni „feleségének a Magyar Népköztársaság törvényeit és jogrendjét sértő magatartásától” – azért kellett volna e példátlan tettért lakolnia, mivel egyszersmind gyülekezeti lelkésze is volt feleségének, s e hivatalában felelősséggel tartozott egyháztagja „politikai eltévelyedéséért”. A külső egyházügyi erők megszervezték a többi egyház felháborodását is. Jól emlékszem például Ottlyk, egykori evangélikus püspök feljelentésére, mely szerint a szóban forgó, elrugaszkodott lelkész „zavarja az ökumenikus együttműködést”. Iványi Tibor pedig felvette a kesztyűt. Hogy anyagilag és más módon is lehetetlenné tegyék, azonnali hatállyal, nyilvánvaló törvénysértéssel letiltották az SZTK-ját, megvonva ezzel népes családjától a családi pótlékot, telefonját kikapcsolták, szolgálati járművéről a rendőrség a garázsban leszerelte a rendszámtáblát, a helyi lapban rágalmazó cikk jelent meg ellene, és természetesen az egyház is lefuttatott egy szégyenteljes, lépten-nyomon törvénysértő eljárást, melyben immár nem is a korábbi vádak terhelődtek az érintettre, hanem elsősorban az ellene folytatott eljárás alatt tanúsított magatartása rendítette, szomorította, rázta stb. meg szánalmas bíráit.
Természetesen állásvesztésre ítélték. A felbujtó ÁEH eddig nyíltan nem avatkozhatott be a dolgokba, most azonban, mivel kötelessége az egyházak zavartalan működésének szavatolása volt, teljes mellszélességgel az egyház mellé állt, hogy érvényt lehessen szerezni a hamis határozatoknak. Bizony szükség volt rendőrségre, tanácsra, bíróságra, végrehajtókra, mert Iványi lelkész a helyén maradt, egyházközsége egyértelműen támogatta, sőt a lelkészkar és a gyülekezetek is megoszlottak. Közben az elítélt tovább botránkoztatta az ÁEH kedvenceit. Emlékszem, sokáig volt beszédtéma az az „arcátlanság”, hogy mikor megérkezett a nyíregyházi parókiára a tanács felszólítása bizonyos Iványi Tivadarnak, hogy munkaviszonya törlésére jelenjék meg, a lelkész akkurátusan megkérdezett minden lakót a házban, majd közölte az illetékesekkel, hogy az elmúlt negyven évben ilyen nevű személy itt nem lakott. Három hétbe telt, mire az új idézés, most már megfelelő címzéssel megérkezett. Az idézett személyt azonban járőrkocsin kellett befuvarozni, mivel önként nem ment.
De sorsukat a szolidáris lelkészek sem kerülhették el. Ellenük is megszülettek a törvénytelen egyházi ítéletek, majd az ÁEH ezeket pecsétjével és záradékával (teljesen törvénysértő módon) hitelesítette, az ügyek így átkerülhettek állami bíróságok elé, melyek – nem akarván beavatkozni az egyház belügyeibe – nem vizsgálták az ítéletek megszületésének jogszerűségét, hanem meghozták ítéleteiket. A bevezető sorokban vázolt eseményen túl még négy esetben született kilakoltatási végzés, ebből (szintén karhatalommal) hármat végre is hajtottak. Talán az ellenállásnak is köszönhető, hogy magát a tűzfészket – bár a kilakoltatás időpontját többször is kitűzték – nem merték érinteni.
Külön esetként kell említeni a kispesti metodista egyházközség történetét. Miután egységesen szembeszálltak az önjelölt egyházvezetés törvényeken átgázoló ténykedésével, a feloszlatás sorsára jutottak. S mivel nem vetettek ügyet a fenyegető kiáltványokra, az egyház segítségül hívta a rendőrséget. Házkutatás során elvették e sorok akkor ott segédlelkészkedő írójától a kulcsokat. Harsány jókedvvel távoztak. Miután azonban további ajtónyitó eszközzel is rendelkeztem, kicseréltük a zárakat. A felhőtlen örömüket vesztett hatósági és egyházi közegek néhány napi tanácskozás után maguk cserélték ki feltörés után a zárat, s vaspántot szereltek fel ellenünk. A törvénysértés nem volt kérdéses. Így titkos szavazással a gyülekezet a felnyitás mellett döntött. Hogy senki ne kételkedhessek a közös elhatározásban, az eszközül használt vasfűrészt egy vonás erejéig mindenki kézbe vette. Az egyház feljelentést tett „ismeretlen tettesek” ellen, bejelentésében egy füst alatt pontos személyleírást is adott az ismeretlenekről. Így kaptunk hárman lelkészek, hosszas eljárás során felfüggesztett börtönbüntetést egyesülési joggal való visszaélés és közokirat-hamisítás címén. Utóbbiról, melyre a nyomozás során csillant rá a vizsgálók szeme, azt kell tudni, hogy miután rendőrségre való előállítás, őrizetbe vétel és személyi motozás után a vád egyik tárgyát képező okiratból a munkaviszonyt a rendőrség illetéktelenül törölte, egyházi szabályainknak megfelelően helyreállítottuk az eredeti és valós állapotot tükröző tényt.
Végül a bírósági igyekezet sem hozta meg a kívánt gyümölcsöt, azaz nem hagytunk fel a tiltott prédikálással, az egyház hatósági ötletre eladta bagóért istentiszteleti helyünket egy szövetkezetnek. Több mint négy éven át így a ház előtt, az utcán tartottuk istentiszteleteinket. Személy szerint örülök ennek az időszaknak. Sok tapasztalatot gyűjtöttem, sok fölösleges szorongástól szabadultam meg. Végül mintegy hétévi huzavona után az ÁEH elismerte a kitaszított metodista egyházrészt független felekezetként.
A történet persze nem fejeződött be. Az ÁEH most azt sugallta, hogy elválásunkat, illetve törvénytelen kiűzetésünket kiválásnak kell tekinteni. Így a tisztességes vagyonmegosztás elmaradt. A metodista egyház vezetői cserébe a bizonyítékok kazlai ellenére ma is harsányan hirdeti, hogy semmiféle állami beavatkozás nem történt. Ma ott tartunk, hogy az eget azóta ökle helyett talpával fenyegető ÁEH helyébe lépő művelődési minisztériumi egyházi főosztály az elragadozni nem tudott egyházi ingatlanokért kártalanította a metodista egyházat, s ígérete ellenére sem juttatta nevünkre az érintett kápolnákat. Azt már csak mellesleg említem, hogy rehabilitásunkról szó sem esik.
Nem is tudom. Néha az a benyomásom, hogy a kompániák éléről csak a végső égi intézkedés távolíthatja el az élenjárókat. A metodista szuperintendens béke-emlékplakettet vagy mit kapott, és beválasztották mindenféle bizottságba. Egy másik egyházi vezető, aki nemcsak a mi, hanem saját egyháza széttördelésében is lemoshatatlan pecséteket gyűjtött lelkiismeretére, nemcsak elnöke lett felekezetének, de egy nemzetközi, vallásszabadság kérdéseivel foglalkozó társaságnak is – a magyarországi – képviselője. Mint hallom, Tőkés Lászlót díszdoktorrá avatják, s körülutaztatják hazánkban olyan egyházi férfiak, akik ellen áldozataik hiába emelik fel szavukat.
Mintha a jeles brigád egy tükör felé menetelne kifogástalan ünnepélyességgel. Hiszen, nini, a szemben jövő csoport élén is ők haladnak. No változás azért mégis van. A tükörképen az előírásosan bal kézben tartott Bibliára most a jobb kéz áhítatos ujjai kulcsolódnak…
- Napló [6]